Vékony fejhangon beszélt; azon a hangján, amelyet veszedelem idején szokott használni. Kiszeláné, akinek az öregasszony látogatása jó alkalom volt, hogy a betegszobába hatoljon, nem akart Zsófi előtt vészmadárnak látszani. Noha a szolgálólány előtt ugyancsak sopánkodott, most idegesen mentegette magát. – Én nem ijesztgettem magukat; akkor rosszul mondta el a lány. Istenem, talán csak egy kis hűlés, holnapra már talán ugrálni fog – tette hozzá hitetlenül, míg a petróleumlámpa cilinderével babrált, s azon vesződött, hogy kigyújtson. – Zsófit ez a motoszkálás még jobban fölzaklatta. Mintha a lámpagyújtással is őt akarta volna leleplezni Kiszeláné. Oktalan félelem lepte meg: fényiszony. – Mit erőszakoskodik ez azzal a lámpával. Hagyja, ne vesződjék vele – szólt rá Kiszelánéra, s odaugrott az a
