Istentelen vidék

Chapter 6

A sokat látott Opel Astra több mint egy órája maga mögött hagyta az autópályát, és ahogy egyre beljebb haladt az Alföldön, az utak romló állapotával arányosan csökkent a tempója is. A kormány mögött ülő férfi annak ellenére derűsen figyelte az előtte kígyózó kátyús utat, hogy vigasztalan táj benyomását keltette a sík vidék. A felszínt csak a folyók, azok holtágai, valamint kunhalmok tagolták. A szél évszázadok alatt homokot és lösztakarót terített szét itt, a Nagykunságon, ahol csöndben bújt meg egy aprócska, poros zsákfalu, Kunkeresztes. Az a kis település, ahol Fülöp Kristóf gyermekkorának egy részét töltötte.

Kristóf egy Székesfehérvár melletti faluban nőtt fel, de kisgyermekként, majd kamaszként is gyakori vendég volt Kunkeresztesen, ahol nyaranta hosszú heteket töltött az ott élő nagyszüleinél. Menetrendszerű program, az élet rendje volt ez egészen addig, amíg el nem került a fővárosba, egyetemre. Mivel a szüleinek nem állt módjában a tanulmányait finanszírozni, így az egyetem mellett dolgoznia kellett, hogy fenntarthassa magát. Már akkoriban semmi más nem érdekelte, csak hogy egyszer újságíróként dolgozhasson. Egy internetes portál gyakornokaként kezdett ismerkedni a szakmával, valamint különböző alkalmi munkákat vállalt, hogy legalább egy spermaszagú hetedik kerületi albérletbe bevackolhasson harmadmagával.

A szép kort megélt keresztesi nagyszülei az elmúlt években haltak meg. Először Matild néni távozott az élők sorából, akit az öccsével csak keresztesi mamának hívtak, majd rá két évre követte őt keresztesi papa, Ottó bácsi is.

Kristóf szülei az elmúlt nyáron valamelyest felújították a házat, hogy könnyebben találjanak rá vevőt. Csakhogy nem volt túl nagy kereslet egy eldugott, aprócska zsákfaluban álló régi vályogházra.

Miközben a kocsijával áthajtott a Kunkeresztes előtti falu keskeny főutcáján, megszólalt a mobiltelefonja. Mivel kihangosítót nem szereltek a régi autóba, a telefonhoz minden utazás előtt egy fülhallgatót csatlakoztatott, amit most egy ügyes mozdulattal a jobb fülébe dugott, majd fogadta a hívást.

– Na, mi van, csibész? – kérdezte jókedvűen egy borízű férfihang.

Bács Donát volt, Kristóf gyerekkori barátja Kunkeresztesről.

– Nemsokára ott vagyok – közölte Kristóf.

– Épp merre?

Kristóf úgy méregette a kopott kerítések mögött álló apró házakat, mintha egészen addig nem is tudatosult volna benne, hogy hol tart.

– A következő település már Kunkeresztes – válaszolta egy könnyű sóhaj kíséretében.

– Akkor még vagy húsz kilométer. De az itt nem távolság.

– Ja. Kábé huszonöt perc, és ott vagyok.

– Beugrasz hozzám? Vagy mész egyből a Buckasorra?

Buckasornak hívták a helyiek a falu déli végén azt az utcát, ahol Kristóf nagyszüleinek a háza állt.

– Gyorsan le akarom mosni magam. Nincs klímám, és bűzlök az izzadságtól. Aztán meg ki kell, hogy pakoljak. De este átjöhetnél.

– Ugyan már, te tróger! Tudod, hogy nekem pacsuli nélkül is tetszel – nevetett Donát.

– Tényleg? Akkor majd megmondom Petrának, hogy a kurvám vagy.

– Az én drága kis feleségem ezt egyáltalán nem bánja – röhögött Donát egyre hangosabban.

– Már nem vagy szomjas, tesó…

– Tudod, hogy megy ez. Ebben a melegben könnyen lecsúszik néhány behűtött sör – magyarázta Donát, de egyáltalán nem mentegetőzésképpen. – Na, komolyra fordítva a szót, tényleg nagyon örülök, hogy leköltözöl egy időre, és itt töltöd a nyarat. Ugye, tudod?

– Bíztam benne.

Kristóf mosolygott, és lehajtotta a napellenzőt, hogy védje élénk barna szemét a szélvédőn bántón bevágó napfénytől. Dús, fényes szálú, de szinte minden helyzetben enyhén kócos sötétbarna haját, vékony, ajka fölött szépen ívelt, gondosan nyírt bajuszát, valamint apró szakállát tekintve sokak szerint a híres angol színészre, Orlando Bloomra emlékeztetett. Nem beszélve a szája szegletében örökösen ott bujkáló félszeg mosolyra.

– Akkor mi legyen? – érdeklődött Donát.

– Hogy mi legyen?

– Lejössz este? Vagy én menjek?

– Persze, gyere te! Már elmúlt három óra. Hétnél hamarabb nem végzek a kipakolással. Este meg már nem akarok zavarni.

– Petra nem bánja.

– Áh, nem! Gyere inkább te, ha van kedved! Mondjuk, hat után. Ha szerencsém van, addig még aludni is tudok egy keveset. Rám fér.

Donát és Petra öt éve házasodtak, de Kristóf akárhogy is tornáztatta az agyát, nem tudta felidézni, melyik évben tartották az esküvőjüket. Mindhárman egyidősek voltak, és már gyerekkorukban is sok időt voltak együtt. Az elmúlt fél évben töltötték be a harminckilencedik életévüket. Kristóf és Donát még birokra is kelt annak idején Petra kegyeiért. Mindkettőjüknek tetszett a kislány, és bár akkor Kristóf győzedelmeskedett, Petra végül mindkét fiút faképnél hagyta. Egy darabig nem is beszélt velük, hiszen úgy tekintettek rá, mint egy megnyerhető trófeára.

Persze mindez csak két tizenegy éves serdülő fiú játékos viaskodása, buta versengése volt. És bár Kristófnak a későbbiekben is nagyon tetszett Petra, többé nem közeledett felé. Ennek talán az volt oka, hogy a fővárosba ment. Donát és a lány viszont nem költözött el, ott maradtak egymás közelében. Kár is ezen már töprengeni. Mégis, amikor szóba került a lány neve, Kristóf eljátszott gondolattal, hogy talán lehetett volna másképp is.

De jó volt így. Őszintén örült két barátja boldogságának.