Időbe került, amíg Zsófi a városi asszony igézetéből felocsúdott. Ahogy magára maradt, elébb csak a beszélgetésüket ismételte. Ő ezt mondta, én meg azt mondtam, s olyan elevenen élte át a félórás látogatást, hogy egy-egy mondat emlékénél még az akkori arckifejezés is átsuhant a száján. Sanyi, aki a felborított széken kocsikázott, rá is szólt: – Mit nevetsz, anyu. De minél többet forgatta a látogatás mozzanatait, annál elégedetlenebb volt; az öregasszony egy-egy mondata belébökött, s mint valami szálka, gennyedni kezdett benn. Hogy ő fél a levegőtől? Meg hogy nem bírja a szekrénye szagát. Olyan büdös ő, hogy még a szekrényt se lehet használni utána. Nagyra van az özvegységével; két vén ember nem halhat meg egyszerre. De hogy meri azt az ő bánatával összehasonlítani. Mit gondol ez, hogy ő ma
