A mezítelen nap

1. A feltett kérdés-2

– És mi van, ha visszautasítom?

Persze tudta a választ. Nagyon is tisztában volt vele, mit jelentene számára a lefokozás. És ami még fontosabb, mit jelentene a családjának.

Minnim egy szóval sem említette a lefokozást, csak ennyit mondott halkan:

– Nem utasíthatja vissza, nyomozó. Feladatot kapott, el kell végeznie.

– A Solaria kedvéért? A pokolba velük!

– A mi érdekünkben, Baley, a mi érdekünkben. – Minnim elhallgatott, majd kisvártatva így folytatta: – Jól tudja, milyen helyzetben van a Föld, ha az űrlakókról való kapcsolatról van szó. Felesleges részleteznem.

Baley tudta, mi a helyzet. A Föld minden lakója tudta. Az ötven Külső Világ, amelyeknek a népessége összeadva sem közelítette meg a Földét, legalább százszor akkora katonai potenciállal rendelkezett, mint ők. Gyéren lakott, pozitronvezérelt robotgazdaságra épülő bolygóik egy főre eső energiatermelése több ezerszeresen múlta felül a Földét. És az egy főre jutó energiatermelés határozta meg a katonai potenciált, az életszínvonalat, a boldogságot és minden egyebet.

– Az egyik tényező, ami miatt ebben a helyzetben vagyunk, a tudatlanság. Csak így, egyszerűen a tudatlanság. Az űrlakók mindent tudnak rólunk. Ki tudja, hány küldetést hajtanak végre a Földön. Mi viszont semmit sem tudunk róluk, csak azt, amit ők elmondanak nekünk. Nincs ember a Földön, aki valaha akár csak a lábát betette volna egy Külső Világra. Maga azonban most elmegy oda.

– Nem tudok… – kezdte Baley, de Minnim a szavába vágott.

– Elmegy oda – ismételte meg. Kivételes helyzetben lesz. A solariaiak meghívásával tartózkodik a bolygójukon, és olyan feladatot végez, amit ők adnak magának. Amikor visszatér, a Föld számára hasznos információk birtokában lesz.

Baley komor tekintettel meredt az államtitkárra.

– Úgy érti, kémkedjek a Földnek.

– Szó sincs kémkedésről. Semmi olyasmit nem kell tennie, amire nem kérik meg. Csak tartsa nyitva a szemét és az elméjét. Figyeljen! Ha visszatér, szakértők elemzik és értelmezik majd a megfigyeléseit.

– Jól gondolom, hogy válsághelyzet van, uram?

– Miért gondolja?

– Kockázatos dolog elküldeni egy földlakót a Külső Világokra. Az űrlakók gyűlölnek bennünket. Hiába a legjobb szándék, és hiába a meghívás, azért könnyen csillagközi incidenst okozhatok. Ha akarná, a földi kormány könnyen elkerülhetné, hogy oda kelljen küldenie. Mondhatnák például azt, hogy beteg vagyok. Az űrlakók rettegnek a betegségektől. Ha azt hiszik, beteg vagyok, semmilyen körülmények között nem kérnének belőlem.

– Azt akarja mondani – kérdezte Minnim –, hogy próbálkozzunk meg ezzel a trükkel?

– Nem. Ha a kormánynak nem lenne más motivációja arra, hogy engem odaküldjön, akkor nélkülem is eszükbe jutott volna ez a megoldás, vagy valami még jobb. Ebből tehát az következik, hogy a kémkedés a legfontosabb az egészben. Ha pedig ez a helyzet, akkor ilyen kockázatvállalás mellett biztosan többről van szó, mint hogy tartsam nyitva a szemem.

Baley dühkitörésre számított, és félig-meddig örült is volna neki, hiszen enyhítette volna a feszültséget, Minnim azonban csak fagyosan elmosolyodott, és így felelt:

– Úgy tűnik, képes a felszín alá látni. De nem is vártam ennél kevesebbet.

Az államtitkár közelebb hajolt Baley-hez az asztala fölött.

– Elmondok magának bizonyos információkat, amelyekről senkivel, még más kormánytisztviselőkkel sem beszélhet. A társadalomtudósaink folyamatosan elemzik a jelenlegi galaktikus helyzetet. Ötven gyéren lakott, robotizált, erős Külső Világ, amelyek lakói egészségesek és hosszú ideig élnek. Mi ezzel szemben túlnépesedünk, technológiai értelemben fejletlenek vagyunk, rövid ideig élünk és az alávetettjeik vagyunk. A helyzet ingatag.

– Hosszú távon minden az.

– Ez viszont rövid távon is. Legfeljebb száz évünk van. A mi életünkben fennmaradhat ez az állapot, de gondolnunk kell a gyerekeinkre is. Előbb-utóbb túl nagy veszélyt jelentünk majd a Külső Világokra ahhoz, hogy életben hagyhassanak bennünket. Nyolcmilliárd ember él a Földön, és mind gyűlölik az űrlakókat.

– Az űrlakók kizárnak bennünket a Galaxisból, lefölözik a kereskedelmünk hasznát, diktálnak a kormányunknak és megvetéssel kezelnek bennünket. Mégis mit várnak? Hálát?

– Ebben igaza van, de a séma adott. Lázadunk, leverik, lázadunk, leverik, és a Föld egy évszázadon belül gyakorlatilag megszűnik mint lakott bolygó. A tudósok legalábbis ezt mondják.

Baley kényelmetlenül fészkelődött a székében. Nem volt szokás megkérdőjelezni a társadalomtudósok és a számítógépeik eredményeit.

– De ha ez a helyzet, akkor mit vár tőlem?

– Szállítson nekünk információkat. A szociológiai előrejelzések legnagyobb fogyatékossága az, hogy nincsenek adataink az űrlakókról. Az ideküldött kevés űrlakó alapján vagyunk kénytelenek következtetni. Arra kell hagyatkoznunk, amit ők hajlandók elárulni magukról, tehát az erősségeiket, és csakis az erősségeiket ismerjük. A fenébe is, ott vannak a robotjaik, a kevés lakosuk meg a hosszú életük! De ne lennének gyenge pontjaik? Van olyan tényező, vagy tényezők, amelyek, ha ismernénk őket, átírnák a pusztulás elkerülhetetlenségének tudományos képletét? Valami, ami alapján cselekedhetnénk, és javíthatnánk a Föld túlélésének esélyeit.

– Nem lenne jobb, ha inkább egy társadalomtudóst küldenének, uram?

Minnim megrázta a fejét.

– Ha azt küldenénk oda, akit akarunk, már tíz évvel ezelőtt megtettük volna, amikor először levonták ezeket a következtetéseket. Ez az első alkalom, hogy odamegy valaki, és ők egy nyomozót kérnek, ami megfelel nekünk. A nyomozók is társadalomtudósok; józan gondolkodású, gyakorlatias társadalomtudósnak kell lenniük, különben nem tudnák jól elvégezni a munkájukat. A maga múltja azt bizonyítja, hogy jó nyomozó.

– Köszönöm, uram – felelte Baley gépiesen. – És ha bajba kerülök?

Minnim vállat vont.

– Ez a kockázat a rendőri munkával jár. – Egy legyintéssel elintézte a dolgot, majd hozzátette: – Mindenesetre oda kell mennie. Már kijelölték az indulás időpontját, és várja a hajója.

– Vár? Mikor kell elindulnom?

– Két nap múlva.

– Akkor vissza kell mennem New Yorkba. A feleségem…

– Majd mi tájékoztatjuk a feleségét. Nem tudhat meg semmit a feladatáról. Közölni fogjuk vele, hogy ne számítson hírekre magáról.

– De hát ez embertelen! Muszáj beszélnem vele. Lehet, hogy soha többé nem látom!

– Amit most mondok, talán még embertelenebbül hangzik majd, de nem igaz-e, hogy nincs olyan nap, amikor úgy indulna munkába, hogy talán sohasem látja viszont a családját? Baley nyomozó, mindannyiunknak teljesítenünk kell a kötelességünket.

Baley pipája már vagy negyedórája kialudt, de észre sem vette.

Senkinek nem volt további mondanivalója számára, és senki sem tudott semmit a gyilkosságról. Az összes hivatalnok csak továbblökdöste, míg végül ott állt az űrhajó tövében, és még mindig nem hitte el az egészet.

Olyan volt, mint egy ég felé irányzott, hatalmas ágyú, és Baley időnként görcsösen összerándult a csípős, szabad levegőtől. Lassan leszállt az éjszaka (ezért igencsak hálás volt), mintha az őt körülvevő fekete falak fekete mennyezetbe olvadtak volna össze a feje fölött. Az ég felhős volt, és bár többször is járt már planetáriumban, váratlanul érte, amikor a felhők közötti résben hirtelen felbukkant egy fényes csillag.

Kicsiny szikra a távolban. Kíváncsian, szinte félelem nélkül figyelte. Közelinek, egészen jelentéktelennek látszott, pedig az ilyenek körül keringtek azok a bolygók, amelyek lakói a Galaxis urainak mondhatták magukat. A Nap is ezek közé tartozik, gondolta, csak most sokkal közelebb van, és éppen a Föld túlsó oldalán ragyog.

Hirtelen megjelent a lelki szemei előtt szülőbolygója képe, mint vékony pára- és gázburokkal övezett kőgolyó, amit minden oldalról üresség vesz körül. A külső kéregbe éppen csak leásott Városok bizonytalanul egyensúlyoznak a kő és a levegő határán. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg.

A hajó természetesen űrlakójármű volt, hiszen a teljes csillagközi kereskedelmet ők tartották a kezükben. Itt, a Városon kívül már egyedül volt. Addig mosdatták, súrolták és sterilizálták, amíg az űrlakó-követelmények szerint elég biztonságosnak nem nyilvánították ahhoz, hogy felszállhasson a hajóra. Ám még így is csak egy robotot küldtek a fogadására, hiszen több száz olyan betegség kórokozóit hozhatta magával a zsúfolt városból, amelyekkel szemben az ő szervezete ellenálló volt, az üvegházban nemesített űrlakóké viszont nem.

Az éjszaka sötétjében csak bizonytalanul tudta kivenni a robot körvonalait, de a tompán, vörösen izzó szempárt jól látta.

– Elijah Baley nyomozó?

– Így van – felelte Baley csípősen, és érezte, hogy a finom szőrszálak kissé felborzolódnak a tarkóján. Földlakóként mindig libabőrös lett dühében, ha azt látta, hogy robot látja el egy ember feladatát. Persze ott volt R. Daneel Olivaw, akivel együttműködött az űrlakógyilkosság ügyében, de az más lapra tartozott. Daneel olyan…

– Kövessen, kérem! – mondta a robot, és hirtelen fehér fény világította meg az űrhajóhoz vezető utat.

Baley elindult a robot nyomában. Felmászott a létrán a hajó belsejébe, végigment néhány folyosón, majd belépett egy szobába.

– Ez lesz az ön kabinja, Baley nyomozó – közölte a robot. – Megkérjük, hogy az utazás teljes időtartama alatt tartózkodjék odabent.

Persze, gondolta Baley, zárjatok be. Szigeteljetek el. Legyetek biztonságban tőlem.

A folyosók, amelyeken idáig jutott, mind üresek voltak. A robotok valószínűleg éppen fertőtlenítették őket. Az őt kísérő robotnak is minden bizonnyal át kell majd mennie egy baktériummentesítő kapun, miután távozott.

– Van folyó víz és szennyvízelvezetés. Élelemmel is ellátják majd. Lesz nézni- és olvasnivalója. A hajóablakokat erről a panelről irányíthatja. Most csukva vannak, de ha látni óhajtja a világűrt…

– Jól van, fiam, jól van! – vágta rá Baley ijedten. – Csak hagyd csukva őket!

A földlakók szokásához híven „fiamnak” szólította a robotot, az azonban semmi jelét nem adta, hogy zokon vette volna. Persze nem is tehetett volna ilyesmit, a reakcióit ugyanis a robotika törvényei szabályozták és korlátozták.

A robot előredöntötte méretes fémtestét, ami a tiszteletteljes meghajlás paródiájának hatott, majd távozott.

Baley egyedül maradt a kabinban, és végre alkalma nyílt körülnézni. Legalább a repülőgépnél jobb helyre került. Azt látta az elejétől a végéig. Látta a korlátait. Az űrhajó viszont hatalmas volt, több szinttel, folyosókkal, kabinokkal. Kis, zárt Várost alkotott. Baley szinte úgy érezte, szabadon lélegzik.

Aztán fények villantak, a hangosbemondón keresztül fémes robothang szólalt meg, és részletes utasításokat adott neki arra vonatkozóan, hogyan védekezhet a felszálláskor jelentkező gyorsulás kellemetlen hatásai ellen.

A nehézségi erő hátrafelé nyomta és nekipréselte a tompításul szolgáló, rugalmas hevederekkel ellátott hidraulikus rendszernek. Valahonnét a távolból felhangzott a proton-mikroreaktor által izzásig hevített sugárhajtóművek dübörgése. Éles, sziszegő hangot hallott, mintha széthasadt volna a légkör szövete. A hang egyre gyengébb és magasabb lett, majd úgy egy óra múlva teljesen elhalt.

Kiléptek az űrbe.

Mintha minden érzéke egyszerre eltompult volna, mintha semmi sem lett volna valódi körülötte. Emlékeztetni próbálta magát, hogy minden egyes másodperccel több ezer kilométerrel távolabb kerül a Városoktól és Jessie-től, de az információ nem jutott el az agyáig.

A második napon (vagy a harmadikon? – az evés és az alvás ritmusán kívül semmi másból nem következtethetett az idő múlására) egy pillanatra furcsa érzés fogta el, mintha kifordították volna a testét. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, és tudta, hogy most történt meg az ugrás. Ezzel a hipertérben végrehajtott különös, józan ésszel felfoghatatlan, szinte misztikus manőverrel az űrhajó minden utasával és rakományával együtt a világűr egyik pontjáról egy másik, onnét fényévekre lévő pontjára került át. Bizonyos idő elteltével újabb ugrás, majd egy idő múlva még egy.

Baley arra gondolt, hogy most már fényévekre, több tucat, több száz, több ezer fényévre jár az otthonától.

Nem tudta, milyen messze. A földiek közül még csak azt sem tudta senki, hol is van pontosan a Solaria. Erre fogadni mert volna. Tudatlanok voltak mind, egytől egyig.

Rettenetesen egyedül érezte magát.

Aztán úgy érezte, az űrhajó lassulni kezd, és megint megjelent a robot. Komor, vörösen izzó szeme végigfutott Baley hevederein. Ügyes mozdulattal megszorított egy szárnyas csavart, majd villámgyorsan ellenőrizte a hidraulikus rendszer beállításait.

– Három óra múlva leszállunk – tájékoztatta. – Arra kérem, maradjon ebben a helyiségben. Jön majd egy ember, hogy kikísérje és elvezesse a szállására.

– Várj! – szólt utána Baley feszülten. Az ülésbe szíjazva tehetetlennek érezte magát. – Milyen napszak lesz, amikor leszállunk?

– Galaktikus standard idő szerint – vágta rá a robot – pontosan…

– A helyi idő érdekel, fiam, a helyi idő! Szent Jozafát!

A robot ugyanolyan szenvtelen hangon folytatta:

– A Solarián egy nap huszonnyolc egész harmincöt század standard óra hosszúságú. A solariai óra tíz tizedből áll, amelyek száz századra oszlanak. A repülőtéren, ahová menetrend szerint érkezünk, a nap az ötödik tized huszadik századában jár majd.

Baley szívből gyűlölte ezt a robotot. Gyűlölte az értetlenségéért, hogy nem képes felfogni, mit akar; gyűlölte, amiért kénytelen direkt módon feltenni a kérdést, leleplezve ezzel a tudatlanságát.

De kénytelen volt.

– Nappal lesz? – kérdezte határozottan.

És a robot végre válaszolt.

– Igen, uram.

Majd faképnél hagyta.

Nappal lesz! Fényes nappal kell kilépnie egy idegen bolygó védtelen felszínére!

Nem igazán tudta, milyen is lesz. A Város bizonyos pontjairól néha rövid időre látta már a Föld felszínét, sőt néhány percet el is töltött odakint. De minden alkalommal falak vették körül, vagy legalábbis voltak falak a közelben. A biztonság mindig karnyújtásnyira volt.

Most vajon hol lesz a biztonság? Még csak a sötétség hamis biztonságára sem számíthatott.

És mivel nem akart gyengének látszani az űrlakók előtt – átkozott legyen, ha kimutatja a félelmét –, nekifeszítette a testét a lassulástól védő hevedereknek, lehunyta a szemét, és makacsul küzdött a pánik ellen.