Amíg én a csillagokkal

2. fejezet-2

Ryan a szemembe nézett, mintha szuggerálna, hogy magamtól jöjjek rá az igazságra. Láttam rajta, hogy nagyon nem akarja kimondani.

– De nem is kell lefújnunk az esküvőt, ugye?

Ryan nagyon lassan, mintha három évtizedet öregedett volna, megrázta a fejét.

– Nem. Mivel… te már lefújtad.

Felnyögött, amit igennek vettem. Nehéz volt kimondani. A nap sugarai most már ömlöttek az ablakon át. Kánikulára lehetett számítani, sokkal melegebbre, mint ami júniusban megszokott.

– Hányadika van?

Ryan a fejét csóválta. Nem szólt semmit, de minden gesztusával ordítva könyörgött, hogy ne kérdezgessem.

– Ryan! Nézz rám! Hányadika van?

Nem nézett a szemembe, amikor válaszolt. Talán túl sok volt ez már neki, nem bírta elviselni.

– Augusztus tizedike van – válaszolta megtört hangon.

Hét teljes hét – hét és fél, hogy egészen pontos legyek. Hogy lehet ez? Hogyan veszthettem el az életemből ezt az ötvenkét napot? Már emlékeztem a baleset minden egyes részletére, az egész visszajött. De azok a hetek, amiket a kórházi ágyon fekve töltöttem, mindörökre odavesztek. Akárcsak a gyermek, akit a hasamban hordtam.

Elfogott a pánik, zavartan, vaksin néztem körül a személytelen kórteremben, kerestem valamit, bármit, ami megcáfolja az igazságot, amivel muszáj szembenéznem. Ez legalább megmagyarázta, miért nem volt Ryan, az apám vagy az anyám az ágyamnál. A baleset után nyilván itt virrasztottak mellettem, de ennek is már több hete.

– A szüleim? Jól vannak? Tudják, hogy felébredtem?

Ryan bólintott, bár az a gyászos kifejezés ült az arcán, amitől sokkal idősebbnek tűnt.

– Őket hívták először. Indulás előtt beszéltem apáddal. Jön, amilyen gyorsan csak tud.

Annyira feltűnő volt az egyes szám, hogy muszáj volt rákérdezni.

– Egyedül jön?

Ryan lassan beszélt, mintha alaposan megválogatná a szavait.

– Az anyukád állapota… romlott némileg… a baleseted óta – bökte ki végül, és erősebben szorította a kezem, mintha meg akarna védeni a lelkiismeret-furdalástól, hiszen tudta, hogy bűntudatom lesz.

Nem tévedett. Bármilyen fáradt és gyenge is voltam, azért még felismertem, ha valaki szépíti a dolgokat.

– Mennyit romlott? Mi történt? Jól van?

– Majd apád elmagyarázza pontosan – felelte Ryan, és idegesen az ajtóra nézett, mintha arra számítana, hogy megzavarnak minket. Ekkor jöttem rá, hogy egyenesen várja. Ahhoz képest, hogy ez a férfi elvileg velem akarja tölteni a hátralévő életét, meglehetősen feszültnek tűnt a társaságomban.

– Van még valami, Ryan? Valami, amit elhallgatsz előlem? A sérüléseimmel kapcsolatos?

Megrázta a fejét, de nem tudott jól hazudni. Sosem tudott.

– Nem, nincs semmi – mondta feltűnően összeszorított fogakkal. – Szerintem most hagylak pihenni. Figyelmeztettek, hogy ne maradjak sokáig. El kell végezniük bizonyos vizsgálatokat, most, hogy… visszatértél.

Úgy beszélt róla, mintha csak egy utazáson lettem volna. Lehet, hogy a héthetes távollétem ilyen érzést keltett benne, de nekem úgy tűnt, mintha a baleset csak előző nap történt volna.

– Inkább maradj velem! Nem maradnál? – Úgy beszéltem, mint egy ijedt kisgyerek az első tanítási napon.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem a hezitálást látom rajta, pedig dehogynem. Majdnem olyan jól ismertem az arcát, mint azt, amelyik reggelente visszanéz rám a tükörből. Mindig is nyitott könyv volt előttem. Azt is fél órával hamarabb tudtam, hogy megkéri a kezem, azután persze csak kinyögte. Így hát kérdeznem sem kellett, milyen nehéz volt neki az elmúlt néhány hét, a válasz az arcára vésődött, a szemétől induló ráncokba, amelyek korábban nem voltak ott.

– Egy kicsit – mondta, majd összekulcsolt kezünket az ajkához emelte, és gyöngéden megpuszilta az ujjaimat.

Ekkor tudatosult bennem, hogy amióta belépett a terembe, egyetlenegyszer sem csókolt meg.

A sötétségben töltött hetek után az ablakon beáramló augusztusi napfény kellemetlenül erős volt a szememnek. Ryan az ablakhoz lépett, és nekem hátat fordítva próbálta kibogozni a sötétítő összegubancolódott zsinórját. Sokkal erősebben koncentrált, mint ahogy azt a feladat indokolta. Váratlanul felém fordult, ekkor döbbenten láttam, hogy ismét a sírás fojtogatja.

– Annyira hiányoztál, Maddie!

Majd beleszakadt a szívem, mekkora fájdalmat okoztam neki.

– Sajnálom! De most már itt vagyok.

Bólintott, de nem szólt semmit, így hirtelen megint elfogott az érzés, hogy valamiről nem tudok. Valami fontos dologról. Ryan elengedte a zsinórt, és a roló hangos csörömpöléssel leesett, ismét sötétségbe burkolva kettőnket. Apró, merev léptekkel jött vissza az ágyhoz. A látogatóknak fenntartott szék helyett a matrac szélére ült. Óvatosan az egyik hajtincsemért nyúlt, amely kibújt a fonatból, majd az ujja köré csavarta. Mindig is szerette a hosszú, sötét hajamat. Sokszor viccesen megjegyezte, hogy amikor alszom, és a hajam szétterül a párnán, olyan vagyok, mint Csipkerózsika. Milyen ironikus ez így utólag! A sötét tincset nézegette, amit az ujjára csavart, mint egy jegygyűrűt.

– Nagyon hiányzott ez.

Ekkor én is elsírtam magam, és nem tudom, miért. Volt egy szörnyű érzésem, hogy Ryan valami olyasmit szándékozik elmondani, amit nem akarok hallani.

– El sem tudod képzelni, mennyire örültem volna, ha engem üt el inkább az a furgon. Mert ha én vagyok, akkor nem…

– Madeline! – szólalt meg ekkor egy nővér, aki csak résnyire nyitotta ki az ajtót. – Most fel kell vinnünk a neurológiára.

Kétségbeesetten néztem Ryanre, biztattam, hogy fejezze be, amit mondani akart, de a tekintete áthatolhatatlanabb volt, mint az ablakot takaró sötétítő. Felállt, és félrehúzódott, hogy a nővér és a szorosan mögötte érkező betegszállító kioldja a gurulós kórházi ágyam fékjét. Közös erővel bemutattak egy ipszilon kanyart, és az ajtó felé fordították a fekhelyem.

– A vőlegényem nem jöhet velünk? – kérdeztem. Ryan most az ágy mögött állt, nem láthattam, de észrevettem, hogy ránéz a nővér. Egyikük sem szólt semmit, de úgy éreztem, némán is szót értenek, ám ebből a tanácskozásból engem kihagynak.

– Sajnálom, sajnos tiltja a szabályzat! De újra láthatja, amikor visszahozzák.

Ryan áthajolt az ágy fölött, és futó csókot nyomott a fejemre.

– Ugye nem mész el? – nyúltam izgatottan a keze után. Az ujjai biztatóan megszorították a kezem, és megint éreztem valamit az érintésén, ami nyugtalanított.

– Még nem megyek el. Ígérem.

Sokkal jobb érzés lenne – kínlódtam magamban, miközben a tágas, zöld folyosón a lift felé toltak –, ha nem teszi hozzá, hogy „még”.

Vizsgálatok. Kismillió vizsgálat egymás után. Némelyikhez aktív közreműködésre volt szükség, másoknál csak mozdulatlanul kellett feküdnöm. Az utóbbiak voltak a könnyebbek, hiszen hét héten át ezt gyakoroltam. Nagyon frusztráló volt, hogy a vizsgálatokat végző orvosok nem mondtak semmit. Fogalmam sem volt róla, hogy a monitorjaikon megjelenő adatok jót vagy rosszat mutattak.

A legszörnyűbb pillanat akkor következett, amikor a nővér lehúzta rólam a takarót, hogy átültessen egy kerekesszékbe. Őszinte rémülettel néztem a két piszkavaslábra, ami olyan volt, mintha valaki másé lenne. Csak az élesen kirajzolódó csontokat láttam, és a petyhüdt izmot. Kíváncsian megérintettem a combom, rémülten konstatáltam, mennyire kitapintható a csont a bőröm alatt.

– Emiatt ne aggódjon! – vigasztalt a nővér kedvesen. – Nemsokára azért nyafog majd, hogy nem megy magára a testhez tapadó farmerja.

A könnyed szavak ellenére mélységes együttérzést tükrözött a mozdulata, ahogy a vállamra tette a kezét, és finoman megszorította azt.

– Amíg aludt, kemény fizikoterápiás munkát végeztünk magán, hogy minden megfelelően működjön.

Halvány, keserédes mosollyal nyugtáztam az eufemizmusát.

– És ezt folytatni is fogjuk minden egyes nap, amíg ismét lábra áll. Szó szerint – fejezte be bátorító mosollyal. – De most türelmesnek kell lennie.

Ez volt az a pillanat, amikor először értettem meg, hogy valószínűleg még egy ideig kórházban kell maradnom. A balesetem és az utána bekövetkezett kóma nem olyasmi, amiből egy-kettőre felépül az ember. A nyári esküvőből, amit gondosan terveztünk Ryannel, most már alighanem téli ünnepség lesz.

– És hogy szerepeltem? – kérdeztem a nővért, miközben lefelé haladtunk a lifttel a kórtermem felé.

Az orvosok olyanok voltak, mint a pókerjátékosok, nem láttam az arcukon, hogy elégedettek a válaszaimmal, vagy sem. A nővér elengedte az ágykeretet, és megszorította a kezem. Nem volt erőm viszonozni a szorítást, ebből is látszott, mennyire kimerítettek a vizsgálatok. Annyi erőt sem éreztem magamban, mint egy újszülött kiscica.

– Itt nincsenek jó és rossz válaszok, Madeline. Senki sem akarja csőbe húzni, vagy rajtakapni valamin. Mindenki azt szeretné, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és hazamehessen. Egy csapatban játszunk.

Fáradtan elmosolyodtam, és felnéztem a nővér kedves, nyílt, szeplős arcára.

– Csak Maddie – javítottam ki halkan. – A barátaim így hívnak.

Különös módon kérdés nélkül is tudtam, hogy ennek a nőnek fontos vagyok, és arra törekszik, hogy minél előbb meggyógyuljak. Azon töprengtem, lehetséges-e szoros kötődést kialakítani valakivel akkor is, ha kómában fekszel. Az biztos, hogy rendkívül közel éreztem magamhoz valakit, akivel lényegében még csak most ismerkedtem meg.

– Maga volt a nővér egész idő alatt, amióta itt vagyok?

– Jaj, dehogy! – felelte. – Én még csak… – Hirtelen elhallgatott, és a szeplőinek egy része eltűnt egy sötét rózsaszínű folt mögött.

Kicsit összeráncolta a szemöldökét, mintha valami trükkös rejtvényen gondolkodna. Amikor ismét rám nézett, bizonyos mértékű óvatosságot éreztem a válaszában.

– Most már egy ideje én gondoskodom magáról.

A lift egyetlen csippanással jelezte, hogy megérkeztünk az emeletünkre, a nővér szemmel láthatóan fellélegzett, amikor kinyílt az ajtó.

– Most menjünk vissza a kórterembe! – javasolta, és megigazította az amúgy tökéletesen egyenes takaróimat, elrendezte a párnámat. – Pihenésre van szüksége.

Ebben igaza volt.

Ryan nem volt a kórtermemben, amikor visszaértem a neurológiáról, és a távolléte sokkal jobban aggasztott, mint ahogy beismertem. Magányosnak, elveszettnek éreztem magam nélküle. A kérésemre a nővér készségesen megnézte az ágyam melletti szekrényben a táskám, a telefonom, de egyiket sem találta ott.

– A szülei vagy a vőlegénye alighanem hazavitte a biztonság kedvéért – állapította meg, és határozott mozdulattal becsukta a szekrényajtót.

Teljesen kimerülten dőltem vissza a kemény párnára. Nagyon kellett küszködnöm, hogy nyitva maradjon a szemem, és sejtettem, hogy hamarosan elveszítem a csatát.

– Bárcsak itt lenne Ryan! Szükségem van rá.

– Tudom – csitítgatott a nővér. Éreztem, hogy megért, és a hangja, a gondoskodása, akár egy meleg takaró, most és az öntudatlan napok alatt is, szinte körbeölelt.

A sötétítőt felhúzták, a nap most sokkal alacsonyabban járt az égen. A kórtermem ajtaja nyitva volt. Láttam, hogy Ryan kint áll a folyosón, és elmélyülten beszélget egy fehér köpenyes orvossal. A nevén szólítottam. Olyan gyorsan fordult meg, hogy nem tudta teljesen elrejteni a feszültséget, ami az arcára telepedett. Még mindig a vonásait próbálta rendezni, miközben az orvossal a sarkában a kórterembe sietett.

– Nem voltál itt – mondtam sokkal rekedtebb és szánalmasabb hangon, mint szerettem volna.

– Tudom. Ne haragudj! Beszéltem az orvosokkal és az apukáddal is – felelte. Úgy éreztem magam, mint egy bárány, akit éppen most terelt a nyáj irányába egy kellően tapasztalt juhászkutya. – Nagy a dugó az úton, de remélhetőleg hamarosan itt lesz.

Te pedig akkor el akarsz menni. Fogalmam sem volt, honnan támadt ez a gondolatom. De olyan igaznak tűnt, hogy egy pillanatra azt hittem, ki is mondtam. Ryan még mindig gyöngéden, tele aggodalommal nézett rám, ezért feltételeztem, hogy mégsem mondtam ki.

– Nincs itt a telefonom – szólaltam meg minden ok nélkül.

Ez már az ébredésem utáni órákban is feltűnt. Mintha a túl sok pihenés alatt az agyam elfelejtette volna a beszélgetés íratlan szabályait.

Furcsamód Ryan hátravetette a fejét, és olyan kedélyesen nevetett fel, hogy az orvos csodálkozva nézett rá.

– Hogy is felejthettem el, hogy a mobilod megszállottja vagy? Mit szeretnél? Tweetelni gyorsan valamit a kórházi ágyról?

Ránéztem, és egy röpke pillanatra olyan érzésem támadt, mintha egy idegent látnék.

– Fel akartalak hívni – feleltem kissé megbántva. – Nem voltál itt, amikor visszahoztak.

Azon nyomban elkomorodott.

– Sajnálom, Maddie! A közelben voltam.

Ez nem kielégítő válasz, de úgy tűnt, be kell érnem ennyivel. Még mindig nem tudtam teljesen napirendre térni a reakciója fölött. Azért, mert kinevetett? Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ez a baj. A hasonló humorunknak köszönhettük, hogy vonzódni kezdtünk egymáshoz. A nevetés mindig is fontos szerepet játszott a kapcsolatunkban. De akkor mi zavar? Olyan váratlanul tört rám a válasz, mint egy elszabadult vonatkocsi. A telefonommal kapcsolatos megjegyzése, hogy elfelejtette, mennyire fontos része az életemnek.

– Ennyi idő alatt alighanem úgyis lemerült volna az aksija – mondta Ryan immár komolyan. – És valószínűleg amúgy is megsérült a készülék a balesetben.

– Nálad van, a többi cuccommal együtt? Még mindig rengeteg készpénz van a retikülömben.

Egy pillanatra értetlen képet vágott, mintha teljesen el is felejtkezett volna a több ezer fontról, amit a közös számlánkról vettem ki a baleset napján. Talán azért ilyen szórakozott, mert az orvossal konzultált. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam: az állapotomról beszéltek.

Az orvos úgy szólalt meg, mint egy végszóra váró színész:

– Madeline, átnéztem az előzetes vizsgálatokat, és meg kell mondanom, a leletei elképesztőek. Onnan, ahol volt visszatérni ennyire reszponzív és kognitív állapotba, hát… – Úgy tűnt, az orvos zavarba jött a saját lelkesedésétől. – Hogy őszinte legyek, itt még soha senki nem látott hasonlót. Nyilvánvaló, hogy még hosszú út vezet a teljes felépülésig, és állandó megfigyelés alatt kell tartanunk, de biztos vagyok benne, hogy kitartással, kemény munkával elérjük azt, ami korábban lehetetlennek tűnt.

Lehetetlen. Megijesztett ez a szó. Tényleg az életem forgott kockán a baleset után? Ryan kényelmetlenül topogott egyik lábáról a másikra. Egyetlenegyszer láttam ilyennek, azon az estén, amikor nem sokkal a lánykérése után átmentünk a szüleimhez.

– Előbb apádtól kellett volna megkérnem a kezed – súgta Ryan, amikor a tornácon vártuk, hogy ajtót nyissanak.

– Nem fog haragudni. Örül, hogy megszabadítod tőlem. Szerintem már félt, hogy örök életemre a nyakukon maradok.

– Azt elhiszem, Miss Austen – viccelődött Ryan, és gyorsan megcsókolt, miközben hallottuk a közeledő lépteket. – Tudd meg, hogy csak a hozományodért veszlek el! – ugratott.

– Hűha, akkor rossz lóra tettél! – tréfáltam, miközben apám végre ajtót nyitott.

Kissé szomorkásan mosolyogtam a régi emléken, miközben az orvos háta mögött a vőlegényem még mindig ugyanúgy toporgott. Szemmel láthatóan bántotta valami. Beszéltek valamiről az orvossal, amiről úgy gondolták – csak ők tudják, miért –, hogy nem kell megosztaniuk velem. De én másképpen gondoltam. Már csak azért is, mert sejtettem, mi az.

– Doktor úr, az elveszett baba…

Ryan felnyögött, és rögtön megértettem, mennyire fáj neki a gyerekünk elvesztése. Talán még nálam is mélyebben érintette, hiszen eleinte a terhességemnek is jobban örült, mint én magam. Éreztem, hogy belém hasít a bűntudat. Ez lenne a büntetésem? Hogy elvesztettem a babát… Mert nem jöttem rá azonnal, mennyire szeretném? De a vonakodásom csak rövid ideig tartott. Hamar megbarátkoztam a gondolattal, és a végén már ugyanolyan izgatottan vártuk, hogy szülők legyünk.

– Felfogtam, hagyni kell a testemnek időt, hogy felépülhessen a baleset és a kóma után. De meg tudná mondani, mennyit kell várnunk, mielőtt újra próbálkozhatunk?

– Maddie! – Ryan szinte esdekelt.

– Ö…

– Persze, tisztában vagyok vele, hogy az ilyesmi időbe telik. De nem szeretnék túl sokat várni. Mit javasol, mennyi ideig hanyagoljuk…?

– Maddie, ezt tényleg nem most kellene megbeszélnünk.

Visszafordultam az orvoshoz, aki úgy tűnt, borzasztóan szeretné, ha megszólalna a személyi hívója, és sürgősen elhívnák valahová.

– Egy hónap? Két hónap? – erősködtem. Az orvos feszengve Ryanre nézett, majd ismét rám.

– Mi az? Mit nem mond el? Ugye minden rendben? Lehet még gyerekem?

Az orvos lassan bólintott.

– Amennyire most meg tudjuk állapítani, igen. Abszolút lehetséges.

A megkönnyebbülés szökőárként söpört végig rajtam.

– Hála istennek! Már kezdtem pánikba esni.

Kicsit felnevettem, remélve, hogy a két férfi is velem tart. De egyikük sem csatlakozott hozzám.

– Gondolom, a héthetes kóma szokatlan komplikációt jelent. Ezt is figyelembe kell vennünk, mielőtt újabb babával próbálkoznánk?

– Én ezt nem bírom tovább – bukott ki Ryanből. A hajába túrt, és az orvosra nézett, mintha az engedélyét kérné valamire.

– Mit? – kiáltottam. – Mi történt, Ryan? Nem értem. – De már csak a hátának beszéltem, hiszen gyorsan kiviharzott a teremből. – Hová mész? – kiabáltam utána, miközben próbáltam feltápászkodni.

Az orvos az erős kezével a vállamnál fogva nyomott vissza az ágyra. Próbáltam ellenállni.

– Hová megy? Miről beszélgettek, mielőtt felébredtem?

Mielőtt az orvos válaszolhatott volna – ki tudja, megmondta volna az igazat, vagy sem –, Ryan visszatért, és hozott valamit a hóna alatt. Elindult az ágy felé, de minél közelebb ért, annál bizonytalanabbnak tűnt. Csakhogy már túl messzire ment ahhoz, hogy visszakozhasson.

Olyan óvatos mozdulatokkal vette ki az aznapi újságot a hóna alól, mintha csak robbanna – bizonyos szempontból robbant is –, és elém tette az ágyra.

A címlapon egy férfi egész oldalas fotója állt, őt ismertem a médiából. Testesebb volt, mint az utolsó fotón, amit láttam róla, az arcszíne vörösebb, a haja gyérebb. De nem ez döbbentett meg. Amitől elállt a szavam, és hitetlenkedve néztem Ryanre, az a főcím volt: Az elnök védekezik a kongresszus előtt.

– Mi ez? – kérdeztem, és végighúztam az ujjam a kövér, fekete betűk alatt. – Ez valami vicc?

– Bárcsak az lenne! – motyogta az orvos, aki még mindig bosszúsnak tűnt Ryan döntése miatt.

– Ez a mai kiadás – felelte Ryan.

– De… De… Az nem lehet. Nem ő az Egyesült Államok elnöke… Ő…

– Nem az az érdekes, hogy ki az elnök, a fenébe is! – vágott a szavamba Ryan, már-már mérgesen. – Nem ezért mutatom az újságot.

– Akkor miért? – kérdeztem kissé hezitáló, bizonytalan hangon, mert hirtelen megértettem, valami nagyon fontos dologról van szó, és bár nem tudtam, mi az, biztos voltam benne, hogy nem tetszik majd.

– Nézd meg a dátumot! – utasított Ryan szinte gyötrődve.

A szemem a lap tetejére vándorolt.

– Augusztus tizedike – mondtam ismét a vőlegényem felé fordulva. – Ahogy mondtad.

Lehunyta a szemét, utólag úgy gondolom, azért, mert nem bírt rám nézni, miközben darabokra törte a világomat.

– Ne a hónapot, hanem az évet! – utasított.

– Kétezer… – pillantottam fel rémült arccal. – Ez sajtóhiba? Vagy valami beteges tréfa?

– Egyik sem – felelte Ryan összetörten.

– De az lehetetlen. Kizárt. Egyszerűen nem lehet.

– Ismét ránéztem a fekete tintával nyomtatott dátumra, és még mindig ráztam a fejem, bár legbelül már tudtam, hogy ez a szörnyű, hihetetlen igazság.

– Kétezer-tizennyolc? Kétezer-tizennyolc?

Az orvos és Ryan lassan, egyszerre bólintott.

– Ezek szerint a baleset nem néhány hete történt… Hanem, hanem…

Túlságosan borzalmas volt. Annál is rosszabb. Egy rémálom, amiből nem volt ébredés.

Ryan szeme könnyektől csillogott, és olyan szomorúan nézett rám, amilyennek még sosem láttam.

– Hat éve történt, Maddie. Hat évig voltál kómában.