Gyász

Fejezet 3

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.

Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok: egyszer, amint a fejéshez ment, s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta – szép búsan sorjáztak ki a lovak, s szőrükön megcsillant az első csillag fénye –, máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai közé gyűrte a pelenkát, s belegügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Félelmében ide-oda kapkodott, hogy elcsípjen valamit abból a szörnyű emlékből, amely most fog örökre elfutni az emlékezete elől, de mindig csak részletek villantak fel, sohasem az egész. Egyszer arra emlékezett, ahogy az ura vadásztáskájába a kolbászt meg a kenyeret beletette, még a havas udvarra is, ahogy a tarisznya fölött a szürkületbe kitekintett; máskor a Horváth Péter bácsi arca volt előtte, amikor éjszaka bezörgetett, ott állt a tornácon, s nem tudta, hogy kezdje – mögötte a holdas udvaron a kocsi s körülötte sipkás, tapogó emberek. Egyszer-egyszer olyan világosan merült föl ez a kép, hogy még az udvar mélyén a kutat is meg tudta különböztetni, a káván csillogó vödröt, mintha akkor az egyszer látta volna a kútjukat s többé soha. De mindig csak egy-egy ilyen kép világosodott ki előtte. Az eszével el tudta ugyan sorolni, mi hogyan következett, de nem látta, csak azt a darabkát, amit az emlékezete föltálalt; sokszor még az ura arcvonásait sem bírta visszaidézni. Ilyenkor hálátlannak és gonosznak érezte magát, s az esze belefáradt az erőltetésbe. Szerencsére, a gyerek nem fekhetett ott ítéletnapig kitakartan; a karjára kellett venni, elbolondítani valamivel, mert durcás, haragos kölök volt, ha ordítani kezdett, kidagadtak fején az erek. A lovak is visszabandukoltak, s a tehén alatt a sajtárba föcskölő tej ritmusán elbódulva Zsófi visszaereszkedett a napi munka hullámverésére; az emlékezés pillanatai pedig mind ritkábban vették elő őt, mintha öntudatlanul is védekezett volna a velük járó szorongás ellen.

Talán az évszak is okozta, hogy az a nap olyan messze sodródott Zsófitól. Az ura a februári körvadászaton járt szerencsétlenül, aztán hamar kitavaszodott; a kút körül felengedett a jég, melyen az itató állatok el-elcsúsztak, a tetőn nedvesen virított a moha, s a frissen meszelt istállófal vakított, mint a tükör. Abból az udvarból, amelyre a Sömjén kocsiján Horváth Péter bácsi beállított, nem maradt semmi, s ha Zsófi látni akarta a saraglyát, melyen a pokrócba takart urát behozták, egy egészen más udvarba kellett átszállnia. A hó a gádor előtt, a lehalványadó csillagok az égen, a szürkeség az embereken, a vérfolt a pokrócon: olyan, mintha nem is maga látta, csak hallotta volna. Igaz, hogy néha kísérteties élesen tért vissza belé, amint a szegény urát öltöztették. A karja kiszaladt a mosogató asszony kezéből, s hangosan koppant az ágy szélére. De ez az éles koppanás olyan elszigetelt volt, sem előtte, sem utána semmi, élességében csak annál valószínűtlenebb. Ebből a lombos udvarból, melynek napos, döngölt földjén fecskék gyors árnyai keresztezik egymást, s kotlósok menekülnek az elszabadult csikó elől, nem tudott visszatalálni a maga zsibbadt ijedelméhez, a kipakolt halott fölött kiszakadó sikoltásaihoz.

Mondják, úgy viselkedett, mint az eszeveszett, le akarta szaggatni magáról a ruhát, s le kellett fogni, mert indult, hogy megöli a Sömjént, akit az ura haláláért okolt. Most már ezt a kétségbeesett dühöt sem bírta föltámasztani. Igaz, hogy a Sömjén hibás volt; a vadászat, mint rendesen, az ő pincéjében ért véget, s neki megvolt az a bolond virtusa, hogy rázárta a vendégeire az ajtót, s addig ki nem eresztette őket, amíg valamennyien el nem áztak. Ma se tudja senki, hogy történt a szerencsétlenség. Péter bácsi is arra emlékezett csak, hogy Sándor az új puskáját mutogatta; egy centivel föllebb vitt a puska, de ő már úgy számítja a lövést. Voltaképp senki sem figyelt rá, a vadászok egy része összevissza kornyikált, a másik a murás Pethest csúfolta, a híres kocavadászt, egyesek meg az alsó pincében ittak, s a hordók közül támolyogtak elő, amikor a lövés eldördült. Csak annyi biztos, hogy meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett, magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől szemben. Az anyósa többször is elmesélte neki ezt; Zsófi ilyenkor hallgatott, s ha lehetett, fordított a szón. Derengett benne valami, hogy amint az urát mosdatták, ő egyszerre csak sikoltozni kezdett, az udvarra rohant, s emberek birkóztak vele a hóban. De ez most úgy tűnt föl, mintha valaki más sikoltozott volna belőle, s más birkózott volna. Ahogy itt ült a tornácon, az anyósa mellett, s nagy zsákvarrótűvel foltozgatta beszéd közben nyárra a zsákokat, olyan volt az egész, mint az álom.

Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő tisztelettudással húzódott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük, s még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek rá, s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta. Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát, s lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon; „meg se száradt a menyasszonyi csokra, s már feketébe öltözött, huszonkét éves, s már itt áll a világban, mint a kisujja”, addig gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. – Eleinte bántotta valami, amíg ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az ángyi nyúlós vigasztalásából, s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint a szavai; de hogy ez a magabúsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott, hogy mint „fiatal özvegy”-et meg ne ítéljék.