A nevető halál

Chapter 2

ELŐSZÓ

A tenger ritmikus mormolása tompán hallatszott az éjszakában. A szél orgonázott a háborgó víz fölött, végigfütyült a part szeszélyes sziklái között, és megrázta a fák koronáit. A hullámverés és szélzúgás között azonban más hangot is hallottam: valaki nevetett! Soha nem hallottam még ilyen ijesztő, kísérteties nevetést!

Nem tudtam eldönteni, hogy honnan jön a hang. A kastély folyosójáról, vagy a parkból? Kimeresztett szemekkel bámultam a sötétségbe. Szinte vártam, hogy valami rettentő árny bukkan föl. Szerettem volna fölgyújtani a villanyt, de nem tudtam megmozdulni. Rettentő ez a baljóslatú, hátborzongató hang! Szinte elviselhetetlen! Egészséges ember nem nevethet ilyen eszelősen!

A sötétség tikkasztó lidércnyomásként nehezedett rám. Ettől a nevetéstől eszét vesztheti az ember. Végre! Bizonytalan kezem megtalálta a villanykapcsolót, a lámpa kigyulladt. Szerencse, hogy nem láthatott senki. Fogaim összeverődtek az ijedtségtől, homlokomon kiütött a verejték. Gyorsan cigaretta után nyúltam. Végtelenül jólesett a füst, egyszerre megnyugodtam.

Talán csak álmodtam? Kissé elszégyelltem magam. Mentségem azonban, hogy a Wreight-kastély nem tartozik a legbarátságosabb helyek közé! Ideggyógyintézetnek semmi esetre sem ajánlanám, még ellenségemnek sem. A kastély nappal is komornak hat óriási, szürke falaival. Roppant tömege sötét kockaként emelkedik ki a park fái közül.

Az első éjszakát töltöm a kastélyban, és egy hónapot szándékoztam itt maradni. Ha ugyan meg nem szököm addig, mert ez nagyon könnyen lehetséges!

Az idő is nagymértékben befolyásolta lelkiállapotomat. Mikor megérkeztem, egyhangú, szürke felhők borították az eget, és unalmas eső permetezett. Este pedig sárgás köd ülte meg a vidéket, melyet a szél kísérteties fátyolként hömpölygetett végig a vén park fái fölött.

Igyekeztem azzal vigasztalódni, hogy napsütéses időben egészen más képe lesz itt is mindennek.

Annyira elmerültem gondolataimba, hogy szinte megijedtem, mikor az órámra pillantottam. Valamit mégiscsak illik aludni – gondoltam, és jól magamra húztam a takarót, avval az elhatározással, hogy aludni akarok!

Diákkoromból eszembe jutott egy hosszú vers, azt kezdtem el mormolni gépiesen. Egykori tanulótársaim biztosítottak róla, hogy nincsen olyan altatószer, mely felérne evvel a verssel. Az álom azonban csak nem akart jönni! Az órám elviselhetetlenül ketyegett. Tik-tak – mondta egyre, asztmásan, mintha fuldoklana. Régi jó­szág volt, és már évek óta szívósan agonizált. Befúrtam a fejemet a párnába. Aludni!… aludni!… – ismételtem gépiesen. Most azonban újra hallottam a visszataszító, ördögi nevetést. Ember nem nevethet így!

Be kell vallanom, hogy gyáván viselkedtem. Nem tudom, mit szóltak volna kollégáim, ha látták volna, hogy Paul Smorest klinikai főorvos a félelemtől verítékezve hánykolódik ágyában. Biztosan mulattak volna rajtam, de ők nem hallották a nevetést! Az agyamat hasogatta ez a természetellenes, undok, cinikus röhögés, mely semmilyen más hanghoz nem hasonlítható. Nem… nem… ez nem egy őrült nevetése! Élő ember nem tud így nevetni! Üres szemgödröket képzeltem magam elé. Tátongó fekete szájat, melyből diadalittasan buggyan ki ez a földöntúli, kísérteties hang! Szempilláim most mégis lecsukódtak. A fejem kábult volt.

Így hallgattam az álom és ébrenlét határán, megbabonázva és riadtan – a halál nevetését.