Mindvégig

1-1

1A szerencsekarkötő súlyos a tenyeremen. Már vagy ezerszer megnéztem, de újra megteszem, mert tudom, hogy tökéletesnek kell lennie, helyre kell hoznia mindent, amit lehet. Gondolkodtam finomabb, elegánsabb ékszerben is, mint amilyeneket Kimberly általában hord, de ez valahogy megszólított. Ezüst láncszemei erősek és strapabíróak, ahogy a kapcsolatunk is… az idő nagy részében.

Pár hónapja, amikor megrendeltem, ajándéknak szántam, megünneplendő a ballagásunkat, nem „bocsánat, béküljünk ki” ajándéknak, de Kimberly mostanában csendes. Távolságtartó. Mint mindig, ha balhézunk.

Bár, amennyire tudom, nem balhézunk, ezért azt sem tudom pontosan, miért kellene bocsánatot kérnem.

Hosszan sóhajtok, és felnézek a tükörképemre a szállodai mosdó tükrében, még egyszer ellenőrzöm, hogy a fülkék üresek-e. Összeszalad a szemöldököm, ahogy az ujjaimmal végigszántok kócos barna hajamon, hogy lesimítsam úgy, ahogy Kim szereti. Pár sikertelen kísérlet után én és a hajam is föladjuk, és még egyszer utoljára a karkötőre nézek.

A csillogó ezüstmedálok összecsörrennek, ahogy szemügyre veszem, a hang összekeveredik a gimis ballagási buli zajaival az ajtó túloldalán. Talán ha meglátja, végre elmondja, mi a baj.

Vagy ki tudja. Talán csak megcsókol, azt mondja, szeret, és a problémának nincs semmi köze hozzám.

Közelebb hajolok, és megnézem a hat kis függőt, mindegyik egy együtt töltött évünket jelképezi. Hatalmas mázlim volt, amikor találtam valakit az Etsyn, aki segített nekem megtervezni, mivel nekem az égvilágon semmi művészi érzékem nincs. Ez itt több mint egy karkötő. Ez a közös életünk.

A hüvelykujjammal finoman végigsimítok a történetünk darabkáin, néhány figura rám kacsint, ahogy megcsillan rajtuk a fény.

Egy pár fehér-türkiz zománcozott szurkolói pompon, majdnem olyanok, mint amilyeneket Kimberly tartott a kezében a szurkolócsapat kapitányaként azon az estén, amikor megkértem, hogy hivatalosan legyen a barátnőm.

Egy kicsi arany pezsgőspohár, apró gyémántbuborékok futnak végig a peremén; emlékeztet a bonyolult bálkérésemre a szalagavatóra néhány hónappal ezelőtt. Elcsakliztam egy üveg pezsgőt anya szekrényéből, hogy meglepjem őt. Anya örökkévalóságig tartó szobafogságra ítélt, de megérte, már csak azért is, hogy lássam Kimberly felcsillanó szemét, amikor kipattintottam a dugót.

Megállok a legfontosabb medálnál, ami pont a karkötő közepén pihen. Egy ezüstnapló, valódi kapoccsal.

Még a gimiben egyszer a konyhában ültünk náluk, és tanultunk, amikor felszaladt az emeleti fürdőszobába. Kivettem a rózsaszín naplóját a hátizsákjából, és az első három üres oldalra ráírtam, hogy I U.

Amikor megtalálta, sírva fakadt, a könnyei vádaskodásba csaptak át.

– Elolvastad az összes titkomat?! – kiabálta, és ujjal mutogatott rám az egyik kezével, a másikkal szorosan magához szorította a naplót.

– Nem – feleltem, és felé fordítottam a sámlimat. – Csak gondoltam, ez majd… nem is tudom, romantikus lesz.

Ezután rám vetette magát. Hagytam, hogy leteperjen a földre, mert izgalmas volt, hogy a gyönyörű arca olyan közel kerül hozzám, és a dühe végre tovaszállt, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott.

– Az is volt – közölte, aztán az ajka óvatosan az ajkamhoz ért.

Az első csókunk. Az én első csókom.

Óvatosan kinyitom az apró medált, és végiglapozom vékony lapjait, összesen hármat, együtt kiadják, hogy I U. Valószínűleg mindig lesznek kis vitáink, de mindig szeretni fogjuk egymást.

A karkötő üres láncszemeire mosolygok, amik csak arra várnak, hogy még több élettel, még több emlékkel töltsük meg, amit együtt élünk át. Egy minden évhez, amit a UCLA{1}-n töltünk. Aztán veszek neki egy újat, hogy azt is megtöltsük.

A mosdó ajtaja kinyílik, hangosan vágódik a falból kiálló megállítórúdnak. Gyorsan visszateszem a karkötőt a bársonydobozba, és a medálok összecsörrennek, miközben betódul pár srác a kosárcsapatból. Kórusban felhangzik, hogy „Kyle, mizu, haver?” és a „2020-as osztály, baby!” Rájuk vigyorgok, és a dobozt visszacsúsztatom a zakóm zsebébe. Közben a kezem hozzáér a derékszíjamba dugott Jack Daniels flaskához. Ez a tervem egyik lépése, hogy meggyőzzem a két legjobb barátomat, lógjunk meg erről a suli által szponzorált érettségi buliról, és menjünk el a kedvenc helyünkre a tóhoz, és tényleg ünnepeljünk.

De először… oda kell adnom Kimnek a karkötőt. Kimegyek a mosdóból, a rövid folyosó a szuperpuccos szálloda zsúfolt báltermébe vezet.

Belépek, aztán elsétálok az Ambrose gimi tengernyi tür­kiz­zöld és fehér lufija alatt. Már több elszabadult és ott szálldos a magas mennyezetnél. A terem közepén több száz papírszalag lóg le egy hatalmas molinóról, amin az áll, hogy „Gratulálunk, végzősök!”.

A zaj hullámokban jut el hozzám, izgatott „MEGCSI­NÁLTUK!” energia árad minden sarokból. Megértem. Ez után az év után alig várom, hogy továbblépjek innen.

Átvágok a csoportokban álló emberek között. Azzal, hogy végigsétáltunk a színpadon, mintha megszűnt volna mindaz a sok szarság, ami ma reggel még annyira számított. Hogy mit sportoltál. Hogy milyen jegyeket kaptál. Hogy ki hívott el a bálra, és ki nem. Hogy azon tűnődtél, vajon Mr. Louis miért pikkelt rád egész félévben.

Hirtelen megpillantom Lucy Williamst, az osztályelnököt azzal a Mike Dillon­nal flörtölni, aki füvezik és kétszer ismételte meg a tizediket, miközben a matekcsapat kapitányai együtt ügyködnek két-két támadófal-játékos haverommal, hogy sört csaklizzanak el a bárpult mögül.

Ma este mind egyformák vagyunk.

– Helló, Kyle! – Egy kéz kicsit túl erősen landol a rossz vállamon. Próbálok nem összerezzenni, miközben megfordulok. Matt Paulsont látom, a legkedvesebb srácot a föld kerekén, ezért seggfejnek érzem magam, hogy utálom őt. – Jaj, bocs! – szabadkozik, amikor észreveszi, hogy melyik vállamon kötött ki a keze, és gyorsan elhúzza. – Hallottad, hogy ősszel a Boston College-ra megyek focizni?

– Aha – felelem, és próbálom lenyelni az irigység felbuggyanó hullámát. Nem az ő hibája – emlékeztetem magam. – Gratulálok, haver!

– Figyelj, ha a szezon elején nem úgy vezeted a csapatot, ahogy, nem tűntem volna fel a radarjukon. Piszok jó irányító voltál. Nem kaptam volna fociösztöndíjat, ha nem tanítasz meg nekem mindent – mondja, akaratlanul is sót dörzsölve a még mindig tátongó sebbe. – De sajnálom, hogy ez történt…

– Semmi baj! – szakítom félbe, aztán kezet nyújtok, hogy ne tűnjek bunkónak. – Sok szerencsét jövőre! – Elengedem a kezét, aztán sarkon fordulok és folytatom a keresést. Gyorsan szedem a lábam, hogy eltávolodjak tőle, amennyire csak lehet. Most csak egyetlen embert akarok látni.

Megállok a bárpultnál, és a nyakamat nyújtogatva pásztázom a tömeget. Kim után kutatok, a szemem emberről emberre jár, mindhiába.

– Előételt? – kérdezi mellettem egy hang.

Odanézek, és egy férfi tálcát tart felém, halmocskákat egy hófehér tányéron. Műmosolyt küld felém, amiről üvölt, hogy: Alig várom, hogy két óra múlva lelépjek!

Meglátom az Owl Creek logóját az ingén, az egyetlen olyan étteremét viszonylagos közelségben, ami szerepelt a Food Network csatornán „menő és modern konyhája” miatt. Állítólag még Gordon Ramsay is evett ott, és nem talált semmi kivetnivalót.

– Nem mondok nemet – mondom, és gyors vigyort villantok. Fogok egyet, és az egészet a számba pottyantom, mielőtt ő elsétálna folytatni a köreit.

Azonnal megbánom.

Ez rák? Gumi? Mi a francért ennyire rágós? És miért van régi sonka íze?

Nyilván Gordon nem kóstolta meg ezt a darabos izét, bármi is ez.

Jobbra-balra nézek, aztán lehajolok, hogy kiköpjem a pincértől kapott fekete koktélszalvétába, de valami hirtelen villan mellettem, és összerezzenek.

Megvakulva felemelem a ráktalan kezem, a szemem elől lassan eltűnnek a fekete pöttyök. Meleg barna szempárt és az enyémhez hasonló, kiemelkedő arccsontot látok. A kedvenc fehér virágos ruháját viseli, és látom, hogy széles vigyorral kukucskál ki a telefonja mögül.

– Anya, ne… – kezdem, de újra megnyomja a fényképezés gombot, és újabb fénysugár támadja meg a szemgolyóimat.

– Tudod, ha ciki fényképeket csinálsz rólam, akkor legalább kikapcsolhatnád a vakut. Nem muszáj megvakítanod.

– Jaj, a lányok az Instán imádni fogják! – mondja gonoszul kuncogva, miközben összehúzott szemmel pötyög a kijelzőn.

– Anya! Ne posztold ki! – mondom, és rávetem magam. Fél ölelésbe vonva próbálom elterelni a figyelmét, és igyekszem megszerezni tőle a telefont. Közben meglátom a képet: az arcomon iszonyat, a szemem félig csukva, a gumirák a nyelvemhez tapad, mielőtt a koktélszalvéta felé tart.

Nincs az az isten, hogy hagyjam, hogy a „lányok az Instán” lássák ezt. Vagy ami azt illeti, bárki.

Kim mindig ezzel szívná a véremet.

Anya szorítása kicsit enged, ahogy belehajol az ölelésbe, én pedig megszerzem a telefont és törlöm a képet.

– Ezt elfelejtheti, hölgyem!

– Jó – mondja tettetett haraggal, halvány rózsaszín rúzsa kihangsúlyozza lebiggyesztett ajkait. – Törd csak össze idős anyád szívét! Nem kaphatok meg semmit.

Nevetve puszit nyomok az arcára, és most igazából megölelem. Vigyázok, hogy úgy tartsam a testemet, hogy ne érezze meg az övembe dugott laposüveget.

– Itt vagyok neked én, igaz?

Drámaian felsóhajt.

– Azt hiszem, veled is beérem. – A hangja tompa a zakóm vastag anyagában. – Hé! – húzódik el vigyorogva. – Miért vagy egyedül? Odaadtad neki a karkötőt?

A szívem úgy kalapál, mint korábban a meccsek előtt.

– Várom a megfelelő pillanatot – válaszolom, miközben végignézek a termen. – Nem láttad őt?

– Pár perce Sammel volt a terasznál – biccent jobbra, a franciaablakok felé, amik elválasztanak minket a hotel udvarára néző hatalmas kőterasztól.

Anya kinyújtja a kezét, és finoman megigazítja a nyakkendőm csomóját, a szája szegletében halvány mosoly bujkál. Windsor csomó, nem mintha nagyképűen azt állíthatnám, hogy bárhogy máshogy tudnék csomót kötni, de anya a hetedikes bál reggelét azzal töltötte, hogy megtanulja a csomót, csak azért, hogy nekem megtaníthassa, hogyan kell. Ez volt az első bál, amire Kimmel mentem.

Anya végig mellettem volt.

– Szerinted tényleg tetszeni fog neki? – kérdezem. Annyira biztos voltam benne, amikor megrendeltem, de most…

– Teljesen biztos vagyok benne. – Anya gyengéden megsimogatja az arcomat. Megnyugodva visszaadom neki a telefonját. Hatalmas hiba.

Megragadja, és gyorsan ellő két képet, továbbra is vakuval, a fény most ott pattog a szemem mögött. Próbálok meredten nézni, de anya szeme körül ráncolódnak a szarkalábak, ahogy ártatlanul rám vigyorog, és az elgondolkodó arcom mosolyra húzódik. Ma éjjel semmi sem fog zavarni, még az sem, hogy az anyám folyamatosan dokumentálja az életemet.

Úgyhogy vigyorgok, mint a tejbetök, pózolok még egy utolsó képhez, és amikor anya elégedett, elindulok, hogy végre megkeressem Kimet. Az összegyűrt koktélszalvétát kidobom a szemétbe. Ahogy a terasz felé sétálok, az ég sötét és baljós az üveg túloldalán.

Általában nem tart sokáig megtalálnom őt.

Mindig megvolt benne ez a tűz, ez a vonzerő, amivel magához vonzza az embereket. A suliban egy egész tömegen kellett átverekednem magam, csak hogy eljussak hozzá, így a tekintetemmel a legnagyobb csoportot keresem, és azt a bizonyos szőke villanást, ami képes magába szippantani a terem összes fényét.

Így van ez, amióta csak emlékszem, a hajszíne ugyanolyan, mint amikor a játszótér utolsó hintájáért harcoltunk harmadikban.

Átfurakodom a tömegen, az emberek szétválnak, hogy átengedjenek, minden irányból mosolyokat és pacsizást látok.

– Jövőre hiányozni fognak a cikkek a sportrovatból, Lafferty – mondja Mr. Butler, az újságírástanárom, és hátba vereget, miközben elmegyek mellette. Újabb emlékeztető arra, hogy milyen sokszor ültem kispadon és írtam a meccsről ahelyett, hogy játszottam volna.

Hol van Kim?

A diszkógömb a fejünk felett sziporkázó fényt áraszt, így nehéz bármit is látni. Épp készülök elővenni a telefonomat, hogy dobjak egy üzenetet, amikor…

Ott.

Szőke haja kikandikál Sam széles válla mögül, ahogy a testsúlyát csak egy hangyányit áthelyezi a bal csípőjére, selyemruhája átöleli az oldalát. Ma este hihetetlenül fest, hosszú haja a válla körül szálldos, kék szeme őszintén csillog, az ajka ragyog a szájfénytől.

De ahogy közelebb érek, látom, hogy az arca komoly, beszéd közben ismerős ránc formálódik a homlokán, mint mindig, ha valami baj van. Ezt a pillantást láttam egy hete a bálon, és ma délután, amikor a ballagási képeket csináltuk, de valahányszor rákérdezek, az egészet elsimítja egy kézlegyintéssel.

Róla Samre nézek, figyelem, ahogy idegesen végigsimít sötét haján.

És ekkor jövök rá, hogy biztosan a UCLA-ről beszélnek. A feszültség eltűnik a vállamból.

Kimet és engem már felvettek, de Sam várólistára került. Sammel mindig arról álmodtunk, hogy együtt focizunk a UCLA-n, de aztán az egésznek lőttek, hála nekem és a sérülésemnek. Mindkettőnket cserbenhagytam. Miután parkolópályára kerültem, Sam annyi passzt ejtett el és annyi blokkot szúrt el, hogy majdnem annyit ült kispadon, mint én. Amikor a focistaesélyei elapadtak, a jegyei meredeken zuhanni kezdtek a focistakarrierjével együtt. Szóval Kim segít neki beküldeni pár esszét és feltuningolt felvételi anyagot, ami remélhetőleg a javára billenti a mérleget.

Az elmúlt hetekből ítélve mindenképpen szükségünk lesz rá ott. Nemcsak ő az a barátom, aki végig mellettem maradt a tavalyi káoszban, de ő a ragasztó, ami egyben tartja a triónkat. Mindenben ő a józanság hangja, főleg ha Kimmel összebalhézunk. Ő az, aki újra egymás mellé húz minket, ha eldurvulnak a dolgok.

Ha bejut, akkor együtt mehetnénk a UCLA-re. Még akkor is, ha többé nem játszunk a pályán.

De Kim arckifejezéséből ítélve ez nem biztos, hogy megtörténik.

Odasétálok, átkarolom Kimberly derekát, és odahajolok egy csókra. Szórakozottan viszonozza, az ajka mással van elfoglalva.

– Mi újság? Mi a baj? – kérdezem, majd Samre nézek, aztán vissza rá.

Kim odahajol egy újabb csókra, az ajka most határozottan tapad az enyémre, de nem válaszol.

Épp újra meg akarnám kérdezni, de inkább csak elűzöm ezt a fura érzést. Ma este mindenki megszabadul a régi vackoktól, úgyhogy mi is megtehetjük. Bármi is ez, most hagyjuk magunk mögött. Hiszen azért jöttem, hogy velük ünnepeljek. Jobbra-balra nézek, aztán kigombolom a zakómat, hogy leleplezzem a laposüveget, amit becsempésztem.