2. FEJEZET
Késő délután volt. Szótlanul és rosszkedvűen üldögéltünk Allannel a kastély tágas verandáján és a tengerre bámultunk.
Önkéntelenül Baudelaire egyik verssora járt folyton az eszemben: „Az ég és a tenger fekete, mint a tinta…” Szent igaz, hogy vigasztalan idő volt. Máskor remek kilátás nyílt a kék öbölre, a halászfalu piros tetőire és a régi park zöld pompájára. Legalábbis Allan így mondta!
Ma azonban színét vesztette minden. Szürkévé mosódtak a fák és bokrok, ólmos felhők borították az eget, és a tenger piszkos feketének látszott az eső bizonytalan üvegfüggönye mögött. A partnál halászhajó vesztegelt, otromba vitorlája szomorú petyhüdtséggel lógott az árbocról, bizarr körvonalaival alvó denevérre emlékeztetett. Néhány fáradt sirály kóválygott a szürke párában. Kiterjesztett s
