Baley vesztésre állt a küzdelemben. Az észérvek önmagukban nem voltak elegendőek.
Újra és újra elismételte magában: Vannak emberek, akik egész életüket odakint töltik. Ma már az űrlakók is így élnek. A múltban az őseink is így éltek a Földön. A falak hiánya valójában nem veszélyes. Csak az agyam mond mást, és az agyam téved.
Ám ez sem segített. Valamilyen, az értelmén kívül és azon felül álló dolog szünet nélkül falakért kiáltozott, és nem kért a nyílt terekből.
Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy érezte, hogy nem lesz képes rá. Végül szánalmasan, reszketve keres majd fedezéket. Az űrlakó, akit a fogadására küldenek (és akinek természetesen szűrő lesz az orrában, hogy megvédje a kórokozóktól, és kesztyű a kezén, hogy ne kelljen megérintenie őt), még arra sem méltatja majd, hogy megvesse
