Bree
Kábultan, magányosan és elveszetten bámultam a helyét az ágyban. Kezem a párna alatt tartottam, és oda tettem a lábam, ahol három nappal ezelőtt még nevetve felszisszent volna, amikor hideg lábfejem a vádlijához ér. Megmarkolta volna a fenekem, és maga felé húzott volna, „Gyere ide, asszony!” felszólítással.
Magához ölelt volna.
Beszélgettünk volna.
Együtt öregedtünk volna meg.
– Gyere vissza! – suttogtam, aztán lehunytam a szemem, és másra sem vágytam, mint hogy itt legyen. Még mindig éreztem a citromos-fás parfümjének illatát a lepedőn. A szennyese még mindig a kosárban hevert. A férjem, a gyerekeim apja, az én Robom. Nincs többé. – Kérlek, gyere vissza! – Alig jött ki hang a torkomon, de a tűzeset óta másra sem tudtam gondolni. Mérhetetlen szomorúság uralta minden ébren töltöt
