Zsófi érezte, amint fölfelé száll benne a vér; az agya lüktetett, mintha egy másik szív verne a fejében, s a szemét befutotta a pára. Az apja sosem hivatkozott előttük az apai szeretetére. Kislány korában ő volt a bece, de legföllebb, ha annyit mondott, „kis szolgám, ergye” vagy „majd az én kis szolgám idehozza”. S most ez a „hiszen úgyis tudod”, mint cimbalomverő szaladt végig a lelkén, gyerekkorának édes titka: kimondatlan, szemérmes szeretetük vonaglott át a bőre alatt. A legszívesebben odaborult volna sírni az apja vállára. Szinte szaggatta az ajkait a szó: – Igaz, nem bírom én ezt. Nem tudtam, mire vállalkoztam, amikor ide költöztem. Fiatal vagyok még én, hogy fekete kendőt húzzak a szemembe. – De ahogy az apja azt mondta, inkább egy hites férj, mint egy idegen vénasszony, egyszerre m
