Édes Flores

1.

1.A vonzás törvénye szerint a gondolataink valósággá válnak. Aki sokszor gondol rossz dolgokra, azzal rossz dolgok történnek, és ez persze fordítva is igaz. Pofonegyszerű. Vagyis eszerint elég pozitívan gondolkodnunk, elképzelnünk, hogy megvalósul a kívánságunk, és csodálatos lesz az életünk. Az ember azonban időnként lehetetlen dolgok után vágyódik, ahogy például én is… Elképzeltem, hogy a repülőn ülök, ami azután leszáll a Liszt Ferenc repülőtéren, ott vár rám a szemtelenül jóképű Szabados Ádám, és a brutál nagy terepjárójával szaggatjuk az M7-es autópályát, miközben boldogan mosolygunk össze. Csakhogy Ádám nincs Magyarországon, vagyis hiába erőlködöm, hogy a kívánságom valósággá váljon, senki nem vár a reptéren. Ennyit a vonzás törvényéről, meg arról, hogy mit kívánunk. Persze, nyilvánvaló, hogy nagyban kell gondolkodni, ez a törvény bizonyára nem apró, pillanatnyi kis kérésekre adja meg a választ. Már ha tényleg van benne valami, mert nekem eddig semmi nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, meg ahogy reméltem.

– Caroline! Apáddal csak rád várunk! – rántott vissza a valóságba anyám hangja az ábrándozásból. Kinyitottam a szemem, és kinéztem az emeleti szobám ablakán. Chelsea-ben töltöttem az éjszakát, hogy beszámoljak a családnak a magyar ügyeimről, legalábbis arról, mi a helyzet az örökséggel, amit apám testvére, Andor bácsi hagyott rám. Nagyrészt rám. Apámra csak a házát hagyta, rám azonban egy Balaton-parti panziót, a Vadvirágot. Először nem volt más vágyam, minthogy eladjam, aztán megszerettem, a tulajdonostársammal, a már említett Szabados Ádámmal együtt. Már nem tudom, melyik tetszett meg előbb, a minihotel, vagy a magyar fickó, mindenesetre a kettő együtt járt, és végül úgy döntöttem, kell nekem ez a csomag, nem mondok le egyikről sem. Vagyis pillanatnyilag egy magyar panzió felének a tulajdonosa, és egy magyar férfi barátnője vagyok, aki egyben az üzlettársam is. Kicsit bonyolult ez a viszony, hiszen eleinte eszem ágában sem volt Balatonrakoncán ragadni, ami kalandos és kétségkívül izgalmas előéletemet tekintve érthető, de Ádám mélyen a szívembe fészkelte magát, és úgy éreztem, teljesen őrült lennék, ha elhagynám ezt a különleges férfit, aki minden szempontból különb, mint az eddigi összes pasim együttvéve.

– Caroline! Gyere már! – zengett anyám lentről. Nem szerette megváratni apámat, akivel húsz év különélés után újra szerelembe estek. Apám megbánta bűneit, konkrétan azt, hogy otthagyott bennünket egy fiatalabb nőért, és ránk se bagózott évekig, anyám pedig számomra érthetetlen okokból megbocsátott neki. Én még mindig nem tudtam. Tizenhat éves voltam, amikor lelépett, éppen abban a korban, amikor nagy szükségem lett volna mindkét szülőmre, ő meg kilépett az életünkből. Sokáig vártam, vártam, hogy legalább velem felvegye a kapcsolatot, de nem tette. Új családja lett, majd egy még újabb, és most sem hittem abban, hogy az anyám iránt újra fellobbant nagy szerelme sokáig tarthat. Majd feltűnik egy újabb préda és az én vadász apám ismét lepattan, mint húsz éve, anyám pedig összetörik, mint egy szál ropi.

Felsóhajtottam, és vetettem egy pillantást a kertre, amelyen már látszott, hogy érkezik a tavasz, a fákat halványzöld levélkezdemények pöttyözték, a kerítésnél hóvirágok lógatták fehér fejüket.

– Megyek! – kiáltottam vissza, és kiléptem a szobából. Lesiettem a lépcsőn, besétáltam a nappaliba. Apám a virágos, angol vidéki stílusú puha kanapén terpeszkedett, olyan otthonosan, mintha az a húsz év nem is lett volna, anyám épp kávét töltött neki. Fodros kötényt viselt, és sminket, meg azt a kissé ostoba mosolyt, amit jó régóta nem láttam az arcán. Ezt a mosolyt kizárólag a szerelem festette rá, apám lelépése óta pedig nem volt szerelmes.

– Mi tartott ilyen sokáig? – Egy kis hatásszünet után mélyen a szemembe nézett. – Jól meggondoltad? Az alapján, amit elmondtál, nem túl sikeres…

Tudtam, hogy a panzióra céloz, és mint már többször kifejtette, egyáltalán nem örült a döntésemnek. Igaz, hogy akadnak kezdeti nehézségeink, egyelőre csak nyáron tudtunk telt házat produkálni, akkor is csak azért, mert minden marketingeszközt bevetettem, ami létezik, a megtakarításaim nagy része rá is ment a reklámra, de bíztam benne, hogy az új szezon meghozza a sikert. Végtére is, egy vállalkozás az elején csak veszteséget termel, a mi panziónk pedig idilli, hangulatos és nem utolsó sorban megfizethető a sok többcsillagos wellnesshotel mellett, úgyhogy ha végre felfedezik az utazók, aranybányává válhat. Csak fedeznék már fel… De a szezonig még hátra van két hónap, azalatt majd kitaláljuk, hogyan tudassuk az emberekkel, hogy az északi part legjobb választása a Vadvirág. Ádám még mindig a kávéban gondolkodik, meggyőződése, hogy a különleges helyről hozott különleges kávébabok majd Rakoncára édesgetik az igényesebb utazókat, hiszen így olyasmit kínálunk, amit más nem. Kávé… Ez valami bekattanás nála. Becsípődött az agyába a gondolat, hogy a mi panziónk és az ő kocsmakávézója meg az egyedi kávéja felpörgeti a vendégek számát. Persze, fontos a jó kávé, én aztán tudom, de nem ezért megyek egy hotelba, hanem minden másért. Ráhagytam, nem vitáztam vele a rögeszméjéről, inkább arra fordítottam az elmúlt hónapokat, hogy olyan szerethető, vidékies, mégis elegáns és stílusos hellyé varázsoljam a Vadvirágot, amilyet Andor bácsikám és a felesége megálmodott. Látszott az eredeti berendezésen, milyennek képzelték, én pedig finomítottam rajta kiegészítőkkel, néhány passzoló színnel, virágokkal, abroszokkal, egy-két csinos, mutatós bútordarabbal. A lobbi elragadó, kényelmes, akár egy udvarház szalonja, ahol szívesen olvasgat, kávézgat, beszélget az ember, de a szívemhez a konyha áll a legközelebb, amit teljes egészében én alakítottam ki Lui, a séf segítségével. És berendeztem magamnak a sarokszobát, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Balatonra.

– Jól meggondoltam, igen. Szeretem a Vadvirágot.

– Vagy inkább a Szabados kölyköt – szólt közbe apám, és csóválni kezdte a fejét.

– Már nem kölyök – mondtam nyomatékkal, hogy apám is észrevegye, nincs joga beleszólni az életembe.

– Egy férfi miatt itt hagynád az otthonodat, a családodat, a munkádat, a barátaidat? Ennyire nem ragaszkodhatsz egy ilyen rövidke kalandhoz… – vette le anyám a fodros köténykéjét, amelytől valószínűleg kiváló háziasszonynak érezte magát.

– Kilenc hónapja együtt vagyunk. Más ezalatt kihord egy gyereket. Másrészt én legalább nem adom fel az egyéniségem egy férfiért – húztam el a szám, belekortyoltam a kávémba, aztán hirtelen elszégyelltem magam. Hogy jövök én ahhoz, hogy ítélkezzek anyám felett? Szereti apámat, akármilyen is, és nekem semmi jogom ezt kifogásolni.

– Hogy mondod?

– Semmi – ráztam a fejem, és reméltem, nem forszírozza tovább a témát. Szerencsére megcsörrent a telefon, mire anyám felugrott és fiatalos lendülettel rávetette magát, majd kiment a konyhába beszélni.

Apám engem nézett. Én „mi van?” pillantást vetettem rá, erre ő kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd megrázta a fejét.

– Itt maradok, Caroline, akár tetszik neked, akár nem.

– De meddig? – mordultam rá.

– Örökre – hajolt felém, aztán széttárta a karját. – Tudom, hogy hibáztam.

– Hibáztál? Apu! Ez sokkal több volt, mint hiba. Ez…, ez… – Nem találtam a szavakat. Szerettem volna aljas, gyáva, gerinctelen embernek nevezni, de képtelen voltam.

– Nem hagylak el többé benneteket – rázta a fejét. Éreztem, hogy meg akar győzni, de én már nem hittem neki. Húsz év minden bizalmat kiölt belőlem.

A választól anyám mentett meg, aki ragyogó arccal tért vissza a nappaliba.

– El sem hinnétek ki hívott. Lady Penelope Whitney.

– Adelide Whitney anyja? – meredtem rá.

– Ő bizony! És téged akar – mutatott rám drámai mozdulattal, mintha valamiféle kiválasztott lennék.

– Engem? Mit akar tőlem?

– Azt nem mondta. Holnapra meghívott a kastélyába, ami…

– Ami Southworldben van – fejeztem be a mondatot. Eleget láttam azt a kastélyt az egyetemi éveim alatt. Adelide valamiért ragaszkodott hozzám, és én is élveztem a kifinomultnak vélt társaságát, azt hittem, egyenrangúak vagyunk, ha barátkozom vele. Persze, hamar rájöttem, közel sem érzi, hogy egy szinten lennénk, viszont jól jöttek neki az irodalomjegyzeteim, és élvezte, amint egy magamfajta egyszerű senki előtt villoghat az arisztokrata családjával, úgy, hogy közben nem sértődöm meg az enyhén leereszkedő viselkedésétől.

– Igen. Azt mondtam, hogy örömmel elfogadod a meghívást.

– Mi? Holnap indulok vissza Magyarországra.

– Tetesd át a jegyed! – vonta meg a vállát anyám. – Egy ilyen meghívást nem lehet elutasítani.

– Dehogynem! – vágtam rá. – És meg is teszem – álltam fel.

– Nem, nem teszed. Nagy megtiszteltetés, hogy Lady Penelope rád gondolt, amikor bajba került.

– Milyen bajba? És miért engem vegzál vele?

– Azt mondta, hogy diszkrét nyomozó kell neki, és mivel te a család barátja vagy, az újságírói munkád ellenére megbízik benned.

– Micsoda? Nem vagyok a család barátja. Miről beszél? És nyomozó sem vagyok.

– Az mindegy. De jó pár ügyet kinyomoztál a CBM magazinnak. Lady Penelope azt mondta, olvassa a lapot, és lenyűgözte, milyen veszélyes és izgalmas nyomozásokat folytattál, csak hogy írhass belőle cikket. Úgyhogy holnap szépen elmész Southworldbe, és beszélsz Lady Penelopéval. Nem sértheted meg. Ő ugyanis most szívességet kér, és a szívességet viszonozni szokták. Érted? Egy nap talán tényleg a barátjának tekint majd bennünket, esetleg engem is meghív a kastélyába apáddal együtt.

Döbbenten néztem anyámra. Nem is sejtettem, hogy ennyire sznob. Eddig úgy tűnt, nem izgatja a rang és a vagyon, habár az igaz, hogy akárkit bemutattam neki, rögtön az anyagi helyzetére és a munkájára volt kíváncsi. Akkor arra gondoltam, talán engem véd, nehogy kihasználjanak, de most úgy tűnt, számára a társadalmi státusz a fontos, holott egyetlen arisztokrata sincs a családunkba. Még gazdag közember sem. Igazán kedvesen viszonyult Duvalhoz is, a francia főnökömhöz, aki majdnem több lett, mint a főnököm, de kiderült, hogy nős, így lapátra tettem, mielőtt történt volna közöttünk bármi is. Duval kőgazdag, a párizsi elit tagja… Talán anyám ezért beszélt róla mindig annyira szívélyesen… Már ha szóba került.

Nagyot sóhajtottam. Legfeljebb azért kellett volna visszasietnem Balatonrakoncára, hogy ne hagyjam túl hosszú ideig az alkalmazottakra a Vadvirágot, habár a forgalom így kora tavasszal majdnem a nullával egyenlő, azzal a néhány betévedő turistával elbajlódik Andi és Lui, na meg a személyzet többi tagja. Őket nagyjából a saját pénzünkből fizetjük uborkaszezonban is, így nem szükséges, hogy én is ott legyek. Ádám biztos már elmerült Indonézia különleges kávéiban, bár a mániája az őrületbe kerget, úgy döntöttem, nem piszkálom ezzel folyton, legalábbis amíg a panzió költségvetése nem látja kárát. Három napja beszéltünk utoljára, akkor azt mondta, egy hét múlva indul haza, és olyan cuccot hoz, hogy leteszem a hajam. Nos… Nincs az a kávé, bármennyire is szeretem, amitől én leteszem a hajam, Ádám ölelése viszont iszonyúan hiányzik, de nem akartam elvenni a kedvét, ezért lelkesen kijelentettem, hogy feszülten, kezemet tördelve várom az exkluzív, semmihez sem hasonlítható, orgazmikus meglepetést.

– Jó. Holnap reggel elmegyek. De viszem a kocsidat – pillantottam apámra, aki egy pillanatra ismét eltátotta a száját, majd becsukta, én meg majdnem felnevettem, mert úgy tátogott, mint hal a szatyorban.

– Vigyed… – nyögte ki nagy nehezen, aztán elmosolyodott. – Vehetnél már egy kocsit.

– Minek? Londonban nem kell, Magyarországig nem megyek kocsival, ott meg van.

– Nem is mondtad, hogy vettél kocsit – ült le végre anyám.

– Nem érte meg bérelni, vidéken meg jó, ha van az embernek autója. Nem túl sűrű a tömegközlekedés. Szóval, akkor én most el is viszem a kocsidat, mert haza kell mennem, meg a szerkesztőségbe is benézek, már nem jövök vissza. Úgyhogy legalább két napig ne számíts a Mercidre! – fordultam apámhoz, akinek felszaladt a szemöldöke a haja tövéig. Megcsóválta a fejét, de aztán lemondóan bólintott.

– Csak vigyázz rá!

Apám férfiasan méretes kocsijával leparkoltam a CBM-től néhány sarokra, aztán megpakolva néhány ajándékkal visszagyalogoltam a szerkesztőséghez. Engem is utolért a turisták szuvenírvásárlási láza, Lizzynek és miss J.-nek szép, magyaros mintákkal díszített kerámiát hoztam, na meg egy-egy üveg édes tokaji aszút, a szerkesztőség többi tagjának pedig csokoládét, habár tudtam, hogy egy-két kollegina cukorstopot vezetett be, de nem volt jobb ötletem. Csak remélhettem, hogy Duval nem tartózkodik az irodában, egyáltalán nem hiányzott a vele való találkozás, habár nem váltunk el csúnyán. Úgy tűnt, könnyedén elengedett, megértette, hogy egy új szakaszba lépett az életem. És ezt az új szakaszt én választottam, nemcsak azért, mert beleszerettem valaki másba, hanem mert kiszerettem belőle. De hogy is szerethetnék valakit, aki folyton életveszélyes helyzetekbe küld, akit jobban érdekel a milliós kattintás, mint a biztonságom?

Amint beléptem, felbolydult az egyébként nagyon is fegyelmezett szerkesztőség, Lizzy a nyakamba borult, habár vele folyamatosan tartottam a kapcsolatot, Edith elvette tőlem a csomagokat, mindenki izgatottan érdeklődött a hogylétemről, én pedig nevetve meséltem, és rájöttem, rettenetesen hiányzott ez a női csapat, a légkör, az idetartozás érzése.

– Mi ez a kiabálás? – harsant egy hang, mire szétvált körülöttem a kolléganők gyűrűje, én pedig máris szemben álltam miss Jeanett-tel, a főszerkesztőnkkel, akinek lényegében mindent köszönhetek. Na jó, nem mindent, de azt, hogy újságíró lehetek, azt mindenképp. – Miss Wood! Maga megérkezik, és megáll munka. Nem hozzám kellett volna jönnie először? – förmedt rám a maga utánozhatatlanul elegáns, ugyanakkor ijesztő stílusában. Én azonban már nem féltem tőle. Elmosolyodtam, mire az ő szája is megrándult, aztán intett, én pedig követtem az üvegirodába. Tudtam, nem örülhet nekem nyilvánosan, mert azzal lerombolná az imidzsét. Az évek során rájöttem, szereti, ha félnek tőle, és nem bánja, ha banyaként gondolnak rá, számára az volt a lényeg, hogy rend legyen, és ebből soha nem engedett. De azt is tudtam, hogy igazságos, és aki bizonyít, azt megbecsüli.

– Örülök, hogy látom, miss Jeanett – ültem le mosolyogva az íróasztalával szemben álló székre, miután hellyel kínált. – Hoztam egy kis ajándékot, ha megengedi – nyújtottam át a szépen becsomagolt dobozt. A tekintete egy pillanatra ellágyult, átvette a dobozt, és letette az asztalára. Nem nyitotta ki.

– Ez igazán kedves magától – morogta az orra alatt, aztán megigazította divatos szemüvegét. – És mi járatban itt? Mióta Monsieur Duvalnak dolgozik, szinte nem is láttam.

– Éppen ezért… – kezdtem. – Nem jöhetnék vissza önhöz? Nem dolgozhatnék távmunkában… persze az ön keze alatt?

– Mi baja Monsieur Duvallal? – meredt rám. – A cikkei sikere alapján úgy véltem, hogy megkapta, amit várt.

– Nagyon veszélyes…, és Monsieur Duval nem kegyelmez. Minden cikkemért az életemmel fizethettem volna.

– Duval kifejezetten magát kérte, és persze miss Maint, akit ugye, ő maga hozott vissza, nekem nincs szükségem rá.

– Én szívesen írnám távolból a szerelmes rovat cikkeit, de nem szeretnék több életveszélyes nyomozásban részt venni. Tudja, örököltem egy panziót…

– Panzió! Hah… – csóválta meg a fejét a főszerkesztő. – Két éve a küszöbömet rágta, hogy újságíró lehessen. Megadtam a lehetőséget, majd Duval nemzetközi sikereket ért el magával, és most minderről lemondana, mert örökölt egy kis panziót valahol az isten háta mögött? Tudja egyáltalán, mit akar? Nem fiatal már…

– Azért olyan öreg sem vagyok – biggyesztettem le a szám. – És igen, tudom, nem is akarom abbahagyni az újságírást, de ha látná azt a panziót…

– Nem fogom látni – húzta el a száját J. – Nem szoktam kis keleti országok poros falvainak a helyi vendéglátását igénybe venni. Magának is ezt javaslom. Térjen vissza a civilizációba!

Lehajtottam a fejem. Úgy reménykedtem, hogy egy fenékkel két lovat is megülhetek, vezethetem a panziót, és újságíróként is tevékenykedhetnék… De ez a reményem kezdett szertefoszlani.

– Ne vágjon már ilyen képet! – mordult rám. – Ez nem szeretetszolgálat, nem adhatok státuszt valakinek, aki az élete felét egy kis balkáni országban éli.

– A Balkán az egy másik irány… – motyogtam.

– Sarkítottam. Mindenesetre messze van, túl messze ahhoz, hogy onnan dolgozzon. De… ha jó anyagot küld, külsős cikkíróként foglalkoztathatom, rovatot azonban nem vezethet egy másik országból. Ezt megértheti.

– Köszönöm – virult fel az arcom. Arra nem is számítottam, hogy visszakapom a rovatom. Nekem már az is bőven megfelelt, hogy küldhetem a cikkeimet. Nem is a pénz motivált – bár a panzió anyagi szempontból épp a béka segge alatt volt –, hanem az, hogy ne szakadjak el teljesen a CBM-től. Képtelen voltam elszakadni. Nekem a magazin volt a biztonsági hálóm. És kellett az a háló, mert még nem éreztem magam otthon Magyarországon. Nem tudtam, mihez kezdek, ha esetleg teljesen becsődöl a vállalkozásom. Ha szakítunk Ádámmal…

Ez a gondolat egy pillanatra megakasztott. Hogy juthatott ilyesmi az eszembe? Miért szakítanánk? Semmi nézeteltérés nincs közöttünk, valahogy mégis megijedtem, hogy egyszer majd elválhatunk, mintha nem érezném igazán biztosnak a kapcsolatunkat…, talán mert nem fejlődik. Tudtam, hogy számomra a fejlődés a lánykérés lenne így kilenc hónappal az első csókunk után, még akkor is, ha igazából nem vágyom a házasságra és semmiféle papíralapú kötelékre, a gesztus viszont jólesne, az a jelzés, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretik az embert… Persze a férfiak ezt általában másképp gondolják, és Ádám egyébként is imádja a szabadságát. Fel sem merült benne, hogy magával vigyen Indonéziába kávét keresni, pedig én szívesen mentem volna, még akkor is, ha valójában nem látom értelmét ennek az egésznek. A forgalom nem ettől nő, ide reklám kell, meg reklám és reklám… De hát ő egyedül akart menni Indonéziába, egyedül akarta megélni a kalandot, mert ez az ő mániája, az ő saját vágya, és ezt valamiért nem akarta megosztani velem. A végeredményt persze igen, de az utazásból szépen kihagyott. Ő nem az a fajta férfi, aki mindent együtt akar csinálni a párjával. Van magánszférája, és abba nem enged be senkit, még engem se. Mondogatta is korábban, hogy neki időnként el kell mennie, ki kell szakadnia a megszokottból ahhoz, hogy értékelni tudja azt, amit otthon hagy. Jelen esetben engem. Ez persze az utazás előtt nem így jött le. Nem bulizni indult, hanem üzletelni, és valakinek itthon kellett maradnia vezetni a panziót. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy erre nem volt különösebben nagy szükség. Magyarázatnak azonban mégis kellemesebb, mintha azt mondta volna, hogy bocs, szivi, nem akarok veled menni, nincs szükségem egy plusz hátizsákra. Vagy utánfutóra. Vagy ha már J. sarkított, sarkítok én is: koloncra.

Megbeszéltem a lányokkal, hogy este a Levanderben találkozunk, abban a kis lila kávézóban, ami közel esik a szerkesztőséghez, aztán hazamentem, hogy összekészítsek valami elegánsabb ruhát, ha már egy lady meghívását élvezhetem másnap. Ötkor úton voltam a kávézóba, hogy csapjak egy görbe estét a kolléganőimmel. Sejtettem, nagy beszámolót várnak, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kielégítsem a kíváncsiságukat, lelkesen meséltem a panzióról, a Balatonról, a helyi emberekről, az őrült kalandjaimról, és vártam a kitörő nevetést, a lelkesedést, de azon túl, hogy mindannyian meghívatták magukat, csak csodálkozó szempárokkal nézhettem szembe, amiért képes vagyok élvezni a nihilt. Ami számukra légüres tér, a semmi, nekem a világot jelentette. Nem értették, hogyan szerethetek egy kis magyar falut, ahol az egyetlen vonzó tényező a kivételesen férfias magyar pasi, Szabados Ádám. Pontosan ugyanazt éreztették velem, amit anyám is: mindent eldobok, a nagyon vidéki idillért és egy férfiért… Mindent, amiért évekig hajtottam, és úgy tűnt, azt hiszik, bele fogok fásulni a nagyvárosi pörgés hiányába. A kegyelemdöfést épp Lizzytől kaptam, aki jóindulatúan megjegyezte:

– Az egyszerű élet is lehet csodálatos. Nem kell kiöltözni, nem kell tűsarkúban járni. Én megértem.

„Tehát igénytelen lettem?” – pillantottam magamon végig gyorsan, majd megállapítottam, hogy a bakancsom valóban nem egy Manolo Blahnik, de praktikus, és a sárban, ebben a taknyos kora tavaszi időben éppen megfelelő. Aztán eszembe jutott, hogy Londonban nincs sár, legalábbis arrafelé nincs, amerre én járok, mégis bakancsot húztam, mert megszoktam télen Rakoncán, hogy kényelmes és nem fázik benne a lábam. „Szóval igénytelen lettem…”

Hirtelen úgy éreztem, hogy távolról jönnek a hangok, mintha víz alá merültem volna, messziről hallottam a barátnőm nevetését, Julia fecsegését, aztán azon vettem észre magam, hogy nem érdekel. Nem érdekel, miről beszélnek, nem is értem, gőzöm sincs kiket emlegetnek, és egyáltalán nem izgatnak a munkahelyi pletykák sem. Eltűnődtem, mióta nem vagyok része az életüknek. És ehhez semmi köze Rakoncának, hiszen már jóval korábban eltávolodtunk egymástól. Talán azóta, amióta Duval megvette a CBM-et, engem kipécézett magának, és nyomozással bízott meg, amit persze akkor egy cseppet sem bántam, hiszen jelentős előrelépés volt, habár akadtak kétségeim a saját képességeimet illetően. Duval elszakított a többiektől, attól fogva, hogy neki dolgoztam, teljesen külön kezeltek a szerkesztőségnél, senki nem adott utasítást, senki nem kért számon, kizárólag a francia seggfejnek tartoztam elszámolással.

Ő viszont alaposan elszámoltatott, átvert és kicsit meggyötörte a szívem, amikor kiderült, hogy nős, sőt még egy lánya is van, csak erről elfelejtett tájékoztatni. Igen. Nagyjából akkor változott meg minden. Most már a fene se tudja, hogy ez volt-e a jó irány.

Fáradtságra hivatkoztam, és otthagytam a lányokat, pedig még kilenc sem múlt. Ennyit a görbe estéről, meg arról, hogy milyen hatalmas dumálást csapunk majd. Ha az ember kiesik egy kosárból, akkor elég nehéz oda visszamásznia. Pont így jártam, kiestem egy időre, és amikor visszamásztam volna, már úgy éreztem, nincs helyem ott. Mindegy, a barátságok nem ezen múlnak, gondolom, Lizzy akkor is Lizzy marad, csak kollégaként már nem vagyunk egy hullámhosszon. Kicsit szomorúan állapítottam meg, hogy az öröknek tűnő kapcsolatokat milyen könnyedén cincálja szét a távolság. Volt benne tapasztalatom korábbról, úgyhogy bólogattam magamban, mint az öregek, akikből repkednek az életbölcsességek, ha kell, ha nem.

Ahogy hazaértem, megpróbáltam felhívni Ádámot, aki bizonyára éppen valami kivételes kávét kortyolgatott, miközben egy pálmafa árnyékában hűsölt a beachen, de nem vette fel a telefont, ami azért elkeserített, főleg ez után a lehangoló este után. Az sem segített, hogy másnap meglátogathatom Lady Penelopét, aki mindig úgy viselkedett velem, mintha egy darab szar lennék, amiért nem születtem ezüstkanállal a számban. Vagy ki tudja, miért? Az is lehet, hogy csak simán nem szimpatizált velem. Azt sem tudom, miért barátkoztam össze az egyetemen a taszítóan harsány, ellenben szerfelett divatos lányával, hiszen mindig is tartottam tőle, és valamiért sosem tudtam nemet mondani neki. Ezért utáltam is. Pedig elég lett volna magamat utálni a gyengeségemért. Meglehetősen pocsék hangulatban dőltem be az ágyba, és még a Netflix sem vidított fel, mert amilyen hülye vagyok, véletlenül pont egy jó depressziós filmre kattintottam, aztán meg nem bírtam kikapcsolni, mert éppen passzolt a sötét gondolataimhoz. Hát, minden összejött, az fix.