A sötétség szavai

UIRONDA

LUIGI MUSOLINO

UIRONDA

Az olasz horrorirodalom veretes múltra tekinthet vissza – már a 19. század első feléből akadnak írásos emlékei. A kortárs horror különösen erős Olaszországban: több szerző művei angol fordításban is megjelentek (említsük meg itt Samuel Marollát és Nicola Lombardit), páran pedig a nemzetközi felfedezésre várnak, mint Eraldo Baldini, Claudio Vergnani és Danilo Arona.

Azonban a kedvenc kortárs olasz horrorírónk – sőt, véleményünk szerint a világ egyik legjobb fiatal horrorírója – LUIGI MUSOLINO, aki 1982-ben született Torinóban. Oscure Regioni (Sötét tájak) című kiváló kétkötetes gyűjteményében (2014–15), amely még mindig nincsen teljes egészében lefordítva angolra, Musolino húsz horrortörténetet vonultat fel – Olaszország mindegyik régiójáról írt egyet –, amelyeket a helyi folklór inspirált. Ezekben az elbeszélésekben a ragyogó napfény és a tengerparti fövenyek világa csak a turistáknak szánt álca és a valódi Olaszország a boszorkányok, szörnyetegek és sötét barlangok földje, ahol a hétköznapi átlagélet fátyla mögött téboly és nyugtalanság lapul. Nagy örömmel választottuk hát kötetünk nyitónovellájának legfrissebb gyűjteménye, az Uironda (2018) címadó történetét. Szerintünk egyet fognak érteni velünk abban, hogy Musolinóról gyakran hallunk még a jövőben.

ERMES LENZI egyszerűen nem bírta tovább. Több mint tizenöt év kamionvezetés és több százezer megtett kilométer után úgy érezte magát, mint egy lemezjátszó tűje, ami kizárólag egyetlen bakeliten jár körbe-körbe. Ezt a lemezt ráadásul betonból öntötték, barázdái a vén Scania abroncsai alatt morzsolódó sztrádák voltak és mindössze két szám fért fel rá, a motor zúgása és az Ermes hátában nyilalló fájdalom zsongása.

Ki az a férfi, aki ennyire szomorú, élettelen tekintettel bámul rá a visszapillantóból? Mert az kizárt, hogy ő lenne.

Ha már nem ismered meg a saját tükörképedet, kezdhetsz aggódni, barátom, gondolta, de a figyelmét hirtelen elterelte az alsótestében felizzó nyilallás, mintha valaki nemcsak a lelkét, hanem a bélrendszerét is tűzforró fémrúddal piszkálta volna.

– Picsába – motyogta. Hangját kásásra koptatták a büfék ócska szendvicsei, a túlpörkölt kávé és a kipufogófüst. – A picsába ezekkel az egyforma utakkal. A nyomorult hátfájással. Danielával. A picsába mindennel!

Az anyósülés feletti napellenzőről hétéves fia, Simone nézett vissza rá egy fejetlen nő öleléséből. A fénykép egy napfényes reggelen készült a szembántóan ragyogó kék égbolt háttere előtt. Ermes tisztán emlékezett erre a pillanatra, élete egyik olyan időszakának lenyomatára, amikor valóban boldog volt. Mintha egy másik életben történt volna. A fotón ki lehetett venni egy smaragdzöld rétet, néhány fát és két lankás dombot. A nő manikűrözött körmét harsánysárgára festették. Simone lángvörös haja izzó naplementére emlékeztetett, búzakék szeme méltó párja volt az égboltnak. A fényképről Ermes tépte le a felesége fejét egyik trágár, zokogó dührohamában. Már egy év eltelt azóta, amióta a nő kisétált az életéből, a házzal, a fiával és a férje méltóságának jelentős részével együtt.

– Sohasem vagy velünk, Ermes! Nem bírom egyedül felnevelni Simone-t! Ez, ami van, már nem egy család, de fogalmam sincs, hogy akkor micsoda. Azt hiszem, már nem szeretlek, Ermes.

Ebbe a pár mondatba bele is fért Daniela búcsúja. Alig néhány szóval kitépte a férfi szívét, ledobta a sárba és vidám táncot járt rajta.

Ermes hiába tiltakozott. Nem használt a fogadkozása, hogy kevesebb időt tölt úton, a könnyei, a kifogásai, még Simone egyre súlyosabb levertsége sem, aki napról napra egyre távolabb sodródott tőlük, miközben a veszekedéseik mind hevesebbé váltak.

Daniela el akart válni.

– Hidd el, ha egy nő egyszer döntésre jut valamiben – mondta Ermesnek egyszer az apja, aki hozzá hasonlóan kamionsofőr volt –, roppant nehéz eltántorítani tőle. Ezt sohase feledd.

Ő azonban sohasem tartotta sokra az öreg véleményét, és egyre megszállottabban próbálta visszaszerezni a feleségét. Aztán egyszer kiderült, hogy Danielának van valakije, egy kis torinói cég idősebb igazgatója.

Ermes ekkor teljesen elveszítette a fejét.

A következő néhány hétben már nem csak könyörgött a feleségének. Rendszeresen hívogatta az éjszaka közepén, titokban megfigyelte és állandóan jeleneteket rendezett neki. Az egyik este megállította az utcán a ficsúrt, aki Danielát kefélgette, és eltörte két bordáját meg az arccsontját. Ha a járókelők nem avatkoznak közbe, valószínűleg halálra ütlegelte és rugdalta volna. Egyszerre állt bíróság elé a zaklatásért és a bántalmazásért, a felesége sztárügyvédje pedig felmosta vele a padlót, majd teljes anyagi romlásba taszította. Minden fizetése az ügyvédi költségek törlesztésére meg a tartásdíjra ment el, bár Simone-t mindössze havonta egyetlen hétvégén láthatta. Ermes a kamion hálófülkéjében élt. Minden ingósága egy ágy, egy hűtő, egy gyufaskatulyányi tévékészülék és egy villanyrezsó volt. Akár egy csavargó. Kezdetben a pánikrohamokkal meg az átivott esték utáni emlékezetvesztéssel is meg kellett küzdenie, aztán hosszabb ideig képtelen volt dolgozni. A helyzet nagyon lassan végül javult egy kicsit. Sikerült talpon maradnia, de nem érezte, hogy bárminek is értelme lenne.

A múlt boldog pillanatai kiéhezett fenevadakként rontottak rá, kiszívták a velőt a csontjaiból és folyamatos kimerültségbe taszították. Létezése céltalan utazás volt, értelmetlen kanyargás a semmibe vezető utcákon. Büdös út menti pihenők, lefóliázott sütemények, piszoárok, távolsági fényszórók ragyogása, cigaretta, gyors zuhany, gyógypapucs, szánalmas ételek, lehangoló gondolatok, fenyőfa alakú légfrissítők, kamionparkolók. Negyvenkét éves volt, és semmi mást nem tudott felmutatni, csak a hiteleit, a hasára lerakódott kilókat és azt a néhány röntgenfelvételt, ami vidáman figyelmeztette, hogy mivel az utóbbi húsz év nagy részét egy kamion ülésében töltötte, előbb vagy utóbb egy porckorongsérvműtét vár rá.

Ermes egyedül érezte magát. Vándor lett az élet országútján. Mocskosul, rettenetesen magányos vándor. Akárhányszor átdübörgött egy felüljárón, egyre gyakrabban jutott eszébe, mi lenne, ha leparkolna a leállósávban, kimászna a vezetőfülkéből és leugrana a mélybe. Egyetlen egyszerű mozdulattal élete minden problémáját és szorongását maga mögött hagyhatná. Ha nincs Simone, talán már meg is tette volna. Mikor találkoztak utoljára? Nem emlékezett rá. De a fiú akkor nem volt túl jó állapotban. Lefogyott, szeme alatt fekete karikák sötétlettek. Teljesen összetörte a szülei válása.

Ermest váratlanul felharsanó kürtszó rántotta vissza a valóságba. A hang lassan elhalt, mint egy haldokló fájdalmas nyöszörgése a kórteremben. Erőtlen, lemondó mozdulattal a kormánykerékre csapott, előhalászott egy szál Camelt a dobozból, és próbált az útra összpontosítani, amely majd eljuttatja a Krakkó melletti raktárhoz, ahol kirakodhatja az újabb eredeti olasz bútorszállítmányt.

Az még nagyon sokára lesz.

A kamionba szerelt digitális tachográftól, amely a jármű sebességét, a megtett utat és a pihenők hosszát rögzítette, megtudta, hogy fél óra múlva be kell iktatnia az első pihenőt. A teherszállító járművekre vonatkozó biztonsági előírások kőkemények voltak: négy és fél óránként kötelező negyvenöt perces pihenő, naponta maximum kilenc óra vezetés, hetente összesen legfeljebb ötvenhat óra. Néhány kollégája drága kütyükkel buherálta meg a tachográfot, hogy kijátsszák a rendszert, de Ermes mindig ellenállt a kísértésnek. Ha lebukik, hónapokra búcsút mondhat a jogosítványának.

Valahol az A4-esen járt, nagyjából ötven kilométerre a veronai lehajtótól. Még tizenegy-tizenkét órányi vezetés állt előtte. Hajnali négykor indult Torinóból, amikor a felkelő nap lángoló korongként ült meg a látóhatár peremén és a szalagkorlátok visszaverték a vakító fényt. Futólag eltűnődött azon, hogy bekapcsolja a CB-rádiót és beszélget valamelyik sofőrrel, aki a környéken jár, de végül elvetette az ötletet. Ezek a társalgások mindig egy kaptafára mentek. Semmit sem segítenének.

Sűrűsödött a forgalom. Apró fémdobozokba préselődött emberek százai siettek a szokásos dolgukra, a gyárba, a hivatalba, a napi mókuskerékbe. A szélvédők mögött kifejezéstelen arcok ültek, a kormánykerekeket sápatag kezek markolták, mintha kizárólag kirakati próbababák autóztak volna az utakon.

Lenzi először a mellette elhaladó másik kamion kerekeire összpontosított, aztán figyelme visszatért az útra. Nagyjából háromszáz méterre előtte kisebb varjúraj ugrándozott az út szélén egy elütött tetem körül. Csőrük a puha, foszlós szövetbe vájt, kiéhezve tépték a nyers húst. Lenzi kíváncsian lassított. Valami nem stimmelt a tébolyult madarak gyűrűjében heverő testtel. Egyrészt termetesebb volt, mint egy macska vagy egy kutya, másrészt mintha még mindig mozgott volna.

– Mi a fene…?

Amikor Ermes a madárraj mellé ért, áthajolt a másik ülés felett, hogy jobban lásson. Majdnem kiesett a cigaretta a szájából.

A csapkodó fekete szárnyak alatt, az őrülten kapkodó fejek és csőrök között emberi kéz hevert a betonon. Az alvadt vérrel borított végtag egy nőé vagy egy kisgyereké lehetett. A test többi részét teljesen elfedték a szurokként ragyogó tollak.

Az egész egy pillanatig tartott.

A kamion robogott tovább. Ermes a visszapillantóba nézett. Csak varjakat látott, akik ádázul csipkedték a betont, majd felrebbentek, és egy gazzal benőtt nyomorúságos útszéli pihenő felé szálltak. Sehol egy tetem. Sehol egy kéz. Megdörgölte a szemét, majd elnyomta a cigarettát a hamutartóban.

Határozottan eljött a pihenés és a kávé ideje. Ki tudja, hányadik megálló egy újabb csillogó-villogó, lélektelen helyen. Újabb presszókávé, újabb gyomorégés.

Tíz perccel később lehajtott a sztrádáról, és megállt a Scaniával a kamionoknak fenntartott parkolóban.

Bármit megadott volna, ha végre megszabadulhat a hátfájástól, és kitörölheti az előző jelenetet az emlékezetéből. Szerette volna elfelejteni a képet, ahogyan az idióta tekintetű varjak nyüzsögtek a védtelen kis kéz körül.

Az út menti büfékben árult croissant-ban mindig túl sok volt a vaj. Rengeteg. Ermes mégsem tudott nemet mondani a csábításra, mert valamiért az otthonosság, ezzel együtt pedig a biztonság érzetét keltette benne ez az örökké egyforma lágy, édeskés íz.

Felhajtotta a kávét, köszönetet mondott a narancspréssel foglalatoskodó elhízott pultosnőnek, aztán elvonszolta magát a mellékhelyiségbe. Hipóval keveredett állott húgyszag csapta meg az orrát. Teljesen váratlanul eszébe jutott az elvált felesége és a fia, de beletelt néhány másodpercbe, mire fel tudta idézni az arcvonásaikat, a nevetésüket vagy azt, hogyan mondták a nevét.

Sárgára festett köröm, répavörös haj.

A tükör elé lépett, megnyitotta a csapot és megmosta az arcát. Víz nélkül lenyelt pár aszpirint. A hátfájása továbbra sem enyhült, sőt perzselő lüktetéssel sugárzott ki a feneke fölötti részre.

Teljesen egyedül volt a mellékhelyiségben. Elengedett egy hosszú, sunyi szellentést, aztán tükörképére rá sem pillantva az egyik fülke felé vette az irányt.

Zabálj, szarjál, aludj, szenvedj, dögölj meg. Micsoda fura, undorító szerkezet az ember, merengett. Saját magát is meglepte, mennyire komorak a gondolatai.

Egy marék vécépapírral letörölgette az ülőkét, majd kényelembe helyezkedett. Miközben a nagydolgát végezte, a fülke falaira firkált üzenetek olvasgatásával foglalta el magát. Ez is bizonytalan élete egyik biztos pontjának számított. Bármilyen messze is járt a Scaniával, bármelyik kamionospihenőben állt meg, a vécét mindenhol az átutazók jelenlétének írásos bizonyítékai borították. A deszkába karistolt vagy filccel felfirkált egyszerű szavak rég továbbállt emberek lenyomataivá váltak.

A feliratok kilencven százaléka, mint mindig, itt is obszcén volt, és szexuális jellegű szolgáltatásokat keresett vagy kínált, természetesen telefonszámokkal kiegészítve.

Ermes tekintete megakadt az egyiken.

FIATAL PÁR SZŐRÖS KAMIONSOFŐRÖKETKERES KÖZÖS EGYÜTTLÉTRE

Alatta ez állt:

GAIA, PROSTI (JÓ KÚRÁS)

Ermesből keserű, undorodó nevetés szakadt fel, de amikor a pillantása továbbkúszott a fülke ajtaján, váratlanul a torkán akadt az örömtelen kuncogás. Az obszcén üzenetek és a gyerekesen felskiccelt hímtagok között neonsárgával írt szabályos betűk sorai ragadták meg a figyelmét.

Nem csak a harsány színük miatt.

Hangosan olvasni kezdett:

Az útról nincs menekvéslehúz az aszfaltot nyeldeklő fekete örvény,térj le a kereszteződésnél, irány Uironda,légy a birodalom része.

Uironda. Ez volt az a szó, amire felkapta a fejét. Mintha átkattintott volna egy kapcsolót a memóriájában, és eszébe juttatott egy régi találkozást… hány évvel ezelőtt is történt? Legalább tizenhárom vagy tizennégy, amikor Ermes még nagyon kezdőnek számított a szakmában, és jó szándékú, reményteli fiatalember volt, aki még nem unt rá az állandó utazásra.

Uironda. A szó, amit eddig csak kiejtve hallott, most hirtelen írott formában virított előtte. Különösen működött az emberi emlékezet: összekötött egy értelmetlen hangsort egy idegentől hallott buta mesével.

Az egyetlen eset, amikor valakinek a szájából konkrétan elhangzott ez a szó, egy kamionparkolóban történt, Milánó mellett, ahol Ermes csak egy rövid pihenőre állt meg. Az összes apró részlet hirtelen, mintegy varázsütésre, döbbenetesen kitisztult előtte.

A kamion hálófülkéjében sziesztázott, aztán kimászott a járműből, hogy szerezzen egy kávét és felhívja Danielát, aki akkoriban még csak a barátnője volt. Elballagott három másik kamionsofőr mellett, akik egy virágágyás szélén ülve iszogattak és beszélgettek. Negyven és hatvan között lehettek: az egyikük, egy tetovált pasas, akinek hosszú szakálla a hájas hasát verdeste, előhúzott egy doboz sört a jeges vízzel teli hűtőládából, és Ermes felé intett vele.

– Ülj le mellénk az árnyékba, fiam – mondta, és nikotintól sárga mosolyt villantott felé. – Ne izgulj, a sztráda megvár.

Így is tett. A három kolléga barátságos tekintetének kereszttüzében bemutatkozott, majd pillanatok alatt olyan beszélgetésbe keveredett, amelyre a szürreális lett volna a legenyhébb jelző.

– Örvendek, Ermes – mondta a tetovált férfi, és a két társa felé intett. – Én Massimo vagyok, ők pedig Vittorio és Roby. Éppen a megmagyarázhatatlan eseményekről dumálunk. Ha az életed nagy részét az úton töltöd, nem úszod meg, hogy pár furaság ne történjen veled.

– Hogy a fenébe ne! – vágta rá Vittorio. A sovány, izmos férfi bőre durva volt, mint egy iguánának, és véreres szemmel meredt a világba. Kitágult pupillájából ítélve alig várta, hogy újra megszólalhasson. – Arról meséltem itt az előbb, hogy egyszer egy Bariból származó sofőrrel, Amosszal beszéltünk cébén. Mármint Amos volt a hívójele. Gyakran kereszteztük az útjainkat Torino meg Milánó között, és ilyenkor váltottunk pár szót, amíg ki nem értünk a hatótávból. Na de a lényeg. Szóval úgy képzeljétek el, hogy éjszaka van, de abból is a szarabbik fajta, amikor késésben vagy, ezért nem állhatsz meg sehol, és alig várod, hogy ciccentsél végre egy sört, dobjál egy zuhanyt és kialudhasd magad. Amos meg én mindketten az ötös csatornán vagyunk pár másodpercig. Éppen csak üdvözöljük egymást meg váltunk pár szót, de alig értek belőle valamit. Amos hangja amúgy is iszonyú fura, nagyon fáradt, és leginkább olyan, mintha állatira távolról beszélne. Többször is kérdezem tőle, hogy „Amos, minden oké a rádióddal? Működik a cébéd? Már kiértél a hatótávból? Mert alig értelek.” Mire azt mondja: „Igen, messze vagyok, Vittorio. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Csak el akartam búcsúzni. Vigyázz magadra.” Ebben a pillanatban megszakad minden kommunikáció, és mintha teljesen megbolondulna a rádió. Csak statikus zúgást meg furcsa neszeket hallok, utána meg mintha valaki sikoltozna, aztán… csend.

Vittorio elhallgatott, verejtékes homlokához szorította a sörösüveget, és rejtélyes mosollyal a többieket bámulta. Massimo megvakarta hosszú szakállát, és intett, hogy folytassa, bár arckifejezése alapján mintha pontosan tudta volna, mi következik. Roby, a szomorú tekintetű, szinte teljesen kopasz másik sofőr lehajtott fejjel szívta a büdös szivarját. Vittorio folytatta, de ezúttal már közvetlenül Ermeshez intézte a szavait.

– Szóval próbálom ismét felvenni a kapcsolatot Amosszal, de semmi. Pár perc múlva összetalálkozom egy másik pasassal ugyanezen a frekvencián, és váltunk pár szót erről-arról. Egyszer csak azt mondja: „Hallottad, mi történt Amosszal?” Ő is ismerte. Erre végigfut rajtam a hideg, tudod, mint amikor érzed, hogy olyasmit fogsz hallani, amit nagyon nem szeretnél, és mondom neki: „Mi? Az előbb beszéltem vele rádión, csak borzalmasan rossz volt az adás. Elég fura dolgokról magyarázott.” A vonal túlfelén a kollégám néhány másodpercig meg se szólal, aztán egyszer csak felrobban. „Mi a tökömről beszélsz, Vittò? Biztosan tévedsz. Amos tegnap reggel meghalt. Kisiklott az útról a Gambetti-viadukt tetején, és a korlátot átszakítva lezuhant a mélybe. Azt hittem, hallottál róla. Állítólag… állítólag elaludt a kormánynál. Kizárt, hogy vele beszéltél az előbb.” Esküszöm, tiszta libabőrös lettem, és úgy remegett a lábam, hogy le kellett húzódnom az út szélére, hogy megnyugodjak. Hirtelen beugrottak Amos szavai: „Igen, messze vagyok, Vittorio. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk. Csak el akartam búcsúzni. Vigyázz magadra.” Harminc éve vezetek kamiont, de ennél furcsább dolog sose történt velem.

Vittorio zárásként Ermesre kacsintott, aki egészen eddig hitetlenkedve és lenyűgözve hallgatta a történetet.

A csendet a harmadik sofőr, Roby törte meg, és Ermes ekkor hallotta először azt a szót, ami most sárgán világító betűkkel meredt rá egy büdös mellékhelyiségben. Uironda.

Amikor a férfi megszólalt, erőtlen, szinte gyerekes hangon beszélt. A kacskaringózó szivarfüst fátyla meglágyította ráncokkal barázdált arcát, bütykös ujjait karmosra görbítette a kormány és a sebességváltó állandó markolása.

– Különös egy sztori volt ez, Vittorio – kezdte, és komótosan eltaposta a szivarcsutkát –, de az enyém még jobb. Oké, talán nem jobb, viszont tutira érdekesebb, mint egy sztrádán kísértő nyomorult szellem. – Az idősebb férfi erőtlen hangja és bánatos pillantása ellenére is bölcsességet és tekintélyt sugárzott. – Hallottátok valaha Uironda nevét?

Mind a hárman nemet intettek, aztán kihalásztak egy-egy sört a hűtőládából. Mintha nem is létezett volna a kamionosbüfé üveg- és betontömbje mögül átszűrődő kürtszó meg a motorbőgés.

Roby megvakarta az állán a borostát, majd párszor némán szóra nyitotta a száját, mintha hiábavalóan keresné a megfelelő szavakat.

– Uironda egy lehajtó, ami nem létezik, és egy olyan faluba vagy városba visz, ami szintén nem létezik, de mégis. Jobban mondva létezik, csak nem ezen a világon. Mintha átfedésben lenne velünk, vagy átszűrődne valahonnan. Uironda egy délibáb. Egy városi legenda, ami az idősebb generáció tagjai között terjed. Én egy román kamionostól hallottam, még kezdő koromban.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – szakította félbe a tetovált pasas. – Az életben nem hallottam erről a Virondáról.

– Uironda.

– Akkor arról.

– Hát, a román fickó nem volt túl egyértelmű. Úgy fogalmazott, hogy Uironda az a hely, amit akkor érhetsz el vagy láthatsz meg, ha már túl sok időt töltöttél az utakon, a retinádra égett a folyamatos reflektorfény, és a berögzült szokások, ismétlődő struktúrák mintázata átdrótozta az agyadat. Veletek is megtörtént, hogy amikor már órák óta vezettetek, és teljesen változatlan a táj, még a szalagkorlátok, az épületek, a környező vidék is csak ismétlődik kilométereken át, akkor úgy éreztétek, mintha hipnotizáltak volna benneteket? És abban a pillanatban, amikor mintha transzba estetek volna, és a kezetek még irányítja a kamiont, de a gondolataitok máshol járnak, no, ilyenkor van a legnagyobb esély arra, hogy elszunyókáltok. Ekkor pillanthatjátok meg a Uironda felé vezető lehajtót… ha a végsőkig hajszoltátok magatokat, ha elkeseredettek és zavartak vagytok, amikor már halott a lelketek, mert az út túl sok órányi alvástól és fontos pillanattól fosztott meg benneteket. Láthatjátok a Uirondába vezető utat, és valamilyen módon… használhatjátok is. Legalábbis így magyarázták nekem.

– Milyen elcseszett sztori ez már?

– Egy legenda, ami szájról szájra terjed a belterjes kis közösségünkben. Negyven éve meresztem a seggemet a vezetőülésben, és hidd el nekem, nemegyszer találkoztam ezzel a névvel. Hallottam, amikor valaki ezt a szót suttogta egy kamionospihenő mosdójában, egyszer egy részeg prosti ordította egy parkolóban, és volt, hogy ez szűrődött ki a cébé recsegéséből…

Ermes teljes odaadással hallgatta a történetet, még ösztönösen előre is hajolt. Akkoriban még gyakran vásárolgatott sci-fi-ponyvákat, amelyeket elalvás előtt olvasgatott, így Roby története különösen megbabonázta.

– Ha jól értem, akkor Uironda egy párhuzamos valóságban van? Egy másik dimenzióban, mint a tudományos-fantasztikus könyvekben?

– Igen, fiam, valahogy úgy. Gondolkodtál már valaha azon, milyen életet is élünk mi, kamionosok? Az átlagemberekhez képest mi egy párhuzamos valóságban létezünk. A sztrádák, a kamionospihenők talán nem is léteznek. Ezeken a helyeken mindenki csak átutazik, és rögtön el is felejti, hogy valaha itt járt. Mi ismerjük a legjobban ezt a világot, mert mi élünk benne a legtöbbet. Úgy van, fiam, ez alapján Uironda elméletileg egy párhuzamos valóság egy párhuzamos dimenzióban.

– Ha nem nagy kérés, Roby professzor úr, elárulná, mi található ebben a Uirondában? És miért ez a neve? – szólt közbe Vittorio gúnyosan, kérdését egy kellemetlen vigyorral zárva.

– Akitől a történetet hallottam, ezt a részt is eléggé elkente… Először azt állította, Uirondában a halottak élnek. Azok, akik karambolban haltak meg az úton, és egy örökkévalóság vár rájuk ott, a fém és a beton birodalmában. Aztán motyogott valamit arról, hogy van Uirondában valami, amit soha, egyikünk sem akar látni, pedig ha látnánk, már nem is próbálnánk elszakítani a tekintetünket. A legborzalmasabb, legfertelmesebb vágyak, a legszörnyűbb félelmek, a legocsmányabb remények, az összes gaztett, amit valaha elkövettünk. Ami a nevet illeti… hát, azt nem tudom megmondani. Csak egy név, mint bármi más, egy olyan helynek, amihez fogható nem létezik még egy.

– És van bárki, aki… hogy is mondjam, aki azt állítja, járt ott? Találkoztál valaha olyasvalakivel, aki volt… Uirondában? – kérdezte Ermes, miután felhörpölte az utolsó korty sört.

– Uironda nem létezik, fiam, csak a kamionosok legendája – fojtotta bele a szót a férfi, és sárgás, loccsanós göböt köpött a betonra. – És ha valaki azt állítja, járt ott, nos, akkor… vagy hazudik, mint a vízfolyás, vagy teljesen elment az esze.

Ermes még pár percig mozdulatlanul gubbasztott a vécén és a sárga betűket bámulta, de lélekben továbbra is teljesen máshol járt, abban a messzi parkolóban, ahol először hallotta Uironda nevét. Végül megtörölte a fenekét, feltápászkodott, és előhúzta a farmerje zsebéből a telefonját.

Készített néhány fotót a versről, és hangosan fel is olvasta, bár fogalma sem volt, miért teszi.

Az útról nincs menekvéslehúz az aszfaltot nyeldeklő fekete örvény,térj le a kereszteződésnél, irány Uironda,légy a birodalom része.

Talán csak meg akarta örökíteni magának. Hogy ne felejtse el.

És esetleg még azért, hogy legyen mivel terjesztenie Uironda bizarr legendáját, amit unaloműzőnek elmesélhet valamelyik kollégájának.

Miután kezet és arcot mosott, visszaballagott a büfébe. Rendelt egy második kávét. A szemhéja egészen elnehezedett, mintha vastag homokréteg tapadt volna rá. Időközben eltűnt a pufók baristanő, és egy idősebb törpe vette át a helyét, aki torzonborz bajusszal próbálta úgy-ahogy elrejteni feltűnő nyúlszáját. A homlokába húzott logós baseballsapka nevetséges, bohócszerű összhatást keltett rajta.

Ermes megbabonázva bámulta a kávéval bíbelődő férfit, rovarszerű mozgását, a mély ráncokkal és csúnya májfoltokkal borított nyakát. Ugyanúgy lehetett hetvenéves, mint száz.

– Itt a presszója, Signor Lenzi – krákogta, és finom mosollyal Ermes elé csúsztatta az apró csészét. Túl sok foga volt. Túl sok, túl apró foga.

– Nagyon szépen köszönöm – felelte Ermes, és a cukor felé nyúlt, majd hirtelen megállt a keze a levegőben. Hideg csomó szorította el a gyomrát. – Honnan tudja a nevemet?

Az öregember zavart pillantást vetett rá, és enyhén oldalra fordította dinószerű nyakát.

– Elnézést, hogy mondta? – Vadul remegett a nyúlszája.

– A vezetéknevemről beszélek. Az előbb azt mondta, „itt a presszója, Signor Lenzi”. Honnan tudta, hogy hívnak?

– Ez csak félreértés! – nyüszítette az öreg. Arckifejezése halálosan komolynak tűnt, mintha viaszból öntöttek volna maszkot a sápatag bőrre. – Biztosan rosszul hallotta.

Ermes kétségbeesetten próbált válaszolni valamit, de csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Hirtelen rendkívüli erővel borította el a fáradtság, a szorongás és a félelem. Amikor végre sikerült megszólalnia, egyáltalán nem azt mondta, amire valójában gondolt.

– Hallotta már valaha Uironda legendáját? – kérdezte.

Ez meg honnan a fenéből jött? – förmedt rá egy belső hang. Gyorsan körülnézett, hátha mégsem hallotta senki a kérdést. Ekkor vette észre, hogy a büfé teljesen kihalt. Egy lélek sem volt itt rajta kívül. Odaégett pirítós állott szaga keveredett kipufogóbűzzel.

A vén barista felnevetett. Egy emberi roncs megfáradt göcögése volt ez. Lekapta a sapkáját, letette a pultra, és jobbra-balra ingatta a fejét. Koponyáját horpadások borították, mintha valaki egy kalapáccsal esett volna neki.

– Nem. Most hallom ezt a nevet először – felelte, de gunyoros arckifejezése meghazudtolta a szavait. – Viszont hadd áruljak el valamit magának. A halálnak kétféle típusa van. Néha megmarad a test, máskor pedig eltűnik a lélekkel együtt. Ez utóbbi általában a magányos emberekkel történik, és mivel nem látjuk a szomorú véget, ilyenkor annyit mondunk, hogy az illető eltűnt, esetleg hosszú útra indult. Érti, mire célzok, Signor Lenzi?

A vénember ismét felvillantotta parányi, tűhegyes fogakkal teli mosolyát, és Ermes önkéntelenül tett egy lépést hátrafelé.

– Honnan tudja a nevemet? – Ezúttal már üvöltött.

Az öreg továbbra sem tágított a presszógép mellől. Csak Ermest bámulta és nevetett.

Ermes sarkon fordult, és kirontott a néptelen parkolóba. Mielőtt futásnak indult volna a Scania felé, még hallotta a barista varjúkárogásra emlékeztető hangját:

– A kávéra a vendégünk volt, Signor Lenzi! Remélem, hamarosan ismét találkozunk!

Fél órája lehetett úton, amikor komolyan elkezdte megkérdőjelezni saját épelméjűségét. Minél tovább gondolkodott a vén baristán, a varjútollak közül kilógó kis kézen és Uirondán, annál inkább meggyőzte magát arról, hogy a depressziója és a folyamatos kudarcok súlya ismét komolyan befolyásolni kezdte az elméjét.

Viszont a versről készült fotó továbbra is ott volt a mobilján. Azt nem álmodta.

Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre hazaérjen és pihenjen, a fiával tölthesse a hétvégét, a tengernél, a hegyekben, vagy bárhol máshol, csak ne az úton, a céltalan utazás ürességében. A fotóra pillantott, ahol Simone éppen a fejetlen Danielát ölelgette.

Bekapcsolta a rádiót, de akármennyit is bíbelődött a sávválasztóval, mindenhol csak statikus zúgást és valami furcsa kántálást talált. Biztosan egy katolikus adó volt. Remélhetőleg nem veszítette el az antennát útközben. A legközelebbi pihenőnél majd megnézi, gondolta.

Végül lemondott a zenéről, és robotpilótára állította az agyát.

11:57-kor tűnt fel neki, milyen furcsán kihalt az út. Majdnem ebédidőre járt, és ezen a kormos gyárszörnyetegekkel szegélyezett elkerülő úton általában akkora dugó szokott lenni, hogy a legszerencsésebb esetben is minimum tíz perc alatt lehetett átjutni rajta. Most azonban a Scania akadálytalanul dübörgött előre az égen gyülekező, aggasztóan sárgás árnyalatú felhők alatt.

Ermes kinézett oldalra, ahol egy lerobbant Fiat Multipla előzte állandó sebességgel. Valami nem volt rendben az utasaival: a sofőr feje teljesen összelottyadt, éppen csak fityegett a túlzottan vékonynak látszó nyakán, az arcából semmi sem maradt, az anyósülésen ülő nő pedig a műszerfalra tett kézzel, lehajtott fejjel gubbasztott, mint aki rettenetes becsapódásra készül. A hátsó gyerekülésben izgő-mozgó valami inkább hasonlított egy hatalmas lüktető húsdarabra, mint kisgyerekre. Ermes a gázra lépett, hogy tartani tudja a tempót a Fiattal, de a kocsi hirtelen kilőtt és csak sárgás füstfelhőt hagyott maga mögött. Mielőtt eltűnt volna a közeledő széles kanyarban, Ermes torz alakokat vélt látni a hátsó szélvédőn: az üveget kocogtató fekete csillogó valamik méretes szarvasbogarak rágóira vagy egzotikus rovarok levedlett páncéljaira emlékeztettek.

Ők vajon Uirondába tartanak? – gondolta döbbenten. Egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből azt a történetet.

Megdörzsölte a szemét. Zavart érzés töltötte el, mintha minden kizökkent volna a helyéről. Próbált kizárólag a vezetésre koncentrálni, semmi másra. Miután üstdobként dörömbölő szívvel levezetett még vagy húsz kilométert, végül mégis el kellett fogadnia azt a totálisan abszurd tényt, hogy teljesen egyedül van.

Egyedül.

Rajta kívül senki sem járt a sztrádán. Csak a Scania dübörgött előre. Egy kiöregedett kamion a már elhomályosult krómfelületeivel és az áthatóan nyikorgó trélerrel. Lassított, és úgy bámult kifelé, mint aki hajótörést szenvedett egy kopár, idegen világon.

Biztosan volt erre valami logikus magyarázat.

Nem figyeltél és rossz útra tértél le. Nem vetted észre az útépítés miatt kitett elterelő táblákat, és folytattad az utat a lezárt sztrádán…

A felhőfal, az okkersárga hurutos ködzuhatag egyenesen Ermes felé hömpölygött. A fergeteg mélyén cikázó rózsaszín kisülésekhez foghatót még sohasem látott. Hirtelen eszébe jutottak a vén barista szavai, és az egész karja libabőrös lett.

Néha megmarad a test, máskor pedig eltűnik a lélekkel együtt. Ez utóbbi általában a magányos emberekkel történik, és mivel nem látjuk a szomorú véget, annyit mondunk, hogy az illető eltűnt, esetleg hosszú útra indult.

A szemközti sáv is teljesen üres maradt, egyetlen jármű sem közelített a választókorlát túloldalán. A kerülőút körül nyújtózó tájat mintha kivágott sablonokból ragasztották volna össze: a gyárak, a víztornyok, idomtalan beton toronyházak teljesen egyformák, szürkék és nyomasztóak voltak. Ermes több ezerszer tette meg ezt az utat, de egyetlen épület sem tűnt ismerősnek. Az egyik lehangoló lakóház legfelső emeletén szilánkos fogazatú szájakként ásítottak a törött ablakok, és az egyik résből két alak bámult kifelé, valószínűleg egy nő és egy kisfiú. Ermes elképzelni nem tudta, mit kereshetnek abban a pusztuló házban.

Biztosra vette, hogy hamarosan zuhogni fog. Talán még jégeső is lesz. Az erőtlen vas- és ózonillat erre utalt, és a hatalmas sebességgel száguldó vihar előtt egyre jobban sistergett a feszültségtől a levegő. A felhőtömb áthatóan sárga volt, felhólyagzott és dagadozó, túlságosan szilárd.

Ermes Lenzi milliomodik útja lassan kezdett átcsapni egy rémálomba.

Egyszerűen nem bírta levenni a tekintetét a látóhatárról. A szél kitartó munkával egymásba olvasztotta egy gomolyfelhő habszerű kinövéseit, és az égen formálódó alakzat pár másodperc erejéig egy titáni arcra emlékeztetett, mintha egy hófehér szemű, orr nélküli kopasz fej bámult volna rá a magasból, aki gunyoros, lenéző mosolyra húzta ajkát. Aztán egy zengően mély, hörgő mennydörgés szétfoszlatta a jelenést, és Ermest elöntötte a félelem.

Életében nem érzett még ilyen irracionális, ösztönös rettegést.

Pedig a félelem nem volt ismeretlen számára. Miután szakítottak Danielával, gyakran törtek rá pánikrohamok, sőt néhány alkalommal biztosra vette, hogy éppen haldoklik. A mostani helyzet azonban más volt. Bár szervezete összes sejtje, elméje minden idegpályája beleremegett az iszonyatba, ennek semmi köze nem volt a halálhoz és a pusztuláshoz. Első gondolatát az ösztönök diktálták. Rá kellene taposni a fékre, hátramenetbe tenni a kamiont és elindulni visszafelé, hogy minél távolabbra kerüljön a haragvó felhőktől és a kihalt sztrádától. Visszajuthatna oda, ahonnan jött, talán még a kamionparkolóig is elérne, ahol a különös, nyúlszájú barista és a vécéfülke falára rótt, zavaró sárga felirat várt rá.

Útközben csak találkozik más járművekkel, utazókkal, bárkivel.

Parkinsonosan rángatózó mozdulattal cigarettára gyújtott, és kényszerítette magát, hogy logikusan végiggondolja a helyzetet.

Nem, arról szó sem lehetett, hogy megforduljon és elinduljon visszafelé a sztrádának ezen az oldalán. Börtönbüntetést és a munkája elvesztését kockáztatta volna, minden valószínűség szerint csak egy átmeneti hallucináció miatt, amely nem más, mint az elmúlt hónapok folyamatos stresszétől lerongyolódott idegei játéka.

– Bassza meg! – sziszegte. – Mély levegő… mély levegő!

Muszáj lesz legalább a következő lehajtóig vagy csomópontig eljutnia. Más megoldás nem maradt, de biztosan nem lehetett már messze.

Mikor hagyta el a legutolsó kijáratot?

Kérdő pillantása megállapodott a digitális tachográfon, és azonnal elöntötte az émelygés. A műszernek a megtett kilométerek számát és a legutóbbi megálló óta eltelt időt kellett volna mutatnia, azonban a digitális számok helyén hét egyszerű karakter vibrált, akár egy megtébolyodott neonreklám:

UIRONDA

Ermes szájából kihullott a cigaretta, egyenesen az ölébe. Ideges mozdulattal lesöpörte a padlóra, aztán az út szélére kormányozta a kamiont, és megállt.

Amikor kimászott a fülkéből, hogy ne kelljen látnia a lehetetlen feliratot a kijelzőn, és a mellkasát elszorító hideg csomóval küzdött, hirtelen észrevette, hogy alig tíz méterre egy elágazást jelző tábla előtt húzódott félre. A sárga fémlemezen sötét rozsdacsíkok éktelenkedtek. Az elegáns és abszolút ide nem illő betűkkel felrajzolt feliratra semmilyen logikus magyarázatot nem talált.

Következő lehajtó: Uironda.

Mozdulatlanul bámulta a táblát. Keze élettelenül lógott az oldala mellett. A világot – melyik világot? – néma, rémisztő csend ülte meg. Térdre rogyott a meleg betonon, és a kezébe temette az arcát, mintha a gyötrelem húsból formázott szobra lenne, ami dacol az úttal és a közelgő viharral.

Miután Ermes – térerő híján – hiábavalóan próbálta elérni elvált feleségét és néhány barátját, lomhán, mint egy elhízott hernyó visszavonszolta magát a vezetőfülkébe. Medencetájékán visszatért a fájdalom, és egy buldog eltökéltségével mardosta a gerincét. A pokolian lüktető kín furcsamód a csendes lemondás állapotába sodorta. Összeroskadva gubbasztott a vezetőülésben, két kézzel markolta a kormányt, és a pánikrohamok ellen használt légzőgyakorlatokkal próbálta megnyugtatni magát és értelmet találni ebben a tébolyban.

Hányszor kívánta, bárcsak ő lenne az utolsó ember a Földön? Amikor semmi mást nem akart, csak eltűnni, hogy egyedül lehessen, a gondoktól, a szorongástól távol, míg végül ez a vágy megszállottsággá, sőt szükségletté változott?

Teljesült a kívánságod. Itt nincsenek járművek, nincsenek emberek, nincsen semmi. Csak te meg az út és annak a végén a cél: Uironda.

Elmosolyodott, és cigarettáért az ingzsebébe nyúlt. A dobozban csak egyetlen szál gyűrött Camel maradt, és úgy döntött, ezt félreteszi egy jobb alkalomra. Beindította a motort, egyesbe tette a váltót. Csigalassan megindult előre, és elhagyta a táblát, ami annyira felkavarta az előbb.

Úgy döntött, folytatja az utat a következő lehajtóig. Nem fordulhat vissza. És ha az a kijárat Uirondába vezet, akkor… akkor is rákanyarodik és átlép a babonaság, a városi legendák birodalmába. A lelke mélyén eddig is csak arra vágyott, hogy végre valami felkavarja unalmas életét, elterelje a figyelmét és újra lángra lobbantsa a kíváncsiságát és az élni akarását. Talán most jött el ez az alkalom.

Uironda.

Megérkezett a vihar. A szélroham a Scania üvegének vágta az első cseppeket. Koszos, sárga eső volt, amivel nehezen küzdött meg az ablaktörlő, és így is nyúlós ragacs maradt a nyomában.

Talán Afrika felől sodródott idáig a vihar, és onnan hozta a port meg a homokot. Ermes felhúzta az ablakot és gázt adott. A kamion felgyorsulva vágódott az elemek tombolásába.

Mintha folyékony porral megtöltött alagútba hajtott volna be. A reflektor éppen annyira bírt áthatolni az esőfalon, hogy látszódjon a felezővonal. A digitális tachográf teljesen megbolondult, értelmetlen szám- és betűsorok követték egymást a kijelzőn. Időnként, mintha stroboszkópfény villódzott volna odakint, az út szélén felvillant a titokzatos leágazás neve. A nem létező város, amelyről csak vén kamionsofőrök meséltek, olyanok, mint Roby, az első – és egyben utolsó – ember, aki kiejtette Uironda nevét Ermesnek.

Összeszorított fogakkal, vadul hunyorogva vezetett. Minden idegszálával az útra koncentrált, és imádkozott, hogy mielőbb kijusson a viharból. Brutális szélrohamok rázták a kamiont, még a tréler is beleremegett. Ermes sohasem vezetett ilyen időjárási körülmények között. Az iszonytató vihar szinte teljesen lenullázta a látótávolságot. Haldokló vadállatként vonyított a szél, és Ermesnek úgy tűnt, mintha a mindent elborító sárga ködben sötét alakok formálódnának a szélvédő túloldalán.

Testetlen árnyékok. Könyörgésre nyújtott torz kezek.

Próbált nem foglalkozni velük, inkább bekapcsolta a cébérádiót, és az ötös csatornára váltott.

– Halló? Hall valaki? Vétel! – suttogta a mikrofonba. Az elfúló károgásban alig ismerte fel a saját hangját. – Itt Ermes. Hallja ezt valaki?

A rádióból statikus zörej és szótagfoszlányok recsegtek.

– Ha bárki fogja ezt az adást… azt hiszem, eltévedtem. Teljesen kihalt a sztráda, és egyszer csak a semmiből lecsapott ez a hatalmas vihar, és… – Elfúlt a hangja. Megijesztette, mennyire remegősnek hallatszottak a szavai. A szeme sarkában meggyűlő könnyek. Nem sok választotta el attól, hogy behódoljon a pániknak, és üvöltő zokogásban törjön ki, mint egy kisgyerek, aki elvesztette az édesanyját az áruházban. De végül összeszedte magát.

– Ha valaki hall, kérem, válaszoljon! Fogalmam sincs, hol lehetek. Vétel.

Hirtelen megreccsent a rádió és megszólalt egy hang. Barátságos, ismerős hang. Olyan ismerősen csengett, hogy ettől vált igazán rémisztővé.

– Apa?

– Si… Simone?

A fia volt az. Alig lehetett érteni, mintha felfoghatatlan távolságból beszélt volna, de kétség sem férhetett hozzá, hogy Simone hangját hallja.

– Én vagyok, apa. Mikor jössz haza? Hiányzol!

Ez volt az a pillanat, amikor Ermes Lenzi megadta magát az irracionalitásnak. Hiába próbált úrrá lenni a mellkasából feltörő hangos zokogáson.

– Apa hamarosan megérkezik, Simo, jó? Már nem kell sokat várnod, és ott leszek, és mehetünk moziba, oké? Amilyen gyorsan csak tudok, robogok!

Hirtelen ráébredt, hogy hazudik, és szörnyűséges erővel tudatosult benne, hogy soha többé nem látja már a fiát.

– Nagyon várunk anyával – recsegte Simone hangja a rádióból, és most egyszerre volt a fia hangja és mégsem az övé. Alattomos, hurutos mellékzöngéje lett, és sokkal inkább hasonlított egy elázott hajtómű kerregésére, mint emberi beszédre.

– Már nagyon várunk rád anyával. Itthon. Uirondában. Gyere!

– Jövök, Simo! Apa mindjárt ott lesz.

A vonal túlsó végén csend lett.

Ermes Lenzi tébolyultan elvigyorodott és beletaposott a gázpedálba.

– Az útról nincs menekvés – motyogta –, lehúz az aszfaltot nyeldeklő fekete örvény, térj le a kereszteződésnél, irány Uironda, légy a birodalom része.

Fogalma sem volt, meddig száguldott így előre, de egyszer csak maga mögött hagyta a tomboló vihart, és körülvette a csillagtalan éjszaka. A világ koromfekete volt és rideg, akár a kárhozat.

Egy hídon haladt a semmibe, a lidérces látóhatárt megcélzó egyetlen sávból álló aszfaltcsíkon. Az utat nem szegélyezték korlátok, alatta végtelen mélység tátongott, sötét takaró, amelyen nem tükröződött vissza semmi. A valóság erre a magányos keskeny sávra szűkült. Bármerre nézett, csak áthatolhatatlan feketeséget látott.

A Scania reflektora éppen csak megvilágította az utat.

Ermes lassított, mert tudta, hogy a legkisebb rossz mozdulat lesodorhatja az útról, és biztosra vette, hogy ha ez megtörténik, örökre elnyeli a végtelen semmi, mint űrhajóst a bolygóközi tér. Eszébe jutott egy sci-fi-film, amelyet még Danielával néztek, de a címére nem emlékezett. Egy űrhajóról szólt, egy gigászi fémszörnyről, amit egy mesterségesen létrehozott fekete lyuk energiája hajtott, és a fedélzetén testet öltött rémálmok kergették őrületbe az utasokat. Milyen vége is lett a filmnek? Nem túl jó. Nem bizony. Ermes emlékeztette magát, hogy a boldog befejezés a gyengéknek való. A való életben minden happy end csak illúzió.

A messzeségben, az út jobb oldalán fénypont gyúlt a semmiben. Vörösen izzott. Talán egy közlekedési lámpa lehetett, esetleg magányos csillag vagy bolygó.

Nem.

Fokozatosan újabb és újabb vörhenyes szirmok bomlottak ki a sötétségben. Ermesnek egy tó mozdulatlan víztükre felett kavargó szentjánosbogarakat juttatta az eszébe.

Váratlanul feltámadt benne a bizonyosság, hogy mindjárt megérkezik. Az érzés tompán vibrált a csontjaiban és a mellkasában. Már egyáltalán nem fájt a háta. Egy pillanatra sem vette le a szemét a látóhatáron kikristályosodó fénypontokról.

Uironda?

Ösztönösen lehúzta az ablakot, és az arcába csapott a rothadásszagú meleg szél. Elakadt a lélegzete. Ha a sötétség tudna beszélni, gondolta, vajon mit pusmogna a fülkére nehezedő, áthatolhatatlan feketeség? Elmesélné neki Uironda történetét, keletkezését, létezése okát? Remélhetőleg hamarosan választ kap a fejében zsizsegő kérdésekre.

Az út emelkedni kezdett. Eleinte nagyon enyhén, mert a beton továbbra is teljesen síknak tűnt, csak a motor dolgozott erősebben. Aztán egyre jobban és jobban erőlködött, a végén pedig mintha függőlegesen kepesztett volna felfelé.

Talán így is történt.

A sötétség vermének mélyén logikusnak tűnt a kérdés, vajon számítottak-e még itt bármit az olyan fogalmak, mint a gravitáció vagy az irány. Mindegy is. Csak az utat kellett követnie. Mint azt egész eddigi életében tette.

A fények nem tűntek el. Egyre kivehetőbbé, egyre közelibbé váltak. Vörös lámpák visszfénye derengett egy folyó vagy egy út felszínén.

Ermes alig várta, hogy megérkezzen. Gyorsított.

Ekkor tudatosult benne a zaj, ami lassan kivált az erőlködő motor hörgéséből. A háta mögül hallatszott, a szűk fülkéből, ahol az utóbbi hónapokban élt. Tompa puffanások voltak, mintha valaki ököllel verte volna az elválasztófalat vagy ádáz verekedés zajlott volna odaát. Aztán átható csikorgó hanggal elhallgatott a pufogás, és csak elfúló zihálás, majd átható sikoltás hallatszott.

– Ne csináld! Ermes, ne, kérlek, segíts!

Már éppen beletaposott volna a fékbe, amikor a reflektorfényben felbukkant egy útjelző tábla, az első, amióta kiért a viharból.

ÜDVÖZÖLJÜK UIRONDÁBAN

Száz méterrel távolabb elágazott az út. A Scania, mintha ismeretlen erő ragadta volna meg, anélkül kanyarodott balra, hogy Ermes egyáltalán elfordította volna a kormányt. A kamion éles peremre futott a sötétség tengerének szélén. A kerekek vadul csikorogtak, és egy pillanatra az egész jármű negyvenöt fokban megdőlt. Ermes teljes erőből kapaszkodott. Végül a vén Scania hatalmas zökkenéssel kiegyenesedett, és fülsiketítően visító dugattyúkkal, füstöt okádva kivágódott a kanyarból.

És egyszer csak megjelent.

Rögtön előtte, a szélvédőn túl.

Minden átmenet nélkül ott terpeszkedett Ermes előtt.

Csillogó volt, könyörtelen és halott.

Uironda.

A kerekek éles csikorgással fékeztek a betonon, és a kamion lassan megállt, száz méterre a városfal előtt.

Gigászi, rózsaszínben játszó fal volt. Innen áradt a halál langyos szele.

Ermes lemászott a vezetőfülkéből, és könnybe lábadt szemmel, tátott szájjal elindult a káprázatként lebegő város felé.

Nem is hasonlított arra a képre, amelyet évekkel ezelőtt Roby, az öreg sofőr festett le róla.

Sem balesetben elhunyt autósok, sem fém- és betonépületek nem várták.

Vagy legalábbis őt nem ez várta.

Ermes számára Uironda hús volt és kín. Gigászi tévedés – élete utolsó tévedése. Uironda a saját megszállottságából fogant. Uironda maradt neki azután, hogy fokozatosan szétrohadt körülötte az a kevés, amit élete során sikerült megteremtenie.

Hosszú percekbe telt, mire felfogta és megértette az előtte tornyosuló látomás méretét, összetettségét és képes volt azonosítani a különálló részeit.

Elképesztő ocsmány cselekedetekből elképesztő ocsmány poklok születnek.

Elsőként az apróbb részleteket fogta fel, már ha egyáltalán lehetett ezt a szót használni a több tíz méter magas formákra és ívekre: egy orrlyuk, egy nyálkás csigára emlékeztető száj, egy fül. Amikor elhátrált és megpróbálta a maga teljességében szemügyre venni a látványt, mint egy felfedező, aki életében először pillant meg egy roppant hegyláncot, egyetlen röpke másodpercre összeállt előtte a kép.

Mezők, fennsíkok, dombok és hegyek, amelyek lábak és fenekek, hasak és bordák, alkarok és kezek voltak. Földöntúli fákra emlékeztettek a hajszálak, utcákként kanyarogtak a ráncok, folyóként hömpölygött a vér.

A bőr mindenhol a pusztulás nyomait mutatta. Kendőzetlen foltokban kellette magát a megkínzott, lenyúzott bőr, a sok szakadt izom és kificamodott ízület. Kapukként tátongtak a roppant sebek, ablaknyílások lettek a vágásokból, a lilás horzsolások ősi, elfeledett templomok mozaiküvegeit idézték.

Ez volt Ermes Uirondája.

Egyetlen utolsó ölelésben, vérben, fájdalomban és hitetlenkedő görcsben összesimuló két gigászi test, a végső megvilágosodás boncasztalán heverő mozdulatlan húsváros.

Egy nő és egy gyerek teste.

Ermes felvonyított. Ez nem a félelem vagy a bűntudat ordítása volt, hanem az egyszerű döbbeneté. Minden kétség lefoszlott róla, mindent megértett és mindenre emlékezett. Most már meg tudta különböztetni az ég felé emelt, katedrálisként felmagasodó kezet a bálnaméretű, sárgára lakkozott körmökkel. A felsebzett keblek rózsaszín dombjait, a köldök sötéten ásító boltívét. A távolban vörhenyesen derengett valami, mint egy szürreális, rőt gabonamező, ahol a forró szél finoman ringatta a rothadás bűzét árasztó veteményt.

A lenyugvó napkorong izzását idéző vörös hajkorona.

A félig elnyílt gyerekszáj, ami nem kap elegendő levegőt, mert elszorítja a torkát a fulladás.

Simone.

Ermes sokáig bolyongott Uironda birodalmában. Hosszasan méregette a nyak tarjagos szélű csonkját, amelyről az értelmetlen erőszak és a vak bosszúvágy leválasztotta a fejet.

Daniela… Ó, Daniela, annyira sajnálom.

Két égszínkék szem, mint két hatalmas ablak egy arcban, ami méretében a Notre-Dame-mal vetekedett.

A város összes üregébe benézett. Fogsorok boltívei alatt és szemöldökök oszlopai között járt. Nyálkás membránok oldalhajóiban, fülzsírtól csillogó barlangokban sétált. Léptei alatt mindenhol karmazsinvörös tócsák cuppogtak.

Érezte a sebek és a vágások szagát, ahol a kés megadta azt a mártírhalált, amit egyetlen apának és férjnek sem szabadna okoznia. Remegő kézzel simított végig a széthasogatott erek élettelen csövein és elsírta magát a klitorisz és a v****a haszontalanná vált oltára láttán. Hallotta a menthetetlen idegvégződések halálhörgését.

Amikor Ermes Lenzi annyira elfáradt, hogy már menni sem bírt, elhevert Daniela levágott fejének árnyékában, az agyvelővel borított haj vánkosán, és a vér derengésével megvilágított sötét égboltot nézte.

Rágyújtott az utolsó szál Camelre. A cigaretta füstje benzingőz és testnedvek szagát árasztotta.

Simone megüvegesedett tekintete – hatalmas volt a szeme, mint minden kisgyereknek – vádlón meredt rá az igazságot felfedő város-hallucináció nyugati pereméről.

Istenem, mit tettél? Istenem, istenem, istenem…

A hátába nyilalló fájdalom korbácsütésként futott végig rajta.

Ugyanezt a fájdalmat érezte, amikor a köveknek vágódott, alig pár másodperccel azután, hogy levetette magát a viaduktról.

Elállt a rothadásszagú szél.

Uironda vérvörhenyes ragyogása elhalványult, mint egy magára hagyott tábortűz parazsa. Ermes Lenzit hamarosan elnyomta az álomtalan álom. Utolsó szál cigarettája füstölögve parázslott az ujjai között.

Amint lecsukódott a szeme és átölelte a mozdulatlan Uironda, akár egy zsarnoki, szörnyűséges anya, Ermes tudta, hogy a város az összes poklával és mardosó bűntudatával ugyanúgy itt vár majd rá, amikor felébred.

Csillogóan, könyörtelenül és holtan.

Amíg világ a világ.

fordította: Juhász Viktor