Mindvégig

3

3– Kyle.

Képek úsznak elém.

Egy összetört diszkógömb.

Zuhogó eső.

Kim kócos, véres szőke haja.

Aztán fájdalom. Végigsugárzik a fejemen, az egész testemen. A lepedőt markolom, míg annyira csillapodik, hogy újra halljam a hangot, ami a nevemen szólít, most tisztábban.

– Kyle?

Anya.

Próbálom kinyitni a szememet, és az előttem lévő arcra koncentrálni. Látom az orrát, a száját, de a képe túl világos. Homályos. Torz. Mint egy túlexponált fénykép.

– Anya… – recsegem, a torkom száraz, akár a smirgli.

Megfogja és megszorítja a kezemet.

Fáradt vagyok. Borzasztóan fáradt.

Az orvos belép a látómezőmbe. Éles fénnyel a szemembe világít, azt kérdezi, mit érzek és mit nem, aztán azt kéri, kövessem az ujját.

Én nem… Nem érzem ezt. Ezt éreznem kellene?

És ekkor tör rám újra a pánik. A véres, kócos haj. A hordágy. Kimberley.

– Mi történt… Kim… ő…?

Az orvos nem mond semmit, csak koncentrál valamire a kezében. Egy írótábla az. Kattog egy toll. Jegyzetel a kórlapra.

– Kyle, emlékszel rám? Dr. Benefield vagyok. Neked súlyos agy… – A hangját egy duda harsogása szakítja félbe, a zaj olyan hangos, hogy összeszorítom a szememet, kétségbeesetten akarom, hogy elhallgasson.

Amikor megpróbálom kinyitni, nincs más, csak fájdalom. Éles fájdalom, ami megpróbál egészben lenyelni. Úgyhogy engedek neki.

Amikor újra feleszmélek, fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de minden világosabb. A fehér csempék a mennyezeten, a türkizszínű kórházi falak, a tévé a sarokban, a lapos képernyő sötét.

Fáj a fejem, és eszembe jutnak Dr. Benefield szavai. Felnyúlok, kitapogatom a kötést a homlokomon, és a mozdulatra hirtelen megrándul az infúzió a karomban. A tekintetem a sokféle gépre siklik mellettem, aztán le az ágyam szélén ülő alakra.

– Sam – préselem ki magamból, és odakapja felém a fejét. A szeme vörös és véreres, az arca nedves.

Azonnal feltör bennem a rettegés.

Egész életünkben csak kétszer láttam Samet sírni. Egyszer tízévesen, amikor eltörte a karját, miután leesett a bicikliről, aztán amikor három éve nyáron a családja golden retrieverje, Otto elpusztult. De úgy érzem, hogy ez más, mint azok az alkalmak.

Rosszabb.

– Sam?

Nem tudom feltenni a kérdést, és ő nem válaszol. Csak az ablak felé fordítja véreres szemeit, és látom, hogy most gyorsabban potyognak a könnyei.

– Sam – ismétlem meg. Kétségbeesetten küzdök, hogy felüljek, de a testem túl gyenge, hogy engedelmeskedjen, aztán a karom föladja, és visszazuhanok az ágyra. – Sam?

De továbbra sem válaszol.

Kim mosolygó arca táncol a szemem elé, és nehezen kapok levegőt, a rémület és a bűntudat szorosan ráfonódik a tüdőmre, miközben fájdalom nyilall a fejembe.

Kim nem…

Mindent újra átélek. Kezdve a Berkeley-vel, a veszekedést, és végül a tágra nyílt, rémült szemét a fényszórók ragyogásában.

És ahogy a teherautó becsapódik, érzem, hogy az egész világom széthullik, a fejemben a fájdalom csak gyűlik és gyűlik, míg aztán a testem millió darabra robban, darabokra, amiket soha többé nem lehet összeilleszteni.