2
492 Words
2Fáj levegőt venni.
Minden fényes és homályos, hangok és arcok tűnnek fel szín- és zajlöketként. Le akarom hunyni a szememet, aludni szeretnék. De valahogy folyamatos mozgásban vagyok.
– Súlyos fejtrauma.
– Benyomatos koponyatörés.
Egybefolyó fehér mennyezetcsempék. Pittyegő gépek. Kesztyűs kezek érnek hozzám.
– Kyle? Kyle, nézz rám!
Koncentrálok a hangra, és látom, hogy egy nőtől jön. Vörös haját gyors, kócos lófarokba fogta, tincsek hullanak figyelő kék szeme köré, ami gyorsan fókuszba kerül.
– Jó. Ez jó. Dr. Benefield vagyok. Idegsebész – mondja, és az ajka mozgására koncentrálok, próbálom megérteni, miről beszél. – Gondoskodom rólad, rendben?
Fényglória ragyog a feje körül, vörös haja lángol. Azt bámulom, miközben megszólal egy másik hang.
– Combcsonttörés és lapockák közötti seb…
– Sokat beszél, nem? – kérdezi a nő, és gyorsan, magabiztosan rám kacsint.
Kék szeme a homlokomat tanulmányozza, és arról kérdezget, hogy milyen zenét szeretek. Letaglózó kimerültség lesz úrrá rajtam, miközben arról beszélek, hogy Childish Gambino mekkora zseni. Egyre nehezebb kimondani a szavakat.
Koncentrálok, hogy minden elnémuljon, kivéve az orvost. Van valami a higgadtságában, ami megnyugtat ebben a káoszban. A kiabálás, a pittyegés, a szakadó hang, ahogy a ruháimat letépik rólam, elhalványul. Nincs más, csak egy égő fénykör a haja körül. A mosoly az arcán.
Elkezdek visszamosolyogni, de aztán meglátom…
Te jó isten!
A szemüvegében meglátom a tükörképemet.
Az orrom csupa vér. A homlokomon nyitott a bőr, akár egy boríték, látszik alatta a fehér csont. Törött fehér csont. A koponyám. Betörve.
Kezdek pánikba esni, az összes zaj visszatér, elönt a rémület.
– Az…? Az… az az én…?
– Semmi baj! – nyugtat meg mosolyogva. El nem tudom képzelni, hogy ne lenne baj, hogy egy csont áll ki az arcomból, de az arckifejezése higgadt marad, mint mindig. Ő miért nem akad ki ezen? Az arcom felé nyúl, és kell egy perc, míg rájövök, hogy megérinti a homlokomat, az államat és az arccsontomat.
– Én nem… ezt nem érzem. Ezt éreznem kellene?
Azt hiszem, hogy egy pillanatra elhalványul a mosolya, de aztán biztos vagyok benne, hogy csak képzeltem, mert folytatja, és állandóan jár a keze.
Még mindig rohadtul igyekszem nem kiborulni, amikor a sürgősségi osztály kétszárnyú ajtaja kinyílik dr. Benefield mögött, és begurítanak egy másik hordágyat.
Kezd lecsukódni a szemem, az utolsó csepp energiám is elhagy, de aztán meglátom. Szőke haj vérrel borítva.
Nem.
Nem, nem, nem, nem! Minden visszatér. A szakadó eső. A veszekedésünk. A mellkasomra fonódó biztonsági öv.
– Kimberly… – Üvölteni próbálok, de erőtlenül szakad ki belőlem, a szemhéjam elnehezül. Minden olyan rohadtul nehéz.
– Maradj velem, Kyle! – mondja a doktornő hangja. – Hármas műtő. Azonnal! – kiáltja a többi hangnak a helyiségben.
Küzdök, hogy nyitva tartsam a szemem, küzdök, hogy Kimberlyt nézzem, de hirtelen elindulok, a neonfények elvakítanak, ahogy villognak a fejem felett, egyik a másik után, aztán megint, egyre gyorsabban és gyorsabban. Villanás, villanás, villanás villanásvillanásvillanás…
Ne! – akarom üvölteni. Menjen vissza! De nincs erőm megformálni a szavakat, és körülöttem minden folyamatosan mozog.
Látok egy orvost, aki egy gyereket visz.
Villanás.
Egy idős asszony oxigént kap.
Villanás.
Egy lány könyvet olvas. Felnéz épp, amikor befordulunk a sarkon.
Villanás.
Aztán dr. Benefield és az előttem csapkodó fehér köpenye elhomályosul és ragyogássá tágul, ami magába szívja az egész folyosót, míg már nem marad ott más, csak vakító fehér fény.
- Writer
