Mindvégig

1-2

– Mit szólnátok, ha elmennék a tóhoz, és…

A szavak még el sem hagyják a számat, amikor villám villan az üveg túlsó felén, az egész eget bevilágítja elektromossággal. Az üveg egy kissé megremeg, amikor hosszan mennydörög, és a tükörképem inogva bámul vissza rám, de Sam és Kimberly egymásra merednek.

– Nem, haver – mutat Sam az égre. – Nem akarok ma éjjel élve megpörkölődni.

– Jaj, ne már! – hördülök fel, miközben kövér esőcseppek kezdenek hangosan kopogni az ablakon. – Mi ütött beléd, Sam? Egy kis rossz idő eddig sosem állított meg. – A kézfejemmel megkocogtatom a vállát. – Emlékszel a hóviharra, miután két éve megnyertük az államit? Azt hiszem, te erősködtél, hogy menjünk. Tuti biztos, hogy még vannak fagyási sérüléseim.

Egy szót sem szólnak. A csendtől nyugtalanul bizsereg a bőröm.

– Mi az? – kérdezem, és próbálok Kimberly szemébe nézni. De ő félrenéz, a szalagokra a vállam felett. Kezdem azt hinni, hogy nem Sam felvételijéről van szó.

A kezem lecsúszik Kim derekáról, ahogy elhúzódom.

– Mit nem mondtok el nekem, srácok?

– Én… – kezdi Kim, a hangja elcsuklik. Sam félrenéz.

Az eső most még erősebben zuhog az üveg túlfelén.

– Áruljátok el! – ismétlem, miközben a kezemet Kim kezébe csúsztatom, ahogy már olyan sokszor. A csuklójára nézek, és a zakóm zsebében lévő karkötőre gondolok, a kis ezüstnapló lapjaira, amin az áll, hogy “I U.”

De aztán elkezd úgy mocorogni, ahogy akkor szokott, amikor olyasmit készül mondani, ami nem fog tetszeni nekem. Felkészülök, ő végre kihúzza magát, és farkasszemet néz velem. A felhőszakadás minden más zajt elnyom a teremben, kivéve az ő hangját, amikor végre kiderül az igazság.

– Kyle! – hallom, ahogy Kim utánam kiált a hátam mögött, miközben a cseppek hangosan püfölik az oszlopcsarnok fémtetejét.

Hogy tehette?

Ez ismétlődik a fejemben, miközben lesietek a lépcsőn. Már nyújtom is a parkolókártyámat a fiúnak, amikor Kimberly utánam szalad. Ügyet sem vetek rá.

– Kyle, kérlek, várj! – szólít, és a karom után nyúl.

Abban a pillanatban, ahogy az ujjai hozzám érnek, az ösztönöm azt súgja, hogy hajoljak oda hozzá, de elhúzódom, elveszem a kulcsomat a parkolófiútól és kilépek az esőbe.

– Ne fáradj! Megértem.

Követ engem, próbálja megmagyarázni, amit én kurvára nem akarok hallani. Ha tényleg el akarná magyarázni, már jóval korábban meg kellett volna tennie ahelyett, hogy a ballagásunk napjáig átvágott.

– El kellett volna mondanom, de nem akartam fájdalmat okozni…

Újabb villám cikázik át az égen, és a hangos dörgés elhallgattatja, mielőtt még nekem kellene mondanom bármit. Sarkon fordulok, hogy ránézzek. A ruhája csuromvizes, a haja pedig fakón és élettelenül lóg az arca körül.

– Nem akartál fájdalmat okozni?! – nevetek. – Azzal, hogy a hátam mögött kavarsz? Titkokat osztasz meg a legjobb barátommal…

– Sam nekem is a legjobb barátom.

– A képembe hazudtál, Kimberly. Hónapokon át! – Kinyitom a kocsiajtót, és olyan erővel tárom ki, hogy majdnem visszapattan.

– Vedd úgy, hogy fáj!

Beülök a kocsiba és bevágom az ajtót.

Berkeley. A szó visszhangzik a fejemben, minden szótag újabb áruló tőrdöfés.

Berkeley. Berkeley.

Kim jelentkezett, és nekem még csak nem is szólt róla. Beküldte a pótesszét, a szükséges iratokat, hónapokkal ezelőtt felvették, és csak várt egyetlen szó nélkül. Hallgatott, miközben kollégiumot választottunk, meg órákat, és arról beszéltünk, hogy a szünetekben hazautazunk majd, közben végig tudta, hogy soha nem fog a UCLA-re járni.

Samnek elmondta.

Nekem miért nem?

El akarok tűnni innen, de ő becsusszan mellém az anyósülésre, mielőtt sebességbe kapcsolhatnék. Egy pillanatig várok, meg akarom kérni, hogy szálljon ki, de képtelen vagyok rávenni magam.

Ezt meg kell oldanunk. A karkötő még a zsebemben van.

A gázra teszem a lábam, és kihajtunk a parkolón át a főútra; ahogy kanyarodunk, a kerekek csúszkálnak a nedves talajon.

– Kyle! – kiáltja, miközben bekapcsolja a biztonsági övet. – Lassíts!

A leggyorsabb sebességre kapcsolom az ablaktörlőt, de még mindig nem elég gyors a most már homályos üvegre özönlő esőhöz.

– Ennek semmi értelme! Egész évben ezt terveztük. Te, én, Sam. A mi terveink. – Felnyúlok, ráfújatok a szélvédőre, hogy legyen akkora helyem, hogy lássak. Az ujjaim nekiütköznek a visszapillantó tükrömön lógó kis diszkógömbnek, mozogni kezd. De a maga kimberlys módján mégis van értelme. Eszembe jut, hányszor gondolta meg magát az utolsó pillanatban, és hagyott minket cserben Sammel. Mint amikor kihagyta a bált elsőben, hogy az egyetemi szurkolólányokkal lógjon, vagy amikor otthagyott minket egy csoportos dolgozat közben, hogy inkább az osztályelsővel dolgozzon. Olyan pillanatok ezek, amiket mélyen magamba temetek, míg nem veszekszünk, mint például most. – Te egyszerűen eldöntöd, hogy „Csessze meg! Azt csinálok, amit akarok!” Ahogy mindig is.

Dörgés csattan, és az azt követő villámlás visszatükröződik a csillogó ezüstgömbről, s szétszóródik a kocsiban.

– Amit akarok? Én soha nem csinálom azt, amit akarok! Csak hallgass meg öt nyavalyás másodpercig! – Elhallgat, amikor elszáguldunk az otthonom utcája mellett. Arra fordítja a fejét, miközben a homályba vész. – Eltévesztetted a kanyart!

– A tóhoz megyek – közlöm. Az jár a fejemben, hogy ha elmegyünk oda, megmenthetem ezt az éjszakát. Megmenthetem ezt.

– Állj meg! Nem mész! A tó most már óceán. Fordulj meg!

– Egy ideje már gondolkodsz ezen, igaz? – kérdezem, ügyet sem vetve rá. Egy vontató húz el mellettünk, és vízlöketet küld a szélvédőre. Szorosabban markolom a kormányt, lassítok, hogy megtartsam a kocsit. – Biztosan így volt. Kim, egyszerűen elmondhattad volna, hogy a Berkeley-re akarsz járni, nem a UCLA-re. Amúgy sincs már fociösztöndíjam. Nem érdekel, hová megyünk, amíg együtt…

– Nem akarok együtt lenni!

A szavak arcon ütnek. Elkapom a tekintetemet az útról, hogy ránézzek a lányra, akit általános harmadik óta szeretek. Most rá sem ismerek.

A múltban sokszor „szakítottunk”, de nem így. Kicsi, drámai veszekedések, amik másnapra elmúlnak, mint egy gyomorvírus. Ezt még soha nem mondta.

– Úgy értem… – Elakad, elfordítja rólam tágra nyíló szemét. – Kyle!

Épp időben kapom vissza a fejem a szélvédő felé, hogy lássam előttünk a két vakító fényszórót. A fékbe taposok, és a kocsi lassítás nélkül csúszik alattunk.

Hirtelen egyáltalán nem én irányítom, hogy merre megyünk.

Ezzel küszködöm, miközben igyekszem kikerülni egy, a sávunkban veszteglő kocsit. Szorosan markolom a kormányt, ahogy próbálok ABS-szel kormányozni. A kocsi csodálatos módon épp időben nyeri vissza a tapadását, és kikerüljük az álló autót.

A padkához hajtok, óvatosan lassítok, hogy megálljak, a mellkasom hullámzik.

Ez közel volt.

– Bocsánat! – Lassan, nyugtatóan beszívom a levegőt, és Kimberlyre nézek, aki sápadt, feldúlt, a kulcscsontja éles íve kitüremkedik és visszahúzódik, ahogy próbál lélegzethez jutni.

Jól van.

De mi nem vagyunk jól.

Nem akarok együtt lenni!

– Most mi… – kezdem, de nehezen buknak ki belőlem a szavak, küszködve törnek a felszínre. – Mi most szakítunk?

Felém fordítja a tekintetét, és látom, hogy könnyek csillognak a szeme kékjében. Normál esetben letörölném a könnyeit, és azt mondanám, hogy minden rendben lesz.

De most neki kellene ezt mondania nekem.

– Hallgass meg! – kéri remegő hangon.

Bólintok, a majdnem-baleset elűzte a haragot, és valami sokkal intenzívebb lép a helyére.

Félelem.

– Hallgatlak.

Az állam megfeszül, míg ő összeszedi a gondolatait. A kezem felnyúl és kitapogatja a karkötőt a zakóm zsebében, miközben a szívem hangosan kalapál felette a mellkasomban.

– Mindig is csak úgy ismertem magam, mint Kyle barátnője – mondja végül.

Döbbenten meredek rá. Ez meg mit jelentsen?

Felsóhajt, látja a hitetlenkedő arcomat. Keresi a megfelelő szavakat.

– Amikor szétcseszted a válladat…

– Ez nem a tetves vállamról szól! – csattanok fel, és rácsapok a kormányra. Hanem rólunk.

– De igen – válaszolja Kimberly ugyanolyan feldúltan. – Rohadtul arról szól. Rengeteg álmod volt, és úgy volt, hogy el is éred őket.

A szavai készületlenül érnek, és betalálnak. Összerezzenek, amikor váratlanul fantomfájdalom sugárzik ki a vállamból. Látom a hatalmas védőfalembert, aki nekem csapódik. A 9-es számot a mezén, ahogy a két keze a dobókaromra kulcsolódik, és a földre hajít. Aztán… a csontjaim émelyítő reccsenése és az ínszalagjaim szakadása, ahogy a teste a testemnek csapódik. Győztes dobások, egyetemi ösztöndíjak és egy kék-sárga mez a nevemmel a hátán. Mindez már szinte a kezemben volt. És elszállt egyetlen meccs alatt.

– Sajnálom! – mondja gyorsan, mintha ő is látná maga előtt mindezt. – El sem tudom képzelni, milyen, ha minden elveszik, ha többé nem jönnek a toborzók, ha elfogynak az ösztöndíjak…

Az állam megfeszül, és az esőre koncentrálok. Próbál még jobban megbántani?

– Miért beszélünk erről? Semmi köze hozzánk.

– Kyle, elég! Figyelj! – A hangja határozott, és azonnal elhallgattat. – Szerettelek!

A bensőm kemény jéggé dermed. Szerettelek. Igen, múlt időben.

Basszus!

– De amikor többé nem tudtál focizni, megváltoztál. Te… Nem is tudom. – Keresi a szavakat. – Féltél. Féltél kockáztatni, féltél megpróbálni bármi mást. És én lettem a segítőd. A mankód. Mindig azt akartad, hogy melletted legyek.

Most biztosan viccel.

Ezt gondolja rólam? Komolyan? Hogy félek és szánalmas vagyok? Hogy semmire sem vagyok képes egyedül?

Hosszú hónapok óta szánalomból van velem?

– Sajnálom, hogy ekkora terhet jelentettem számodra! – vágom rá, és kényszerítem magam, hogy újra ránézzek, miközben ösztönösen megérintem a vállamat. – Sajnálom, hogy ki kellett hagynod pár bulit! Sajnálom, hogy Janna és Carly elment a Bahamákra, miközben te kötelességednek érezted, hogy az ágyam mellett ülj, és levessel etess, mert nem tudtam megemelni a karomat! De erről nem én tehetek. Bármikor elsétálhattál volna…

– Tényleg? Elengedtél volna? – kérdezi Kim a fejét rázva. – Minden nap látni egymást a suliban, ugyanazok az órák, ugyanaz a napirend, de nem együtt? Valahányszor szakítottunk, egy napig sem bírtuk. – Elengedtem volna? Ez meg mit jelentsen? Mindig újra összejöttünk, mert mi azt akartuk. Most meg… ezt mondja?

– Szóval? Te csak… megjátszottad magad?

– Nem játszottam meg magam. Csak kitartottam, mert én…

A hangja elcsuklik, de már pontosan tudom, mit fog mondani.

– Mert tudtad, hogy nem egy főiskolára fogunk járni – mondom ki, és úgy érzem, mindjárt elhányom magam. – Megszabadulsz tőlem.

– Nem! – tiltakozik, és lehunyja a szemét, ahogy kipréseli a szavakat. – Nem próbálok megszabadulni tőled. De… tudni akarom, hogy milyen az, ha megfordulok, és téged nem látlak ott. – A hangja elcsuklik, de kihúzza magát. Komolyan gondolja. Tényleg komolyan gondolja. Határozottan és magabiztosan a szemembe néz. – Én akarok lenni, csak én, nélküled.

A szavak kibillentenek az egyensúlyomból, de állom a tekintetét. Egymásra meredünk, az eső továbbra is zuhog a kocsi tetejére. Mióta érez így? Mióta nem szeret?

– Ugyan, Kyle! – folytatja halkan. – Gondolj bele! Te nem akarod tudni, ki vagy nélkülem?

Kinézek a viharban pislákoló fényszórókra. Nélküle?

Mi vagyunk Kimberly és Kyle. Ő a részem, úgyhogy nem lehetek önmagam nélküle.

A keze a kezembe csúszik, az ujjai húzogatják a bőrömet, ahogy próbál rávenni, hogy ránézzek.

De képtelen vagyok rá. A kormányt bámulom, az ablaktörlőt, a visszapillantó tükröt, aztán a szemem megállapodik az apró diszkógömbön.

A csontjaimban érzem, hogy ez az utolsó esélyem, hogy megértessem vele. Hogy megmutassam neki, hogy a jövőm nemcsak a fociról szólt.

Rólunk szól.

– Tudom, ki vagyok melletted, Kim – jelentem ki, miközben benyúlok a zakómba. Meg kell neki mutatnom a medálokat, mindazt, amink van. Az üres láncszemek majd emlékeztetik, mi vár ránk. – Mielőtt döntenél, kérlek, csak gondolj mindarra, amink…

A diszkógömb fénybe borul, az apró tükrök fényrészecskéket szórnak szerteszét a kocsiban.

Aztán becsapódás.

A testem előrelendül. Érzem, hogy a biztonsági öv éget, amikor megfeszül a mellkasom körül, olyan szorosan, hogy kiszorítja a levegőt a tüdőmből.

Mindent lassan, de egyszerre érzékelek.

A kocsi pörög.

Egy furgon dudája tülköl.

Fényszórók árasztanak be fényt a szélvédőn át, ahogy oldalról belecsúszunk az érkező teherautóba, egybefüggő fémfal száguld felénk.

Az idő csak addig áll meg, míg Kimberlyre nézek, az arcát apró megtört fényszeplők pettyezik, a szeme tágra nyílik a döbbenettől. Sikoltásra nyitja a száját, de én csak a torzuló fém nyikorgását hallom.

Aztán sötétség.