41. FEJEZETManuel megáll az ajtóban, hosszan kémlel, majd egy sóhaj kíséretében beljebb sétál. Leveszi a kalapját, az asztalomon füstölgő szivarra néz, majd a rumra.
– Kérsz? – mutatom felé az üveget, de ő megrázza a fejét. Leülök a fotelbe, közben le sem veszem róla a szememet. Hány éve is ismerem? Jobb nem utánaszámolni. Rémisztő, amikor az ember egy lélegzetvételből vagy pillantásból tudja, hogy a másiknak rossz hírei vannak. Biztos arra vár, hogy rákérdezzek. – Essünk túl rajta! Mi van már megint?
– Voltam a háznál…
– Milyen háznál?
– Gloriánál.
Megforgatom a poharat, közben a szeme közé nézek. Érzem, hogy ennek most nincs köze férfi-női kapcsolathoz, egészen másról lesz szó.
– Mert?
– Tudom, hogy időt adtál neki… De nekem gyanús volt, hogy nem jelentkezik.
Igen, időt adtam nek
