Istentelen vidék

Chapter 5

Aliz az ósdi kápolna kopott padsorának végében üldögélt, és csöndben várt a halálra.

A halálra, ami egész nap nem akart megérkezni. Csakhogy a lány türelmes volt, mert tudta, hogy jönni fog.

A lány kora reggel indult el otthonról, és a falu szélén álló iskola helyett az erdő mélyén megbúvó imaházba ment. Úgy érezte, képtelen lenne úrrá lenni az izgatottságán, és álló nap az iskolapadban ülni, jópofizni az osztálytársaival. Amúgy sem volt soha közösségi ember. Csöndes, zárkózott, de mégis mosolygós, üde kis teremtésnek ismerték.

Aranybarna haja bájos, kerekded arcát keretbe foglalva, apró hullámokban omlott a vállára. A máskor élénk tekintete most tompa fáradtságot tükrözött. Kimerítette a várakozás, az éhség, csakúgy, mint a novemberi hideg. A kápolnát soha nem fűtötték, és ridegségét csak fokozta, hogy magas belterébe alig engedtek beszökni némi fényt az apró, négyzet alakú ablakok. Szűkös padsorai előtt széles tölgyfaasztal zárta a sort. A hófehér terítőt két oldalt robosztus, súlyos ezüst gyertyatartó szorította az asztallapra, mindkettőben csonkig égett gyertyák, talpazatán körben vastagon ült a faggyú.

A hely sivár falai között megült a szürke nyomorúság.

Bár Aliz izmai már régen elgémberedtek, mégsem akart kilépni a padsorok közül, hogy a végtagjait kicsit kinyújtóztassa. Könnyíteni is csak egyszer könnyített magán, még valamikor a kora délutáni órákban. Az időérzékét nem veszítette el teljesen, a rövid ideje tartó szürkületet nézve úgy tippelte, öt óra múlhatott.

Vagyis ez azt jelenti, hogy még senki nem keresi. Talán még észre sem vették, hogy eltűnt. Az anyja délutáni műszakban dolgozik a közelben, a városi ipari park egyik összeszerelő sora mellett, az apja pedig ilyenkor esik be másodszor a kocsmába. Reggel, mielőtt munkába indult volna, már letudta az első kört. Olyankor forró kávé és egy deci házi barackpálinka volt a menü. Tehát Aliz biztos lehet abban, hogy még nem fedezték fel az eltűnését. Már csak abban bízott, hogy ez így is marad. Minden reménye abban volt, hogy a szabadítója hamarabb megérkezik, mint ahogy bárki a keresésére indulna, és megtalálnák itt, a kis kápolnában.

Átkozottul hideg volt. Zsebre dugta a kezét, és jobban összefogta magán a kis piros tollkabátját. A vállánál már feslett a cérna, egy helyen a karja alatt ki volt szakadva. A szülei már egy éve mondják, hogy kap egy másik kabátot. Nem újat, csak másikat. Használtat. Persze az is jó lett volna, ha meleg. De nem kapott. Se kabátot, se semmit. Az apja azzal indokolta, hogy ez nehezebb év volt, mint a többi. Mindig ezt mondta. Aliz ilyenkor arra gondolt, hogy a kocsmára bezzeg van pénz, arra nem sajnálja, hogy mindennap részegen jöjjön haza.

Szánalmasnak érezte magát otthon, szánalmasnak érezte magát az iskolában, és ami a legrosszabb, hogy szánalmasnak érezte magát most itt a kápolnában is. Bár a megváltásra itt volt egyedül esélye. Elszakadni ettől az örökké sorsüldözött földi léttől, és a Fényvilág Örökkévaló Birodalmába lépni… Csakhogy azt látta, mindhiába várakozik itt egész nap. Talán ha majd minden teljesen elsötétedik, akkor jön el érte. Ebben bízott.

Napok óta azon gondolkodott, mit hozzon magával. Sokat keresgélt a neten, mert bármennyire is vágyott rá, olyan halál után ácsingózott, ami kevés szenvedéssel jár. A mérget és a kötelet már az elején elvetette. Nem akart gyötrő fájdalommal, gyomorgörccsel fetrengeni a saját hányásában, mint ahogy az a gondolat is rémítette, hogy egy, a nyaka köré szoruló kötélen himbálózva fuldokoljon, és maga alá vizeljen.

Na, igen, a pisi…

Ahogy a vizelési kényszer egyre inkább elhatalmasodott rajta, az ajkába harapott, és szent elhatározásra szánta el magát.

Kimegy és pisil a kápolna mellett. Abból nem lehet baj. Bár nem lenne szabad elhagynia a helyét, talán még a padsorból sem állhatna fel, hiszen elképzelhető, hogy mindez csak a próbatétel része. Ha most elhagyja a helyét, ha kiszáll a katonás sorba rendezett padok közül, akkor elbukik. Akkor hiába volt minden. Akkor hiába volt az egész napos várakozás, éhezés és fagyoskodás is.

Könnyíteni akart magán. Már minden idegszálával csak erre tudott gondolni, mégis nehezére esett megmozdulni.

Végül csak rászánta magát, és lassan kikecmergett a helyéről.

Odakintről már nem szűrődött be világosság, csak a hold sápadt tányérarca bámult be kedvetlenül az egyik kis ablakon. A padokat, az asztalt és a gyertyatartókat baljóslatú sötét masszává gyúrta a fény hiánya.

Aliz hátat fordított az emelvényen oltárként szolgáló asztalnak, és kimért léptekkel elindult a kijárat felé.

Mielőtt elérte volna a kétszárnyú ajtót, a háta mögött egy sötét alak vált ki az árnyékból. Aliz azonnal megérezte a jelenlétét. Erős és intenzív boldogság kerítette hatalmába, hiszen rögtön tudta: eljött érte.

Megtorpant, de nem fordult meg. Jobb kezét lassan előhúzta a kabátja zsebéből, és maga elé tartotta. Ökölbe szorított ujjai közül vér csorgott a betonpadlóra. Csöndben állt, mozdulatlanul, majd lassan kinyitotta a tenyerét. Egy éles borotvapenge volt benne. A kötél és a méreg helyett ő a borotvát választotta.

Valahol a háta mögött a nyurga alak megmozdult. Vértelen bőrén és hófehér haján ezüstösen csillogott a holdfény.

Ahogy a férfi közeledett Alizhoz, szeme megvillant a sötétben. A túlvilági fény úgy áramlott ki szembogara mélyéről, mint egy neonzöld prizmából.

Amikor a lány lassan megfordult, arra gondolt, hogy az albínó férfinak olyan a szeme, mint az éjsötétben osonó macskának.

– Készen állsz? – kérdezte kedvesen a reszelős hang.

A lány szótlanul bólintott, és mosolyra húzta a száját.

Boldog volt, hogy nem kell tovább várakoznia.