Istentelen vidék

Chapter 7

Amikor fél óra múlva behajtott a négyzet alapú kis vályogház fűvel sűrűn borított udvarára, és beakasztotta maga mögött a rozsdás nagykaput, valami megmagyarázhatatlan, kellemes érzés öntötte el a szívét.

Az udvarra ugyan ráfért egy kaszálás, mert a dudva már térd fölé nőtt, csakhogy amint beljebb verekedte magát a drótkerítéssel lekerített hátsóudvar felé – ahol az alacsony építésű melléképületek álltak –, úgy érezte, mintha a múltba sétált volna vissza.

Szandálban, háromnegyedes vászonnadrágban és gyűrött barna pólóban állt meg a drótkerítés előtt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy megrohamozzák az emlékek.

Újra tyúkok kapirgáltak a szénaillatú udvaron, a melléképületben, zsákokban egymásra rendezett takarmány várakozott a télre felhasogatott farakás mellett. Amint Kristóf közelebb ment, szinte hallotta a daráló hangját, érezte a hangosan zörgő gépből porként felszálló őrölt takarmány jellegzetes szagát. A hátsó udvar távolabbi sarkában csak néhány korhadt cölöp, törött cserép és deszkaköteg emlékeztette a valaha volt disznóólra. Mosolygott, ahogy eszébe jutott az éjszaka, amikor a nagypapájával a bűzös ólban kint virrasztott a vajúdó koca mellett, hogy az öreg egy infralámpa fénye alatt segíthesse világra a kis malacokat.

– Malacot kocában nem hagyunk – mondta a nagypapája cigarettát rágva.

Ahogy ez az emlékkép felbukkant, szinte azonnal rátört egy másik is, amikor az öreggel a kant nádvesszővel terelgetve hajtották a falu végéhez, egy másik gazda búgó kocájához. Az ivarzást azért hívták búgásnak, a párzást pedig búgatásnak, mert az ivarértett koca mindig búgó vagy gurgulázó hangot adott ki. Ilyenkor a nagypapa néhány kismalacot kapott a búgatásért cserébe.

Ahogy Kristóf ott állt, és körbetekintett az elhanyagolt udvaron, egyszeriben arra kezdett vágyakozni, hogy újra fürtös meggyet, egrest, málnát és megannyi finomságot teremjen a föld, amelyen áll. Persze tisztában volt vele, hogy az emlékek kissé szentimentálissá tették. Ő ugyanis biztos nem élne itt huzamosabb ideig, így a kaszáláson, a fűnyíráson és egy kis lomtalanításon kívül semmit nem tehet.

Csak rövid időre érkezett. Feladata van. Azt elvégzi, és megy is vissza a fővárosba.

A megmásíthatatlan elhatározása viszont az volt, hogy a nyarat rászánja az itteni életre. A főnökével megbeszélte, hogy nem kell bejárnia a szerkesztőségbe. Ez amúgy sem mindig szükséges az újságírók esetében. Igaz, a lap főmunkatársai – így Kristóf is – mindennap bementek a reggeli értekezletre, a nap jelentősebb részét is a székházban töltötték.

Valójában izgatottan várta, hogy leutazzon ide, a kunságba, hiszen igen sok csodás emlék kötötte ehhez a helyhez. Úgy érezte, jó lesz még utoljára huzamosabb ideig itt tartózkodni a fakuló emlékek között, mielőtt a kis házat végérvényesen eladják.

Előkotorta a bejárati ajtó kulcsát, és bement az épületbe. Átkozta magát, amiért nem volt annyi magához való esze, hogy a kulcsot előre kikészítse. A nagy sietségben bedobta az egyik utazótáska mélyére, így most jogosan bosszankodhatott.

Odabent a régimódi bútorok közé lépve az első dolga az volt, hogy kitárja az összes ablakot, és a bejárati ajtó két szárnyát. Minél előbb ki akarta űzni az áporodott szagot, noha tudta, képtelen lesz egykönnyen megszabadulni tőle. Mégis jó érzésekkel telve, dudorászva kezdte behordani a csomagokat a kocsiból. Először mindent az aprócska előtérben pakolt le. A bejárattal szemben még ott állt a repedt, megfakul fésülködőtükör, amelyben igen gyakran nézte, ahogy cigarettázik. A tükör mellett a fürdőszoba felé vezetett a nyitva hagyott ajtó, jobbra pedig a szűkös, örökké félhomályba borult konyhába lehetett bejutni. Itt nem volt ablak, ugyanis ezt a kis helyiséget két szoba fogta közre, így a fény csak az üvegtáblás ajtókon és az előtéren keresztül szűrődhetett be.

Jó ideje nem járt itt, és most valahogy minden sokkal kisebbnek tűnt, mint azelőtt. Mintha az egész ház egy különös varázslat hatására összement volna. Az emlékeiben máshogyan élt. Gyermekként minden nagy volt körülötte. Azután rájött, hogy akkor volt hasonló érzése, amikor egyetemistaként osztálytalálkozón vett részt a szülőfalujában. Meglepődött, minden milyen kicsire zsugorodott a volt iskolájában. A tanári asztal mögött a zöld tábla, az összefirkált iskolapadok és a szekrények is.

Ezek szerint az ember nemcsak maga mögött hagyja a gyerekkorát és a múltját, de ki is növi azt.

Kristóf derűsen folytatta a kipakolást, majd miután végzett, hideg vízzel lezuhanyozott. A víz egészen felfrissítette, úgy érezte, a lefolyóba távozott minden, ami rossz.

A hálószobában megtörölközött, és ugyan soha nem nézett tévét, most úgy érezte, be kell kapcsolnia a sarokban állványra ültetett régi, képcsöves készüléket. Miközben a képernyő fekete-fehér zizegő képpontokat mutatva kivilágosodott, Kristóf köhögni kezdett a portól, és emlékeztette magát, hogy mielőbb szükséges egy alapos portörlés és pókhálótlanítás.

Valószínűleg a házban már senki sem fizetett elő a csatornákra. Ha rajta múlik, ez így is marad. Majd néz filmeket a laptopján, ha éppen úgy tarja úri kedve, és elfárad az olvasásban. Legalább tizenkét könyvet hozott magával, szóval lesz mit olvasnia, bár ahogy falja a könyveket, valószínűleg hamarosan újabb köteteket kell majd rendelnie a neten.

Hangyafoci.

Miközben kikapcsolta a készülékét, ez a szó jutott eszébe. Gyerekkorában így hívták az adás nélküli, zsizsegő képernyőt.

Úgy döntött, a portalanítás még várhat. Inkább beszalad a faluba, és vesz néhány üveg bort, esetleg dobozos sört, meg egy doboz cigit. A rutinosan vánszorgó hétköznapokon nem gyújtott rá. Valójában tizenöt éve nem is dohányzik. De ha alkalmanként Donáttal leült inni, akkor előkerült néhány szál. Sőt, nagyon is sok.