Gyász

Fejezet 2

Vannak olvasóim s épp az igényesek között, akik makacsul a Gyász-t tartják, ha nem is a legjelentősebb, de a legtökéletesebb regényemnek. Amennyiben igazuk van, megjelentetése a Mezőföldi novellákkal egy kötetben nemcsak azért lehet tanulságos, mert szereplő köre a novellákban megismert embervilágból nő ki, hanem mert újabb példát szolgáltat a gyors kapaszkodóra, képet ad az érdekes meredekről, melyen a fiatal író megszállt világa fölött tulajdon csúcsaira ér.

A Mezőföldi novellák közül az utolsókat 1927-ben írtam, a Gyász-nak kislányom halála után, 1930 tavaszán futottam neki, s 1931 őszén már mint befejezés előtt álló írásról emlékezem meg róla. A két mű közt a különbség – a tengerszint fölötti magasságé s még inkább az írói módszeré – azonban olyan nagy, hogy egymás mellé téve a gyanútlan olvasó rá se ismerne tán, hogy ugyanannak az írónak a munkáját olvassa. Meglepetése nőhet, ha megtudja, hogy szerzőjük közben egyetlen szépirodalmi művet írt, s hogy a prózaírót kiugrató négy év lázas esszéírói forrongásban telt el.

Arról szó sincs, hogy az ábrázolt világot közben jobban megismertem; nem is igen jártam ebben az időszakban választott szülőföldemen. Ha a novellákban nagyobb is a sötét foltokat kedvelő emberábrázolás torzítása, az emlékezetből felbukott részletekben ezek a gazdagabbak, érzik, hogy az író szeme-füle még telítve van azzal, ami a tollából kibuggyan. A Gyász-ra ebben a tekintetben – de másban is – tán épp az a jellemző, hogy írója az ábrázolttól messzebb került; nemcsak a falu húzódott a közvetlen élményszerűségből egy távolság teremtő távlatba; a hősnő körvonalazódó modelljét is kevésbé ismertem, mint a Novellák más alakjait; a házban, amelyben a történet folyik, sohasem jártam, legföljebb a kerítésén kukkantottam be, miután a lécen könyöklő gyászkendős asszonynak köszöntem. A Gyász így sokkal több mozgást hagyott a sejtésnek, képzeletnek, melyet itt nem az érzékszervek kérődzése, hanem a faluról, a falu erkölcseiről szerzett általános tudásom köt meg. Ezt különben máshol is tapasztaltam, a túlságosan részletes ismeret nálam inkább akadálya volt az ábrázolásnak vagy legalábbis az atmoszféra teremtésének. Az Égető Eszter első kötete, melyet az ottani élet ismeretében, de személyek és helyszínek felől csaknem teljes tudatlanságban írtam meg, jobb lett a másodiknál, amelyben éveken át éltem, s minden alakját ismertem. Az Iszony hangulatát sem a nagyszülői ház adta meg, amelyben a házasság elfajul, hanem a Bozót suhogása fölött a pusztai gazdatiszt ház, amely körül mint vendég fogtam el a szüzesség dianai leheletét.

Az az egy mű persze, amely a Novellák s a Gyász közé iktatódik, az Emberi Színjáték volt; írói magamra találásomnak a Tanú mellett legnagyobb légvétele. Nem mintha az Emberi Színjáték gazdag anarchiájával jobban hasonlítana a Gyász-ra a novelláknál, melyekben a naturalista külsőségek alatt volt valami klasszicizáló igény, „ökonómia”, mely a Horváthné meghal első olvasóit is megfogta. Amit a Gyász az Emberi Színjátéknak köszönhet, az az idő másféle kezelése. A Móricz körüli novella drámai jelenetként megkonstruált képekben mozdult tovább, a Gyász, mint az Emberi Színjáték is: elbeszélés volt, a filmszerűen pergő képek nem a térben terpeszkednek ki, az időben lépnek tovább. S itt nem közömbös az sem, hogy a közbeeső négy év esszéi milyen európai művek körül forogtak. Azt, hogy Proust megismerése mire szabadított fel, az Emberi Színjáték bevezetőjében már megírtam (a Gyász-szal kapcsolatban parasztasszonyának Françoise-nak az alakját kellene tán mint fölszabadító példát kiemelnem), de foglalkozásom a nyugati írókkal, a Kritikai Napló-ban felvonultatott gazdag galéria mint szépírót is a választás szélesebb, a mienktől elütő övébe vezetett, s ha magam meg lehetős konzervativizmussal óvtam is a megírni méltót és érdemest a merészebb formai sugallatoktól, amikorra a Gyász írásába fogtam, mégiscsak idegeimbe ivódott a nyugati igény, amely a XIX. századtól inspirált társadalmi és lélektani regény után a nagyobb művészi koncentrációban, kényesebb ízlésben kereste e plebejus műfaj újdonságát.

Ami a Gyász-ra mégis a legjellemzőbb, a tömörítés, jelképteremtés realizmusból kiinduló s azon túlmutató faja: elsősorban mégiscsak azzal magyarázható, hogy az a két év, amelyben a megírására bátorságot nyertem, görög korszakom szíve. Amit a görögökről megtudtam s írtam is, jórészt 1930–33 közötti szerzemény, s a Gyász pontosan azokban a hónapokban került túl a kritikus kapaszkodón, amelyekben, családapa és álláshoz kötött orvos, még a bölcsészetre is beiratkoztam, hogy klasszika-filológusként éljem le életemet.

A Szophoklész című napló, amely 1933-ban a Tanú negyedik számában jelent meg, az Élektrá-ról készült bejegyzésében, 1931. novemberi dátummal a Gyász keletkezéséről is beszámol: „Tavaly tavasszal, kislányom halála után hosszabb novellát írtam: a címe Gyász volt. A novella alján bujkáló dallam egyik unokanővérem hangja volt; az orvos füle állandó mandulagyulladást s a gazdájához hozzászokott tuberkulózist érez rajta; ha beszél, hol száraz, hol meg nyálkával küszködik; egy-egy rövid nevetése keserű vakkantás. Ez az unokanővérem jómódú parasztlány volt; nagyon szép is, emlékszem rá gyerekkoromból. Az ura a háborúban esett el; ő elköltözött a napától, az apja egy kis házat vett neki, ott élt a fiával. Sosem hallottam róla semmi pletykát; kérték, és nem ment férjhez. Nem volt hideg, csak büszke; büszkén álszemérmes. Bizonyára elfelejtette az urát, de szégyellte elismerni, hogy elfelejtette, a szüleit mindenféle ürügyön hibáztatta, a testvéreivel összeveszett. Néhány éve a kisfia is meghalt. Azóta egyszer találkoztam vele a temetőben, sovány volt, szikár s még mindig szép. A sírkőről beszélt, amelyet a fiának akar állítatni. Éreztem rajta, hogy már gyenge az igazi szenvedésre, de a büszkesége holtomiglan gyászt kényszerített rá. Figyelmeztettem, hogy még mindig fiatal; egy fél-elégedett mosoly suhant át az arcán s rögtön utána a keserű, elutasító nevetés. Ha gramofonlemezre vették volna fel, akkor sem hallhatnám tisztábban a hangját. Amikor kislányom meghalt, a gyorsan elviharzó első szenvedés után magamon is érezni kezdtem a gyász képmutatását. Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van. Megértettem, hogy a gyász fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége, s ezt akartam éreztetni a szilasi özvegyasszony rekedt hangján át. A novella rossz volt; és regény után kiáltott. Az elmúlt őszön hozzá is fogtam. Odáig jutottam, hogy az özvegy elköltözött a napától, s hogy az első dölyfét sértő pletykákat letorkolja, egy vén özvegyasszonyt, egy vidékre költözött iskolaszolgánét vesz magához lakóul – erénycsőszül, szeméremövül. A két asszony gyűlölködő, hízelkedő beszélgetéseiben, a fiatal özvegy igazságtalan panaszaiban, mozdulni s fűlni kezdett a rekedtes hang. Éjszakai virrasztásokban keserű, dühös atmoszféra alakult ki, amelytől magam is megijedtem, s alig egyharmadán abbahagytam a regényt. Egy évet pihent a kézirat, s most újra nekiültem. Nem félek többé attól, amit ennek a hangnak a dallama hoz. Lehet, hogy én értem utol keserűségemmel a parasztasszonyt, de lehet, hogy Élektra szerettette meg velem tulajdon hősnőmet.”

Arról, hogy a Gyász-tól, mint egy szörnyszüléstől, keletkezése közben megijedtem, s tán egy évre is félretettem, volt emlékem, azt azonban, hogy a regényt egy novella előzte meg, ebből a naplórészből tudom meg újra. Ez a többszöri nekifutás új dolog elbeszélői s általában írói munkásságomban; amikor egy novella vagy akár tanulmány írásához hozzáfogtam, tudtam, milyen terepen, hova akarok jutni, még az Emberi Színjáték tervének a végrehajtásában sem állított meg a módosuló jelentés, a váratlan feltörő mondanivaló. Az is új dolog, hogy állapotom ábrázolására kerestem hőst, a választott alakban mintegy jelképét teremtve meg annak, amit magamban is felismertem, s mint rituális célokat szolgáló szoborban kitolni, kivetni iparkodtam. A novellák célja – az Akasztófavirág-é is – a társadalomábrázolás volt, s nem kerültek kapcsolatba szerzőjük lelkével, az Emberi Színjáték is eredeti szándéka ellenére vált kétféle énem engem is meglepő mérlegévé. A Gyász-nak azonban már azzal a szándékkal álltam neki, hogy a gyászába csavarodott parasztasszonyban a magam gyászában felismert „képmutatást” leplezzem le. Ez kezdetben, úgy látszik, csak egy novellát érdemlő ötlet volt; engem nem is ejtett a gyász olyan komolyan hatalmába, olyanféle körülmények se szorítottak, rögzítettek benne, mint Zsófimat. Valami mást fedeztem én fel az ő makacs gyásztartásában, ami bennem is visszhangot vert, s ami az elbeszélésből regényt csinált: a büszkeséget. Mint Kurátor Zsófit, engem is akkoriban rekesztett ki, kezdett kirekeszteni ez a magunknak ártó érzés a világból, az írók világából legalábbis, melyben oly gyorsan s látszólag sikerrel honosodtam meg, s az ősz, amelyen a regény nyitányában megütött hangot egy év hallgatás után vállalni tudtam, épp az az ősz volt, amelyen összeférhetetlenségem az irodalmi élettel először derült ki, s a publikálást abbahagyva, mint író először záródtam magamba. A parasztasszony vad gyászában ez a száműző büszkeség talált szócsövet, Szophoklész nőalakjaiban pedig bátorítót s egyben klasszikus fékezőt, hogy a megütött hangot vállalni merjem, s a szenvedélyt szoborszerű formába szorítsam. Azt, hogy itt egy ember vívódásából az utolsó oldalakon egy szobor emelkedik ki, már a regény első olvasója, Scböpflin Aladár észrevette, a könyvfület, amely ezt megállapítja, legalább úgy hiszem, ő írta.

Azt azonban, hogy ez a szobor milyen félelmes jóslat is, hogy a Kurátor Zsófi sorsa, minden önleleplező figyelmeztetésem, kollektívumba kapaszkodásom ellenére mint fog egész életemben megismétlődni, akkor még magam sem sejtettem. Az Élektra-bejegyzés ugyan egy meglepő mondattal végződik: „Az emberben sok ember van, egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Élektra ül.” De mennyi volt ebben a mondatban is az önismeret s a fogalmazói bravúr? S azt még ez sem meri kimondani, hogy a pokol a mennyet végül is elnyeli. Vagy tán ma sincs jogunk ilyesmit mondani?

A Gyász, befejezése után, négy évet hevert olvasatlan. A szophoklészi bátorításból, amely képessé tett, hogy végigírjam, arra már nem futotta, hogy másoknak megmutassam. Szerencse, hogy mint az Emberi Színjáték-ot, ezt is egy nagy könyvbe írtam – két hosszú hasáb mindenik oldalon; akkori sűrű költözéseinkben el is kallódhatott volna. Amikor viharkavaró pályatörténetem, az Ember és szerep megjelent, utolsó oldalára, szinte nyomatékul, kiadást váró műveim jegyzékét is odanyomtattuk. Tíz kötet! Amikor az Ember és szerep-et mint veszélyes első könyvet bírálták meg a tulajdon lapomban – ez is megalomániám jelének minősült. Péter András azonban, a Franklin Társulat vezérigazgatójának műtörténész fia elhitte, hogy van nekem egy Gyász című regényem, s minthogy az Emberi Színjáték kiadástervével már foglalkoztak, kíváncsi lett rá. Így jelent meg 1935 karácsonyán a Gyász. Ha Illyés Gyula a Nyugat-ban s Gaál Gábor a Korunk-ban meg nem dicséri, nyomtalanul merült volna el az indulat fröcskölésiben, melyet az a nehéz év kavart fel ellenem.