Szerelem a pokolból

Chapter 2

Eason

– Hahó! – suttogtam, és megragadtam Jessica karját, miután kiosont a gyerekszobából.

– Ne már, Eason! Most nem vagyok olyan hangulatban.

Soha nem volt olyan hangulatban. És itt most nem a hálószobai dolgokról beszélek, bár szó, mi szó, ahhoz sem volt hangulata.

Megszorítottam a karját.

– Gyere! Beszélnünk kell.

– Nem! – kiáltotta, és felém fordult.

Csatára – és vereségre – készülve halkan becsuktam a lányunk szobájának ajtaját.

– Csend, vagy felébreszted!

– Nem kell emlékeztetned. Én altattam, miközben te a garázsban Billy Joelnek képzelve magad folyamatosan klimpíroztál a zongorán.

Igaza volt, bár leginkább Eason Maxwell szerettem volna lenni, aki olyan sikeres dalt komponál, hogy megmenti a házat az elárverezéstől.

– Sehogy sem jó ez, Jess. Ha az egész napot azzal töltöm, hogy nyálas szerzeményeket komponálok, hátha még egy-két hónapig fenntartom magunkat, azért fogsz utálni, mert folyton dolgozom. Ha mindent abbahagyok, és segítek a gyerek körül, az lesz a bajod, hogy elveszítjük a házat. Mégis mit csináljak?

Kikerekedett a szeme, sötét szemöldöke felszaladt. Három év házasság után már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, bármit is mond, meg lesz győződve az igazáról. Azt is tudtam, hogy fájni fog, ha megszólal.

– El kéne tudnod tartani a családod!

Na igen. Kiütéssel győzött.

Próbáltam megőrizni a hidegvérem, ezért lehunytam a szemem, és hallgattam a lélegzését. Döcögött, ahogy a házasságunk.

– Igyekszem.

– És vajon miért nem ér célba az igyekezet?

Kipattant a szemem, amint rájöttem, mi van a sorok mögött. Nemcsak a karrieremre gondolt. Inkább a házasságunkra célzott.

Összeszorítottam a fogam.

– Ne mondj olyat, amit később nagyon megbánhatsz!

Megfogadtuk, hogy nem fenyegetőzünk válással, és ez a terv javarészt sikerült is. De miután Luna megszületett, naponta csúszott ki a száján a bűvös, v betűs szó. Minden alkalommal az idegeimre ment vele, de mivel amúgy is borotvaélen táncoltunk, próbáltam kesztyűs kézzel bánni vele.

Könny szökött a szemébe.

– Megígérted, Eason. Ígéretet tettél, amikor megláttuk a két rózsaszín csíkot a terhességi teszten. Tudod, milyen körülmények között nőttem fel, és megígérted, hogy a lányunknak jobb élete lesz.

Ez igaz.

Amikor annak idején hosszú csipkefátyollal, széles mosollyal az arcán felém tartott, folyamatosan azon gondolkodtam, mennyi mindent szeretnék neki megadni, amivel feledtethetem a roskadozó faházat, amelyben felnőtt.

– Ez nem igazságos! – Felindultan végigmértem a háromszobás, két fürdőszobás, száznyolcvanöt négyzetméteres házunkat. Közel sem volt akkora, mint az átlagos atlantai házak, de nem sok olyat találtunk, aminek alagsora van, és meg is tudjuk fizetni. Az alagsorra azért volt szükség, mert stúdiónak szerettem volna berendezni. Utóbbi viszont soha nem készült el, mert… az élet közbeszólt.

Pontosabban: Luna Jade Maxwell szólt közbe.

Még nem terveztünk gyereket. Jessica és én kicsit kettesben akartunk lenni, és élni az életünket, mielőtt családot alapítunk. Hogy is szól a mondás? Ember tervez? Még meg sem száradt a tinta a lemezszerződésemen, amikor a fürdőszobában találtam Jessicát, amint zokogva, négykézláb görnyed a terhességi teszt fölött.

Pocsék volt az időzítés. Főleg, hogy néhány hónap múlva a kiadó kukába dobta az albumot, és tőlem is megváltak.

Az viszont kétségtelen, hogy Luna a maga sűrű, sötétbarna hajával és világosbarna szemével a világ legcsodásabb teremtménye.

Lehajtottam a fejem, megdörzsöltem az orrnyergem.

– Nem függeszthetnénk fel ezt a vitát? Lezuhanyozom, csinálok valami kaját, aztán ahogy Luna felébred, elviszem Robhoz és Breehez.

– Persze. Mivel nem tudunk bébiszittert fizetni, kénytelenek vagyunk a legjobb barátainkra hagyatkozni.

Sóhajtottam. Ez a nő folyamatosan a véremet szívja. Úgy csinál, mintha én lennék az egyetlen felnőtt a házban. Ugyanúgy háztartásbeli akart lenni, mint Bree. Én is ezt akartam. De amikor kezdtek rosszul alakulni a dolgok, a megtakarításom pedig nullára apadt, Jessica egyszer sem kérdezte meg, mit tehetne a boldogulásunkért. Igen, dühös voltam rá emiatt, mégsem vágtam a fejéhez.

Mellesleg soha, semmit nem kértem Breetől azon kívül, hogy néhányszor átvihessük hozzájuk a lányunkat.

Szerencsére – vagy épp ellenkezőleg, nézőpont kérdése – Jessica legjobb barátnője, Bree a legjobb barátomhoz, Robhoz ment feleségül. Ez azt jelenti, hogy ha felhívtam az én legjobb barátomat, akit testvéremként szerettem, és szóltam, hogy átvinném a lányom, az ő bébiszitterük vigyázott rá.

Természetesen mindig segített. Miután hallotta a hangomban a szégyent és a zaklatottságot, igyekezett megnyugtatni. Azt mondta, nekik is voltak nehézségeik, miután az első gyerekük megszületett. Ahogy elhallgattam, rájöttem, hogy talán nincs is akkora baj nálunk. Közben viszont azon gondolkodtam, vajon a felesége mennyire próbálja jobb belátásra bírni Jessicát.

Bree nem rajongott értem. Mondjuk, volt rá oka, mert amikor először találkoztunk, lehánytam a cipőjét. De mit csináljak, ha feljött a gyomorsav?

Ettől függetlenül nem voltunk halálos ellenségek, mi több, egész jól kijöttünk, legalábbis látszólag. Aki jobban ismeri Breet, tudja, hogy nehéz eset.

Ítélkező.

Sznob.

És… igen magasak az elvárásai.

Ez utóbbit sikeresen átragasztotta a feleségemre is.

Kidolgoztam a belem, és mindent beleadtam, hogy boldoggá tegyem Jessicát. Reméltem, hogy a dupla randi ötletével mosolyt csalok az arcára. Esélyem sem volt olyan puccos éttermet választani, amely Bree asszonyság legmagasabb igényeinek is megfelel, ezért Rob javasolta, hogy szervezzünk játékestet. A gyerekek náluk maradnak, mi négyen pedig gondtalanul elleszünk a házunkban. Itallal bőven készülünk. Én megiszom a maradék skót whiskyt, amelyet még Robtól kaptam Luna születése alkalmából, Jessicának pedig veszek egy hatalmas üveg bort, hogy legyen mivel feledtetnie a gondjait.

Megmarkoltam a tarkóm, és álltam a hűvös tekintetét.

– Befejezhetnénk mára? Kérlek! Elegem van az állandó veszekedésből. Dühös vagy. Értelek, jó? Majd kitalálunk valamit.

Összeakasztottam a kisujjam az övével, és egy kicsit meghúztam. Közelebb jött, de megállt, mielőtt összeért volna a mellkasunk.

– Hónapok óta próbálod kitalálni, de semmi haladás. A jelzálogosok folyamatosan hívogatnak, mintha azt hinnék, hogy a semmiből sikerült hirtelen előteremteni a négy hónapnyi tartozás összegét. Minden reggel félve ébredek, mert attól tartok, hogy kikapcsolják az áramot, elzárják a vizet, netán… – Elcsuklott a hangja. – Nem is tudom. Bármi.

Összerándult a gyomrom. Tényleg nagy szarban voltunk, de semmivel nem lett jobb, hogy állandóan erről beszéltünk, sőt. Csak még mélyebb árkot ásott kettőnk között.

Közelebb léptem hozzá, magamhoz öleltem, és megpusziltam a feje búbját. Igyekeztem ügyet sem vetni a szipogására.

– Nem hagyom, hogy elzárják a vizet, vagy kikapcsolják az áramot. Vagy bármit, amitől félsz.

– Mégis hogyan fogod megakadályozni? – kérdezte hitetlenkedve, aztán zokogni kezdett.

Mély levegőt vettem, és éreztem, hogy sajog a mellkasom. A fenébe! Már nem volt mit halogatni. Már nem volt „mi lesz, ha”. Már nem volt „talán”. Csak egyetlen út maradt. Apa és férj vagyok, aki felelősséggel tartozik a családjáért, és nem kergetheti örökké a saját álmait.

– Eladom a dalokat – suttogtam.

– Eason! – sóhajtott, aztán a mellkasomba fúrta az állát. Olyan boldogság sugárzott a szeméből, hogy az önmagában fájt.

Nem voltam világsztár, de tudtam, hogyan kell zenét eladni. Dalszerzéssel kezdtem. Ebből fizettem Jessica eljegyzési gyűrűjét, és a házunk kezdőrészletét. A jogdíjból rendeztük a számlákat, már amikor fizettük őket. Amikor először hallottam a dalomat a rádióban, mindenkit felhívtam, nevettem, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Büszke voltam a sikereimre, de mindig az volt a célom, hogy ne csak dalszerző legyek, hanem előadó is.

A ’92-es Napforduló című pop-soul albummal sikerült a slágerlisták élére törnöm. Tizenhárom dalt szereztem, szívem-lelkem beleadva. Mindegyik egy-egy életeseményhez köthető, kezdve az apa nélkül felnőtt agglegény korszakomtól a lányom születésén át, minden benne volt. Szókimondó, időnként nyers dalokat komponáltam. Eason Maxwellre jellemzőeket. Olyan lesz őket eladni, mintha egy-egy testrészemtől válnék meg.

Viszont ki tudjuk fizetni a számlákat.

Talán a feleségem életkedve is visszatér, megmenthetjük a házasságunkat, és nem hullik szét a család. Bármit feladnék, az álmaimat is, hogy olyan ember legyek, amilyet Jessica és Luna érdemel.

A gondolatra is elmosolyodtam, miközben Jessicára néztem.

– Így lesz a legjobb, szívem. Érted. Lunáért. Talán magam miatt is. Jó lesz újrakezdeni, nem igaz?

Átkulcsolta a nyakam. Hetek óta ez volt az első testi reakció, amelyet kezdeményezett felém.

– Szerinted mennyi idő lesz eladni őket?

– Nem tudom. Hétfőn első dolgom lesz telefonálni.

Ahogy felkacagott, ismét összeugrott a gyomrom.

– A Lapozzunk! csodálatos. Lefogadom, hogy jó nevű énekes veszi meg.

Más sem hiányzott, minthogy egy egoista primadonna énekeljen a narcisztikus anyámmal való kapcsolatomról.

Rámosolyogtam.

– Az nagyszerű lenne.

Rég nem hallottam olyan vidámnak, mint akkor.

– Ezt meg kell ünnepelnünk! Ha kimégy, hozz egy üveg pezsgőt! Vagy mindegy. Majd szólok Breenek. Ő úgyis mindig puccosakat vesz.

Hát persze! A szívem és a lelkem adom neki, mégis Bree a sztár. A nap megmentője.

Mintha kést mártott volna a szívembe. De ahogy a házasságunk során annyiszor, most is csak mosolyogtam.

– Jól hangzik.