14. FEJEZET
Pontosan délután öt óra volt, amikor hárman elindultunk a vizsgálóbíró szobája felé.
– Talán illett volna estélyi ruhát venni? – tréfálkozott Allan.
– Inkább pizsamában kellett volna megjelenni – vélekedett Hughes –, úgyis aludni fogunk. Csak egyetlen egy unalmasabb fecsegőt ismertem életemben: a volt latintanáromat. Ha az elkezdett magyarázni, az egész osztály menthetetlenül elaludt.
A vizsgálóbíró tüntető nyájassággal üdvözölt bennünket. Leültünk az asztal köré, és miután rágyújtottunk (kegyetlenül komisz cigarettái voltak az öregnek), várakozásteljesen néztünk Drexlerre, aki látható megelégedéssel trónolt az asztalfőn.
– Uraim! – kezdte. – Nem szeretem a sok beszédet, így rövid leszek.
Allan oldalba bökött. Megértettem, noha egy szót se szólt: Drexler legalább egy ó
