– No, sose keseregj annyira; ígérd meg inkább anyukádnak, hogy holnap egy fél órával korábban hazajössz – biztatta a kikukkant Kiszeláné barátságos kárörömmel a fiút. – Majd adok én neki – pörölt Zsófi a fiára anélkül, hogy az ajtóra nézett volna. – Úgyis azt hírlelik rólam, hogy nem törődöm veled, piszkosan járatlak – fokozta túlzásba a fülébe jutott vádakat. – Hogy csak szomszédolsz, s olyan buta vagy, hogy még az apád nevét sem tudod megmondani. – Ez már nyilvánvaló célzás volt. Kiszeláné mondta a múltkor, hogy az én fiam ennyi idős korában már az apja nevét is tudta, meg azt is, hogy székesfővárosi altiszt. Kiszeláné most rettent csak meg, hogy a postamesterék mindent visszamondtak. – Ugye elég, ha azt tudom, hogy az Irmuskát hogy hívják – csippentett bele gonoszul, de azért csillapító
