Jesus Herrera

6. fejezet

6. FEJEZET– Ez nagyon para, Jesus! – suttogja Manuel.

– Tudom. Kuss!

Carlos Muñoz közelít felénk, érzem, hogy olykor összerándulnak az izmaim.

Mindenáron beszélni akart velem, és megkért arra is, hogy anyám ne legyen jelen. Röhögve mondta, hogy szerinte nem vagyunk egymásra jó hatással. Anyám persze ott állt mellette, és bőgött, mint egy összetört szívű szülő.

Manuel mindent tud. Elmondtam neki, hogy a férfi, aki megölte apámat, az anyám szeretője, és immár ezt nem is titkolják.

– A durcás fiúk! – kiált felénk Carlos, miközben megigazítja a hatalmas pecsétgyűrűt az ujján. – Úgy álltok itt, mintha büntetésben lennétek.

Manuel idiótán felröhög, én közben ezt a Carlost, a „célomat” veszem szemügyre. Teljesen más, mint apám volt. Apámnak lágyabb vonásai voltak. Sosem fenyegetett, és egyszer sem csendült úgy a hangja, hogy attól összerezzenjünk. Jó szíve volt, bár anyámmal olykor vitázott, hozzánk, a gyerekeihez, sosem szólt egy rossz szót sem. És itt van ő. A „cél”. Carlos Muñoz. Elegáns, mégis acélos kinézete van. Magas, jó kiállású, de inkább vékony, mint izmos. Az ereje másban rejlik, hiszen lelőtte az apámat.

Ne higgy a szemednek!

– Jó napot! – köszön Manuel illedelmesen, én azonban hallgatok.

Carlos alaposan végigmér, bár csak egy gyerek vagyok a szemében, mégis mintha ellenfelet látna bennem.

– Örülök, hogy eljöttél, Jesus. Van miről beszélnünk.

Na, az kurva élet! Például, hogy megölted az apámat.

Tulajdonképpen most jövök csak rá, hogy ez a fickó nem csak apámat intézte el. Egy életre lekötelezte anyámat, engem pedig egy érzéketlen állattá tett, és elvadított mindenkitől…

Tökéletes munka.

– Mégis miről? A melóról?

Újra úgy vigyorog, ahogy szokott. Manuelre fókuszál:

– Na és te? Te ki vagy, kis barátom?

– Manuel Novoa.

– A haverod? – kérdezi Carlos immár rám nézve.

– Annál több.

Felvonja a szemöldökét, és közelebb lép.

– Nocsak. Több… Hogy érted ezt?

– Szinte a testvérem.

Manuel, mintha büszke lenne erre, kihúzza a hátát, és biccent egyet. Carlos újra vihog, én pedig megfogadom, hogy egyszer majd a fogatlan pofáját fogom figyelni. Eljön az a pillanat.

– Testvéred? Oh, Jesus! Anyád pont azt sírta el nekem, hogy te még Alfredóval és Doloresszel sem törődsz. – Felém lép, a kezem ökölbe szorul: – Ugye tudod, hogy a család az nagyon fontos?

Érzem, ahogy lángba borul az arcom, és a vállam önkéntelenül mozdul. Manuel azzal akadályozza meg az ostobaságot, hogy átkarol, és a vállamat szorongatja.

– Mi is olyanok vagyunk, mint egy család.

Biztos vagyok benne, hogy Carlos észlelte a dühömet, de nem teszi szóvá.

Vajon tudja, hogy tudom?

Vajon sejti, hogy tudom?

Vagy csak azt hiszi, hogy sejtem?

Ne higgy a szemednek, Carlos!

Carlos nem nagyon veszi figyelembe Manuelt, le sem veszi rólam a szemét. Bizonyára látja bennem apám vonásait, emlékeztetem a férfira, akit megölt, és aki férje volt annak a nőnek, akit szeret.

– Rendben, Jesus fiam… – Felsóhajtok, szinte fáj, hogy „fiamnak” nevez. – Ezen nem múlik, a haverodnak is adok munkát.

– Mondtam már, hogy nem haver.

Carlos felém nyúl, mint aki a hajamba akar borzolni, de elrántom a fejem. Lassan, szinte morogva mondja:

– Jól van, te vadóc. Azt mégsem mondhatom, hogy a testvéred. – Erre egyikünk sem reagál, ezért csípőre teszi a kezét. – De ha már itt tartunk, mitől is lettetek ti ilyen fene nagy barátok? – Eltorzított hangon, parodizálva teszi hozzá: – Testvérek!

Manuel még mindig nem szólal meg, én azonban rögtön válaszolok.

– Ugyanazt a nőt keféljük.

Először síri csönd támad, majd Carlos démoni hangon, hangos röhögésben tör ki. Ez odáig fajul, hogy egy idő után a könnyeit törölgeti.

– Oh, egek! – A térdére csap, piszkosul jól szórakozik. – Te tényleg nehéz eset vagy, Jesus fiam. – Manuellel úgy állunk, mintha betonba öntöttek volna minket. Pár másodperc múlva Carlos magára talál. – Taknyosok vagytok. Remélem, nem erőszakoskodtok lányokkal.

– Kellenek a francnak a lányok… – szól közbe Manuel, mire meglököm.

– Na! Hát akkor mik kellenek? Ti fiúk egymásnak?

Előrébb lépek, de amin meglepődök, hogy ez a Carlos megijed a mozdulatomtól. Hátrébb lép, és maga elé teszi a kezét, mint aki arra számít, hogy megütik. Apró mozdulat, gyorsan korrigál, de egy életre belém veri, hogy félelmetes vagyok. Már most, tizennégy évesen is.

– Nem vagyunk buzik.

– Jól van, nyugodj meg! – Megigazítja az ingét, majd módszert vált. Már nem úgy beszél velünk, mint a gyerekekkel. – Szóval. Adok nektek munkát. Megfizetem. – A szemembe néz, azt hiszi, a cinkosává tehet. – Több pénzt fogsz kapni, mint amennyit anyádnak mondok. Ugye tudod, mit jelent ez?

– Azt, hogy marad kurvákra is?

Felröhög.

– Azt, Jesus. Azt jelenti, hogy férfiként élhetsz. Akarod? – Csak pislogok egyet. – Jól van. Hát… Ilyenek a tinédzser fiúk. Nem baj, élvezzétek csak az életet. Sok szép nő van… De… Szóval anyáddal ne vitass meg ilyeneket. Neki még mindig egy kisfiú vagy. Ugye érted? Még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meglássa benned a férfit.

Nincs sok ideje.

És neked sincs.

– Mi a meló?

– Semmi extra. Adok nektek valamit, ti pedig elviszitek oda, ahova mondom, hogy vigyétek.

– Mit?

– Jesus fiam, jegyezd meg, csak akkor dolgozhattok nekem, ha nem kérdeztek. És még valami. Anyádnak azt mondod, hogy a fakitermelő gépek alkatrészeinek újraolajozásában segítesz. Az üzemben dolgozol. Érted?

– Hazudjak anyámnak? – vigyorodom el, mert elég nevetséges az erőlködése. Azt hiszi, ha közös titkunk lesz, akkor számít majd nekem?

– Dehogy! Nem kell hazudni! Csinálhatjátok éppen az olajozást is, csak negyedannyi pénzért. – Hosszan kémlel. – Szóval? Mit akarsz?

– Kokain? – kérdezem, mire Manuel mellettem összerezzen, és Carlos arca is megkeményedik.

– Hogy mondod?

– Kokaint kell odavinni, ahova mondod?

– Dehogy…

Már a hangsúly is mutatja, hogy beletrafáltam. Nem vagyok ostoba. Venezuela szegényes negyedében laktam, és itt Kolumbiában senki, de senki nincs, aki nem találkozott a kokainnal. Ki így, ki úgy.

– Akkor miért ne tudhatna róla anyám?

A hajába túr, majd körbenéz.

– Na jó. Igen vagy nem? Nincs erre időm. Tucatnyi srác ácsingózik még erre a munkára. Úgyhogy tisztázzuk, Jesus! Vagy csináljátok ezt, sok pénzért és kussban, vagy kenitek az olajat éhbérért. Az egyikből futja kurvákra, a másikból nem. Az egyiket titkolni kell, a másikat nem. Na? Hogy állsz a titoktartás dolgában?

Évek óta őrzöm magamban a titkot. Láttam apámat meghalni, láttam a gyilkosát, tudom, valamit elkúrt és félreirányított az Isten, mert anyám már nem is az anyám… Tudok-e titkot tartani?

– Elvállaljuk.

Manuel rám sandít, majd bólint.

Carlos vigyorogni kezd, Manuelt vállon veregeti, hozzám azonban nem mer nyúlni.

– Ez a beszéd. Holnap még egyeztetünk. És ne feledjétek: aki nem beszél, az sokáig él.

A szemembe néz, most először tűnik veszélyesnek. Megfordul, a kocsijához megy, beül, majd elhajt.

* * *

Jó ideig állunk szótlanul. Egyrészről szégyellem magam, másrészről viszont tudom, hogy a bosszú az egy dolog. Valakivé válni kell, és teszek róla, hogy ez a rohadék tudja majd, hogy ő tett valakivé. Hogy kivé, azt még nem tudom, de olyan valakivé, aki bármit megtehet. Aki bár gyerekként nem akadályozhatta meg az apja halálát, de évekkel később egy kézmozdulattal határozhat majd életről vagy haláról.

– Biztos vagy ebben, Jesus?

– Semmiben sem vagyok biztosabb, Manuel.

– Tudod, hogy nem vagyok beszari, és mindenben benne vagyok, de ne felejtsük el, hogy ez a fickó ölte meg az apádat.

Felé lendülök, megragadom az ingét, majd a kezem följebb kúszik a nyakára, és a falhoz szorítom.

– Szerinted elfelejtem egy nyomorult percre is?

– Jó! Nyugi! Jesus! – Letaszigál magáról, miközben a fejét csóválja. – Neked orvoshoz kéne menned!

Percekkel később nyugszom csak meg. Manuel elém áll, és halványan elmosolyodik.

– Egyébként rohadt jólesett, hogy a testvérednek neveztél.

– Azok vagyunk, nem?

– De. Végül is… A prosti azt mondta… – Mindketten fölnevetünk. – Meg kéne kérdezni, mi a neve, nem gondolod?

– A ribancnak?

– Aha!

– Holnap megkérdezzük.

Elindulunk az utcán, a beton ontja magából a meleget, szinte érzem, ahogy a cipőm talpa egyre forróbbá válik.

– Figyelj, Jesus… Ez a mi testvérségünk… – Megáll, én is ezt teszem, és felé fordulok. – Ugye örökké fog tartani?

– Egy kurva miatt nem tartana örökké. De mi sok olyat fogunk tenni, Manuel, ami a pecsétet örök időkre ezen a szövetségen hagyja.