8.Éppen amikor belefáradtam a sehová nem vezető agyalásba, és végre elszunnyadtam, halkan kopogtak az ajtón. Még félálomban voltam, a kóma határán, amikor az ember nem tudja, mi a valóság és mi az álom, de ahogy megláttam az ajtóban Tamás atya sovány, egyenes alakját, majd meghallottam a hangját, ahogy azt suttogja: „Keljenek! Négy óra van!”, tudtam, hogy sajnos elérkezett a pillanat. Meglöktem Rose-t, aki erre felkapta a fejét, majd rögtön vissza is ejtette a párnára.
– Ne mondja, hogy már annyi az idő!
– Annyi. Mennünk kell!
– Jöjjenek! Ade főzött kávét – közölte az atya, majd otthagyott bennünket.
Fáztam. Alig aludtam, úgy éreztem pár percre hunytam csak le a szemem, a fáradtságtól összetörten, a félelemtől reszketve keltem fel, aztán megráztam magam. Ez most nem a félelem ideje.
