EPILÓGUSTíz évvel később
Hope
Hirtelen rés keletkezett az autók összefüggő masszáján, így a zebránál várakozó gyalogosok, akár a fürge bogarak, úgy özönlötték el az utat. Magamra maradtam a járdaszegélyen, mint az egyetlen, aki szót fogad a kis piros emberkének. Láttam, hogy üres az út, de sosem kockáztatok az átkelésnél. Amúgy is elég snassz lenne, ha éppen a kórház előtt gázolnának el.
Meleg volt az épületben, tudtam, hogy a látogatás után már megbánom, amiért a vastag melegítőt vettem fel. Én is beszálltam a liftbe egy csapatnyi látogatóval. A többség vitt valamit a betegnek, akihez jött: újságot, virágot vagy, a szinte már közhelynek számító, szőlőt. Én azonban üres kézzel érkeztem.
Gondolkodás nélkül odataláltam a kórteremhez. Halkan kopogtam, mielőtt besurrantam.
– Szia! Hope va
