42. FEJEZET2019 VENEZUELA A madarakat figyelem az ablakból, miközben még meg is dicsérem magam. Türelmes voltam. Annyira, amennyire mindig is. Már gyerekként is az voltam, hiszen sosem járt el a szám, mindig hősiesen kivártam a pillanatot. Gloriával kapcsolatban is így tettem. A szökése után Manuelnek nem tellett sok idejébe kideríteni, hogy hova ment, de mégsem mentünk utána. Egyszer üzentem neki, reméltem, hogy magától tér vissza, de fütyült rám. Ez sem bőszített fel túlzottan, hiszen még nem volt lehetősége az indulásra, és jobbnak is láttam, ha nincs a közelemben. Úgy érzem, sikerült őt oda visszahelyeznem az életemben, ahol lennie kell. Elismerem, néha elgyengített, és ha rá gondolok, kellemes képek ugranak be, de nincs értelme ilyesmin kattogni. Green ezredes közölte, hogy megvan

