Jesus Herrera

5. fejezet

5. FEJEZETGyenge fény szűrődik ki az ablakon, anyám árnyékát fedezem föl, tudom, engem vár, és hamarosan kapok majd, amiért kimaradtam. Amióta Kolumbiában élünk, úgy viselkedik, mint valami szent. Ellenőrzi, hogy nem lógunk-e az iskolából, eljátssza, hogy ő a tökéletes anya. Persze a környezete ugyanúgy beveszi, mint a testvéreim. Ő a szegény özvegy, aki erejét megfeszítve tesz meg mindent értünk. Ha már itt tartunk, éppenséggel a kurvára is lehetett volna pénzem, ha a hétvégi meg a minden másnap délutáni melómból befolyó pénzt nem neki adom, hanem megtartom. Persze annyira nem keresek sok pénzt, a piacon segítek az egyik kereskedőnek az áruját pakolni. Manuelt is befogta az öreg, de az első napon röhögve mondta: „Hé! A haverodat elhúzza a dinnye!” Így Manuel, mondhatni, jobban járt, mint én, mert az a dolga, hogy a kirakott árut igazgassa, és tegye tetszetőssé a látványt.

Barátod… Barátom. Ezt mondta rá a nő.

Manuel a barátom…

A prosti szavaira gondolok. Állítólag ma este testvérré tett minket, és valamiért ezt el is hiszem.

Először voltam nővel. Nem mondhatom, hogy Manuel túl sok vizet zavart. Mondjuk, elég perverz féreg, mert végignézte az akciómat. Én, ahogy végeztem, már öltöztem is… A nő egyszer elkapta a karomat, és suttogott valami olyasmit, hogy mindkettőnket egyszerre akar, de attól tuti elhánytam volna magam.

Megállok a ház előtt, kissé megigazítom a ruhámat, és ahogy beleszagolok a tenyerembe, újra megfeszül az ölem. Persze, tudtam eddig is, milyen elélvezni, vertem ki már elégszer, de az, hogy nővel voltam… Ez más volt. És nem egy kis hülye vihogó csaj volt, hanem valódi, hús-vér, érett nő.

Azt hiszem, mától keresni fogom az alkalmat a szexre, bárhol és bármikor.

Belépek az ajtón, hallom, hogy anyám valakivel susmutol. Késő van, ilyenkor már mindenkit a saját ágyába tessékel, ezért kíváncsivá tesz. Nincs esélyem beljebb menni, mert anyám szinte kiront a szűk előtérbe.

– Jesus! Hol a francban voltál? – A válaszomat meg sem várja, máris folytatja: – Nem leszünk így jóban, fiam! Hallod?

– Haverokkal voltam.

– Hamarosan vége az iskolának. Addig foglalkozz még a tanulással.

Már megint ezek a baromságok. Minek tanulni? Persze, egyetem, diploma, legyél orvos, mérnök vagy valami hasonló, akkor azért elég jól elélsz, de az ég szerelmére! Pont én? Mit játssza az agyát? Mintha mi olyan bazi művelt család lennénk. Neki is annyi iskolája van, mint most nekem.

– Jó. – El akarok mellette menni, de megfogja a karom, én pedig mintha tűzzel égettek volna meg, azonnal lerázom magamról. – Hé! – csattanok fel.

– Mit hézel? Majd jól meg is pofozlak, fiam, aztán hézhetsz…

Nem szállok vele vitába, egy célom van: bejutni a szobába, és lefeküdni aludni.

Kihasználom a pillanatot, előrébb nyomulok, az apró szobában találom magam. Megemelem a fejem, megáll a világ forgása. A fal mellé tolt bútorok elhomályosulnak, a lámpa fénye csak egy vibráló kínlódásnak tűnik, úgy szédülök, hogy azt érzem, meg kell valamiben kapaszkodnom.

Előttem áll az „ok”.

Előttem áll a „cél”.

Ne higgy a szemednek!

Higgy a szemednek!

Érzem, ahogy a szám elnyílik, és az állkapcsom megfeszül, mint hányás előtt. A kezem nehézzé válik, az ujjaim zsibbadni kezdenek, és alig kapok levegőt. Mint egy látomás. Semmit sem változott az eltelt években. A gyilkos, aki megölte apámat. Aki anyám mellett állt azon a napon, és aki megtanított rá, hogy a bosszú is tud éltetni.

– Biztos te vagy Jesus – vigyorodik el, miközben érzékelem, hogy anyám megáll mellettem.

– Fiam! Már régóta be akartam neked mutatni Carlost.

Ismerem az okodat.

Ismerem a célomat.

A szeme közé nézek, és bár csak másodpercek telnek el, mégis több lehetőség szalad végig a képzeletemben. Mit tehetnék? Ha nekimennék, sikerülne megölnöm. Ez biztos. Akkora erőt érzek magamban, mint egy megvadult bika. Ma férfivá tett egy nő, és nincs a világon olyan dolog, ami ezt az erőt elvehetné tőlem. Ma testvéremmé lett a barátom, és testvérek, akiket nem a közös vér köt össze, egészen különös történések közben születnek.

Talán anyámat kéne megölnöm. Felé fordulnék, elkapnám a nyakát, úgy törném el, ahogy egy csirkének. Hangot sem tudna adni, de egy biztos… Az utolsó pillanatban a fülébe súgnám, hogy tudom. Tudom, mert láttam.

Mi tart mégis féken? Hogy a zajra fölkelne a húgom és az öcsém is, előjönnének, és olyat látnának, amit sosem szabad egy gyereknek sem látnia. Olyat, amilyet én láttam azon a napon. A gonoszt, ami magával viszi a lelkedet, és hiába akarsz te jó lenni, a képedbe röhögve taszít a bűn útjára. Még talán mindig gyerek egy részem, bűntelen és tiszta, de tudom, már ki van tűzve a sorsomban a nap, amikor gyilkossá válok. Egy pusztulattá, ami, igaz, csak bosszúból, de akkor is ki fog irtani életeket.

– Jesus?

Anyám talán látja rajtam, hogy valami baj van, mert szelíden csendül a hangja. Nem úgy a „célomé”, aki vigyorogva közelebb lép, és kinyújtja a karját egy kézfogásra.

– Szóval… Üdvözöllek, Jesus. Anyád sok jót mesélt rólad…

Jót?

Anyám mást sem mond nekem, csak hogy rossz vagyok, kezelhetetlen, lázadó és egy pokróc. Ugyan mi jót mondhat másoknak? „Ó, ő Jesus, a jó fiam, tudod, akinek közösen megöltük az apját…”

Anyám felnevet.

– Jaj, fiam, ne legyél már így megkukulva!

Megkukulva aztán nem vagyok. Pont azt döntöm el, hogy most haljanak-e meg, vagy jár még nekik pár nap.

– Lefekszem – indulok el, de anyám ismét elkapja a karomat.

– Jesus!

– Ha még egyszer hozzám nyúlsz…

Nem fejezem be a mondatot, de anyám vérszemet kap.

– Akkor mi lesz? Mi lesz, te taknyos, halljam? – Nem vár választ, fölemeli a kezét és lekever egy jó nagy pofont. Csöng a fülem, a testem előreindul, mintha földre akarná dönteni anyám törékeny alakját, de végül mégis lefékezem. – Miért vagy ilyen, Jesus?

Te tettél ilyenné!

Ti.

A férfi is közelebb jön, majd egészen szelíd hangon kezd beszélni.

– Nos, Jesus. Örülök, hogy megismerhetlek. Tudom, talán nehéz elfogadnod, hogy az élet megy tovább, de vagy már olyan érett, hogy megértsd, egy asszony mellé férfi kell. – Anyám mellé lép, és átöleli őt. Azzal a kezével, amivel azt a pisztolyt fogta, amivel kivégezte apámat. – Apád évekkel ezelőtt halt meg, biztos vagyok benne, hogy fel fogod dolgozni az anyád és köztem lévő kapcsolatot. Nem kérünk hozzá engedélyt, de… Talán lehetnénk jóban.

Mindketten csak várakozásteljesen mustrálnak, míg én értelmezem az elhangzottakat. Nyilván a kutyát sem érdekelné, mi erről a véleményem. Nyilván, az élet megy tovább. Nyilván anyámnak könnyebb lenne. Csak az is kibaszottul nyilvánvaló, hogy ez a görény ölte meg az apámat.

Hiába voltam nyolcéves, talán már akkor is értettem a lelkem mélyén, hogy anyám és ez a férfi intim kapcsolatban áll. Tudtam, hogy apám helyett öleli anyámat, csókolja úgy, ahogy férfi csókolhat nőt. Magához vonja, élvezi a testét, ahogy én is élveztem ma egy nőét…

– Hogy lehetnénk jóban? – teszem fel végül a kérdést, mert az eltelt évek megtanítottak várni.

Akaratlanul is végigszalad rajta a szemem. Jómódú. Tiszta, a ruhája elegáns, a nadrágjának olyan pontos az éle, mintha vonalzóval rajzolták volna. Sokkal magasabb az átlagnál, a barna haja hátra van fésülve, nem tudom eldönteni, hogy izzadt-e, vagy olajos.

– Anyád mondta, hogy most végzel az iskolával, és nem vagy olyan motivált, hogy továbbtanulj…

Motivált…

Honnan a francból szed egy gyilkos ilyen szavakat?

Tehát okos.

– És?

– Mit szólnál hozzá, ha nekem dolgoznál?

Széttárja a karját, mintha ez lenne életem ajánlata, amit ostoba lennék nem elfogadni. Anyám bólogat, még egy mosoly is átszalad az arcán.

Mosolyog.

A fiára. Rám, aki tudja, hogy ez az ember ölte meg az apámat. Kiontotta annak a vérét, akiéből én is származom.

– Mit?

Elvigyorodik, majd megvonja a vállát.

– Azt majd megbeszéljük. Sok üzletem van.

Ja! Hát ez is nyilvánvaló… Ezért kellett nekünk visszajönni Kolumbiába, mert ez a nyomorult itt van.

– Milyen üzletek?

Felnevet; ha bevernék neki egyet, biztos kiköpné pár fogát.

– Erről majd máskor beszélünk. Anyád már így is aggódott érted. Menj aludni!

Mint valami engedelmes kiskutya, a szoba felé indulok, de anyám utánam szól.

– Egyébként hol voltál?

– Kurvázni… – fordulok vissza.

Anyám arca elsápad, a teste megmerevedik, és csak nagyon lassan jönnek ki a szavak a száján.

– Mi? Hol?

– Egy bárban voltam, és megbasztam egy kurvát.

Egy ideig a fickó is meglepődött fejet vág, majd agyonütve anyám sokkos hangulatát, felnevet.

– Elképesztő fiad van, Clara szívem.

Anyám felém indul, és a tőle megszokott módon hatalmas pofont ad. Azon tűnődöm, hogy vajon hány ütést fogok még elviselni tőle. Mikor reagálok előbb, mint az ütés ér, vagy mikor adom vissza? Mikor képes majd az én kezem előbb lendülni, mint az övé? Mikor lesz az, hogy tiszta elmével elhiszem majd mindazt, amit évekkel ezelőtt láttam, és nem az anyám iránti szeretetemnek hiszek, hanem a saját szememnek?

Mivel nem moccanok, újra megüt, és a fogai között sziszegi.

– Mi az isten van veled?

Megemelem a fejem:

– Rohadt unalmas volt minden nap kiverni a faszomat, így ma más módszert választottam.

A fickó arca ismét ledermed.

Anyám ököllel ver a mellkasomban, én pedig élvezem a dühét, és élvezem, hogy bár mindent belead, meg sem kottyannak az ütései.

– Te szemét! Hát ezt érdemlem?

Ó, hogy a retkes életbe! Csak ezt a kérdést ne tette volna föl!

– Nem tudom. Mit érdemelsz?

Talán a szavaktól, talán a hangsúlytól, de a dühtől torzult arca kisimul, és rettegve néz a szemem közé.

– Nem ismerek rád, Jesus.

– És magadra? Magadra ráismersz?

A férfi bizonyára azt gondolja, hogy csak kamaszos dacból vagy féltékenységből viselkedem így, nehéz feldolgoznom, hogy valaki apám helyébe lép. Hogy anyám mire véli ezt az egészet, arról fogalmam sincs. Nem is áll szándékomban kideríteni. Az ajtó felé lódulok, belépek a szobába, ahol a húgom úgy alszik, mint egy angyal, az öcsém meg az ágyban ül, és feszülten figyel.

* * *

Próbálom az öcsémet levegőnek nézni. Az ágyamhoz megyek, és felhajtom az ágyneműt, hogy bebújhassak alá. Nincsenek külön szobáink, egyikünknek sincs magánélete, és az utóbbi időben észrevettem, hogy ez leginkább a húgomat zavarja. Szégyenlős lett, persze, hiszen serdül…

Alig hallhatóan, de észlelem kintről a hangokat, anyám és ő cinkosa bizonyára megvitatják, hogy milyen egy szánalmas gyerek vagyok.

Mindkettőt megölöm egyszer.

– Min vitatkoztatok? – kérdezi Alfredo.

– Nem mindegy? Inkább aludj!

Higgadt vagyok, noha öcsém minden szavát szívből utálom. Tudom, hogy megváltoztam, más lettem. Nem tehetek róla… Egyszerűen meggyűlöltem, amiért ő boldog tudatlanságban tobzódhat apánk halálát illetően. Ő nem kel minden reggel arra, hogy emlékszik… Ő valóban gyászolhatott, vigasztalódhatott, és esélyt kaphatott egy új életre.

– Elegem van belőled, Jesus! – tolja fel magát, miközben valóban mérgesen csillan a szeme. Az utóbbi időben ő is jól megnőtt, tisztába került vele, hogy neki is van fizikai ereje. – Elegem van abból, hogy te mindenkit csak bántasz!

– Alfredo! Jobban jársz, ha alszol. Ne húzz föl!

– Márpedig befejezem. Mit hiszel magadról? Apa halála óta mindenkit bántasz. – Egy pillanatra megállok a mozdulatban, de még tartom magam. – Nem engedem, hogy anyát bántsd! Te nem láttad, milyen boldog? Elmarnád mellőle ezt a férfit?

– Fogd be a pofád, és aludj!

– Nem fogom be! Ne legyél nagyra! Csak egy évvel vagyok fiatalabb nálad!

– Így van. De hidd el, te sok mindent nem láttál, amit én igen.

– Leszarom, mit láttál! Hallottam, milyen stílusban beszélsz anyánkkal! Ne merd még egyszer!

Fölegyenesedem, és felé fordulok.

– Mert? Mi lesz?

Dolores mocorogni kezd, abbahagynám a vitát, de Alfredo folytatja.

– Egyszer szétverem a fejedet.

A szemébe nézve ismerem föl, hogy valóban nem sok az az egy év közöttünk. Már nem gyerekesen cseng a hangja, és nem nevetséges a fenyegetése, hanem nagyon is valós.

– Miért?

– Azért, ahogy anyánkkal bánsz.

– Nem bánok vele sehogy.

– Csak mi maradtunk neki…

– Alfredo!

Talán túl határozott a hangom, mert öcsém elhallgat. Lassan az ágyához indulok, mire ő zavartan hátrébb húzódik, mintha arra számítana, hogy bántani fogom. Leülök a matracára, ekkor nyugszik csak meg.

– Te egy állat vagy, Jesus.

– Lehet. De nem én tehetek róla, hidd el. És te sem. Senki, csak azok ketten ott kint…

Öcsém összevonja a szemöldökét, miközben megrázza a fejét.

– Miről beszélsz?

– Figyelj, Alfredo! – Meg akarom fogni a kezét, de elhúzódik tőlem. Nem érdekelnek az érzések, de most mégis fáj, hogy a testvérem fél tőlem. – Bármi történjen is, jegyezd meg, hogy az az ember ott kint…, ő rossz. Érted?

– Te lettél rossz, Jesus!

Vitathatom? Nem…

Igaza van. Rossz lettem, csak olyan dolgokat érzek, amikhez ösztön kell. Éhség, szexuális vágy… Sőt… Már abból sem mindegyiket, mert még az állat is szereti a családját. Ha most kimennék az ajtón, és soha többé nem látnám egyiket sem, az sem érdekelne. Egyik sem hiányozna. Igazság szerint már apám sem hiányzik. Venezuela sem…

Fölállok, megrémisztenek a saját gondolataim, azt érzem, hogy mindenkinek jobb lenne, ha meghalnék.

– Mindegy. Majd egyszer megérted. Aludj, Alfredo!

– Nekem is fáj, hogy meghalt apa, Jesus! – Más a hangja, mint pár perccel ezelőtt, és ebbe a hangsúlyba belesajdul a szívem. A jéghideg szívem. – Mindnyájan szenvedünk miatta. Anya is! Nem sajátíthatod ki a fájdalmat! Nem hiheted azt, hogy csak neked rossz!

Dühíthetne, de a sátán a vállamra ül, és mosolyra húzza a számat.

– Sose higgy a szemednek, Alfredo!