A sötétség szavai

UIRONDA-2

– Hogy a fenébe ne! – vágta rá Vittorio. A sovány, izmos férfi bőre durva volt, mint egy iguánának, és véreres szemmel meredt a világba. Kitágult pupillájából ítélve alig várta, hogy újra megszólalhasson. – Arról meséltem itt az előbb, hogy egyszer egy Bariból származó sofőrrel, Amosszal beszéltünk cébén. Mármint Amos volt a hívójele. Gyakran kereszteztük az útjainkat Torino meg Milánó között, és ilyenkor váltottunk pár szót, amíg ki nem értünk a hatótávból. Na de a lényeg. Szóval úgy képzeljétek el, hogy éjszaka van, de abból is a szarabbik fajta, amikor késésben vagy, ezért nem állhatsz meg sehol, és alig várod, hogy ciccentsél végre egy sört, dobjál egy zuhanyt és kialudhasd magad. Amos meg én mindketten az ötös csatornán vagyunk pár másodpercig. Éppen csak üdvözöljük egymást meg váltunk pár szót, de alig értek belőle valamit. Amos hangja amúgy is iszonyú fura, nagyon fáradt, és leginkább olyan, mintha állatira távolról beszélne. Többször is kérdezem tőle, hogy „Amos, minden oké a rádióddal? Működik a cébéd? Már kiértél a hatótávból? Mert alig értelek.” Mire azt mondja: „Igen, messze vagyok, Vittorio. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Csak el akartam búcsúzni. Vigyázz magadra.” Ebben a pillanatban megszakad minden kommunikáció, és mintha teljesen megbolondulna a rádió. Csak statikus zúgást meg furcsa neszeket hallok, utána meg mintha valaki sikoltozna, aztán… csend.

Vittorio elhallgatott, verejtékes homlokához szorította a sörösüveget, és rejtélyes mosollyal a többieket bámulta. Massimo megvakarta hosszú szakállát, és intett, hogy folytassa, bár arckifejezése alapján mintha pontosan tudta volna, mi következik. Roby, a szomorú tekintetű, szinte teljesen kopasz másik sofőr lehajtott fejjel szívta a büdös szivarját. Vittorio folytatta, de ezúttal már közvetlenül Ermeshez intézte a szavait.

– Szóval próbálom ismét felvenni a kapcsolatot Amosszal, de semmi. Pár perc múlva összetalálkozom egy másik pasassal ugyanezen a frekvencián, és váltunk pár szót erről-arról. Egyszer csak azt mondja: „Hallottad, mi történt Amosszal?” Ő is ismerte. Erre végigfut rajtam a hideg, tudod, mint amikor érzed, hogy olyasmit fogsz hallani, amit nagyon nem szeretnél, és mondom neki: „Mi? Az előbb beszéltem vele rádión, csak borzalmasan rossz volt az adás. Elég fura dolgokról magyarázott.” A vonal túlfelén a kollégám néhány másodpercig meg se szólal, aztán egyszer csak felrobban. „Mi a tökömről beszélsz, Vittò? Biztosan tévedsz. Amos tegnap reggel meghalt. Kisiklott az útról a Gambetti-viadukt tetején, és a korlátot átszakítva lezuhant a mélybe. Azt hittem, hallottál róla. Állítólag… állítólag elaludt a kormánynál. Kizárt, hogy vele beszéltél az előbb.” Esküszöm, tiszta libabőrös lettem, és úgy remegett a lábam, hogy le kellett húzódnom az út szélére, hogy megnyugodjak. Hirtelen beugrottak Amos szavai: „Igen, messze vagyok, Vittorio. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Csak el akartam búcsúzni. Vigyázz magadra.” Harminc éve vezetek kamiont, de ennél furcsább dolog sose történt velem.

Vittorio zárásként Ermesre kacsintott, aki egészen eddig hitetlenkedve és lenyűgözve hallgatta a történetet.

A csendet a harmadik sofőr, Roby törte meg, és Ermes ekkor hallotta először azt a szót, ami most sárgán világító betűkkel meredt rá egy büdös mellékhelyiségben. Uironda.

Amikor a férfi megszólalt, erőtlen, szinte gyerekes hangon beszélt. A kacskaringózó szivarfüst fátyla meglágyította ráncokkal barázdált arcát, bütykös ujjait karmosra görbítette a kormány és a sebességváltó állandó markolása.

– Különös egy sztori volt ez, Vittorio – kezdte, és komótosan eltaposta a szivarcsutkát –, de az enyém még jobb. Oké, talán nem jobb, viszont tutira érdekesebb, mint egy sztrádán kísértő nyomorult szellem. – Az idősebb férfi erőtlen hangja és bánatos pillantása ellenére is bölcsességet és tekintélyt sugárzott. – Hallottátok valaha Uironda nevét?

Mind a hárman nemet intettek, aztán kihalásztak egy-egy sört a hűtőládából. Mintha nem is létezett volna a kamionosbüfé üveg- és betontömbje mögül átszűrődő kürtszó meg a motorbőgés.

Roby megvakarta az állán a borostát, majd párszor némán szóra nyitotta a száját, mintha hiábavalóan keresné a megfelelő szavakat.

– Uironda egy lehajtó, ami nem létezik, és egy olyan faluba vagy városba visz, ami szintén nem létezik, de mégis. Jobban mondva létezik, csak nem ezen a világon. Mintha átfedésben lenne velünk, vagy átszűrődne valahonnan. Uironda egy délibáb. Egy városi legenda, ami az idősebb generáció tagjai között terjed. Én egy román kamionostól hallottam, még kezdő koromban.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – szakította félbe a tetovált pasas. – Az életben nem hallottam erről a Virondáról.

– Uironda.

– Akkor arról.

– Hát, a román fickó nem volt túl egyértelmű. Úgy fogalmazott, hogy Uironda az a hely, amit akkor érhetsz el vagy láthatsz meg, ha már túl sok időt töltöttél az utakon, a retinádra égett a folyamatos reflektorfény, és a berögzült szokások, ismétlődő struktúrák mintázata átdrótozta az agyadat. Veletek is megtörtént, hogy amikor már órák óta vezettetek, és teljesen változatlan a táj, még a szalagkorlátok, az épületek, a környező vidék is csak ismétlődik kilométereken át, akkor úgy éreztétek, mintha hipnotizáltak volna benneteket? És abban a pillanatban, amikor mintha transzba estetek volna, és a kezetek még irányítja a kamiont, de a gondolataitok máshol járnak, no, ilyenkor van a legnagyobb esély arra, hogy elszunyókáltok. Ekkor pillanthatjátok meg a Uironda felé vezető lehajtót… ha a végsőkig hajszoltátok magatokat, ha elkeseredettek és zavartak vagytok, amikor már halott a lelketek, mert az út túl sok órányi alvástól és fontos pillanattól fosztott meg benneteket. Láthatjátok a Uirondába vezető utat, és valamilyen módon… használhatjátok is. Legalábbis így magyarázták nekem.

– Milyen elcseszett sztori ez már?

– Egy legenda, ami szájról szájra terjed a belterjes kis közösségünkben. Negyven éve meresztem a seggemet a vezetőülésben, és hidd el nekem, nemegyszer találkoztam ezzel a névvel. Hallottam, amikor valaki ezt a szót suttogta egy kamionospihenő mosdójában, egyszer egy részeg prosti ordította egy parkolóban, és volt, hogy ez szűrődött ki a cébé recsegéséből…

Ermes teljes odaadással hallgatta a történetet, még ösztönösen előre is hajolt. Akkoriban még gyakran vásárolgatott sci-fi-ponyvákat, amelyeket elalvás előtt olvasgatott, így Roby története különösen megbabonázta.

– Ha jól értem, akkor Uironda egy párhuzamos valóságban van? Egy másik dimenzióban, mint a tudományos-fantasztikus könyvekben?

– Igen, fiam, valahogy úgy. Gondolkodtál már valaha azon, milyen életet is élünk mi, kamionosok? Az átlagemberekhez képest mi egy párhuzamos valóságban létezünk. A sztrádák, a kamionospihenők talán nem is léteznek. Ezeken a helyeken mindenki csak átutazik, és rögtön el is felejti, hogy valaha itt járt. Mi ismerjük a legjobban ezt a világot, mert mi élünk benne a legtöbbet. Úgy van, fiam, ez alapján Uironda elméletileg egy párhuzamos valóság egy párhuzamos dimenzióban.

– Ha nem nagy kérés, Roby professzor úr, elárulná, mi található ebben a Uirondában? És miért ez a neve? – szólt közbe Vittorio gúnyosan, kérdését egy kellemetlen vigyorral zárva.

– Akitől a történetet hallottam, ezt a részt is eléggé elkente… Először azt állította, Uirondában a halottak élnek. Azok, akik karambolban haltak meg az úton, és egy örökkévalóság vár rájuk ott, a fém és a beton birodalmában. Aztán motyogott valamit arról, hogy van Uirondában valami, amit soha, egyikünk sem akar látni, pedig ha látnánk, már nem is próbálnánk elszakítani a tekintetünket. A legborzalmasabb, legfertelmesebb vágyak, a legszörnyűbb félelmek, a legocsmányabb remények, az összes gaztett, amit valaha elkövettünk. Ami a nevet illeti… hát, azt nem tudom megmondani. Csak egy név, mint bármi más, egy olyan helynek, amihez fogható nem létezik még egy.

– És van bárki, aki… hogy is mondjam, aki azt állítja, járt ott? Találkoztál valaha olyasvalakivel, aki volt… Uirondában? – kérdezte Ermes, miután felhörpölte az utolsó korty sört.

– Uironda nem létezik, fiam, csak a kamionosok legendája – fojtotta bele a szót a férfi, és sárgás, loccsanós göböt köpött a betonra. – És ha valaki azt állítja, járt ott, nos, akkor… vagy hazudik, mint a vízfolyás, vagy teljesen elment az esze.

Ermes még pár percig mozdulatlanul gubbasztott a vécén és a sárga betűket bámulta, de lélekben továbbra is teljesen máshol járt, abban a messzi parkolóban, ahol először hallotta Uironda nevét. Végül megtörölte a fenekét, feltápászkodott, és előhúzta a farmerje zsebéből a telefonját.

Készített néhány fotót a versről, és hangosan fel is olvasta, bár fogalma sem volt, miért teszi.

Az útról nincs menekvéslehúz az aszfaltot nyeldeklő fekete örvény,térj le a kereszteződésnél, irány Uironda,légy a birodalom része.

Talán csak meg akarta örökíteni magának. Hogy ne felejtse el.

És esetleg még azért, hogy legyen mivel terjesztenie Uironda bizarr legendáját, amit unaloműzőnek elmesélhet valamelyik kollégájának.

Miután kezet és arcot mosott, visszaballagott a büfébe. Rendelt egy második kávét. A szemhéja egészen elnehezedett, mintha vastag homokréteg tapadt volna rá. Időközben eltűnt a pufók baristanő, és egy idősebb törpe vette át a helyét, aki torzonborz bajusszal próbálta úgy-ahogy elrejteni feltűnő nyúlszáját. A homlokába húzott logós baseballsapka nevetséges, bohócszerű összhatást keltett rajta.

Ermes megbabonázva bámulta a kávéval bíbelődő férfit, rovarszerű mozgását, a mély ráncokkal és csúnya májfoltokkal borított nyakát. Ugyanúgy lehetett hetvenéves, mint száz.

– Itt a presszója, Signor Lenzi – krákogta, és finom mosollyal Ermes elé csúsztatta az apró csészét. Túl sok foga volt. Túl sok, túl apró foga.

– Nagyon szépen köszönöm – felelte Ermes, és a cukor felé nyúlt, majd hirtelen megállt a keze a levegőben. Hideg csomó szorította el a gyomrát. – Honnan tudja a nevemet?

Az öregember zavart pillantást vetett rá, és enyhén oldalra fordította dinószerű nyakát.

– Elnézést, hogy mondta? – Vadul remegett a nyúlszája.

– A vezetéknevemről beszélek. Az előbb azt mondta, „itt a presszója, Signor Lenzi”. Honnan tudta, hogy hívnak?

– Ez csak félreértés! – nyüszítette az öreg. Arckifejezése halálosan komolynak tűnt, mintha viaszból öntöttek volna maszkot a sápatag bőrre. – Biztosan rosszul hallotta.

Ermes kétségbeesetten próbált válaszolni valamit, de csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Hirtelen rendkívüli erővel borította el a fáradtság, a szorongás és a félelem. Amikor végre sikerült megszólalnia, egyáltalán nem azt mondta, amire valójában gondolt.

– Hallotta már valaha Uironda legendáját? – kérdezte.

Ez meg honnan a fenéből jött? – förmedt rá egy belső hang. Gyorsan körülnézett, hátha mégsem hallotta senki a kérdést. Ekkor vette észre, hogy a büfé teljesen kihalt. Egy lélek sem volt itt rajta kívül. Odaégett pirítós állott szaga keveredett kipufogóbűzzel.

A vén barista felnevetett. Egy emberi roncs megfáradt göcögése volt ez. Lekapta a sapkáját, letette a pultra, és jobbra-balra ingatta a fejét. Koponyáját horpadások borították, mintha valaki egy kalapáccsal esett volna neki.

– Nem. Most hallom ezt a nevet először – felelte, de gunyoros arckifejezése meghazudtolta a szavait. – Viszont hadd áruljak el valamit magának. A halálnak kétféle típusa van. Néha megmarad a test, máskor pedig eltűnik a lélekkel együtt. Ez utóbbi általában a magányos emberekkel történik, és mivel nem látjuk a szomorú véget, ilyenkor annyit mondunk, hogy az illető eltűnt, esetleg hosszú útra indult. Érti, mire célzok, Signor Lenzi?

A vénember ismét felvillantotta parányi, tűhegyes fogakkal teli mosolyát, és Ermes önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé.

– Honnan tudja a nevemet? – Ezúttal már üvöltött.

Az öreg továbbra sem tágított a presszógép mellől. Csak Ermest bámulta és nevetett.

Ermes sarkon fordult, és kirontott a néptelen parkolóba. Mielőtt futásnak indult volna a Scania felé, még hallotta a barista varjúkárogásra emlékeztető hangját:

– A kávéra a vendégünk volt, Signor Lenzi! Remélem, hamarosan ismét találkozunk!

Fél órája lehetett úton, amikor komolyan elkezdte megkérdőjelezni saját épelméjűségét. Minél tovább gondolkodott a vén baristán, a varjútollak közül kilógó kis kézen és Uirondán, annál inkább meggyőzte magát arról, hogy a depressziója és a folyamatos kudarcok súlya ismét komolyan befolyásolni kezdte az elméjét.

Viszont a versről készült fotó továbbra is ott volt a mobilján. Azt nem álmodta.

Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre hazaérjen és pihenjen, a fiával tölthesse a hétvégét, a tengernél, a hegyekben, vagy bárhol máshol, csak ne az úton, a céltalan utazás ürességében. A fotóra pillantott, ahol Simone éppen a fejetlen Danielát ölelgette.

Bekapcsolta a rádiót, de akármennyit is bíbelődött a sávválasztóval, mindenhol csak statikus zúgást és valami furcsa kántálást talált. Biztosan egy katolikus adó volt. Remélhetőleg nem veszítette el az antennát útközben. A legközelebbi pihenőnél majd megnézi, gondolta.

Végül lemondott a zenéről, és robotpilótára állította az agyát.

11:57-kor tűnt fel neki, milyen furcsán kihalt az út. Majdnem ebédidőre járt, és ezen a kormos gyárszörnyetegekkel szegélyezett elkerülő úton általában akkora dugó szokott lenni, hogy a legszerencsésebb esetben is minimum tíz perc alatt lehetett átjutni rajta. Most azonban a Scania akadálytalanul dübörgött előre az égen gyülekező, aggasztóan sárgás árnyalatú felhők alatt.

Ermes kinézett oldalra, ahol egy lerobbant Fiat Multipla előzte állandó sebességgel. Valami nem volt rendben az utasaival: a sofőr feje teljesen összelottyadt, éppen csak fityegett a túlzottan vékonynak látszó nyakán, az arcából semmi sem maradt, az anyósülésen ülő nő pedig a műszerfalra tett kézzel, lehajtott fejjel gubbasztott, mint aki rettenetes becsapódásra készül. A hátsó gyerekülésben izgő-mozgó valami inkább hasonlított egy hatalmas lüktető húsdarabra, mint kisgyerekre. Ermes a gázra lépett, hogy tartani tudja a tempót a Fiattal, de a kocsi hirtelen kilőtt és csak sárgás füstfelhőt hagyott maga mögött. Mielőtt eltűnt volna a közeledő széles kanyarban, Ermes torz alakokat vélt látni a hátsó szélvédőn: az üveget kocogtató fekete csillogó valamik méretes szarvasbogarak rágóira vagy egzotikus rovarok levedlett páncéljaira emlékeztettek.