1. FEJEZET
Rosszkedvűen ébredtem. Az idő semmit nem változott. Egyhangú szürkeségbe öltözött minden. Az eső szünet nélkül verdeste ablakomat.
Csöngettem. Rövid idő múlva megjelent az öreg inas, és éjjeliszekrényemre tette a párolgó kávét. Kellemetlenül érintett azonban, hogy jóformán egyetlen szót sem szólt, csak valami érthetetlen köszönésfélét dörmögött, és máris menni készült.
– Peters! – szóltam. Megállt és rám nézett.
– Parancsol valamit, uram? – kérdezte.
Nagyon becsületes képe volt az öreg fickónak, meglátszott rajta, hogy nemigen érthet a hazudozáshoz. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kifaggassam őt egyről-másról.
Nagyon diplomatikus akartam lenni, és talán éppen ezért, a legdurvább hibát követtem el mindjárt az első kérdésemmel.
– Jókedvű emberek laknak a kastélyban –
