A falka

I. fejezet: Aranyélet

I. fejezetAranyélet

Május eleje volt, délelőtt tíz óra lehetett. Már most elérte a hőmérő higanyszála a harminc fokot, de ez senkit sem érdekelt. Őrült zsivajjal csiviteltek a verebek a körgangos bérház udvarán. Egy darab kenyérhéjon civakodtak. Egy pillanatra néztem csak rájuk, a következő másodpercben berúgtam az ajtót. Mentem előre mint egy tank. Tudtam, hogy a spanok mögöttem vannak, vigyáznak a seggemre. A barna faajtó zárja a rúgásomtól szinte berobbant, és faszilánkok repültek mindenfelé.

Az ajtó kivágódott, és hatalmas csattanással csapódott neki a mögötte megbújó IQ-nindzsa orrának. Eddig a pillanatig tuti meg volt győződve róla, hogy milyen jó ötlet volt az ajtó mögé bújni, de a hangjából ítélve gyorsan megváltozott a véleménye. Kirántottam az üvöltő madarat, Papáék meg a szokásos kicsi a rakást játszottak vele: egyszerre ugrottak rá hárman. Emberünk egy hangos és hosszú sípolást követően elhallgatott. Ja! Ilyen hang kíséretében hagyta el az összes levegő a tüdejét a majd’ féltonnányi akciós hatására. Egyszerű fizika. Fasznak kell izmoskodni?!

Amikor összenyaláboltuk a jómadarat, Imicu megindult vele lefelé a lépcsőn a szutykos lépcsőházban. Atlétatrikó és alsógatya. Jaffás elöl, Milkás hátul. Ne ítélkezzünk! Én is simán beszartam volna, ha ez a csipet csapat rám erőszakolja a társaságát így, össznépileg. A mezítlábas, igen lengén öltözött faszi egy mezei betörő volt. Kerestük régen, de valahogy mindig kicsúszott a kezeink közül. Dugó, a főnökünk már konkrétan vérdíjat tűzött ki a fejére. A tálca dobozos sör nem elhanyagolható motivációs értékkel bírt a köreinkben.

Végül egy informátor dobta fel. Sok vamzer volt ekkoriban. Próbált mindenki boldogulni, ahogy tudott. Hiába kérdezgettük, ki a társa, nem volt hajlandó válaszolni. Viszont sikerült kideríteni, miért volt olyan szerencsés, hogy akár az utolsó pillanatban is el tudott pucolni a helyszínekről: találtunk nála egy Yaesu rádiót. Pont olyat, mint a mi rádióink. Amikor Tibu bekapcsolta, Tattaratta ismerős szopránja verte fel a húgyszagú, koszos, belsőudvari lakás csendjét.

Tehát végig hallott minket. A húgyost beültettük egy skálás nylonszatyorra, majd Imicuék elindultak vele a kapitányságra. A csapat már szedelőzködött. Kimentünk a kocsihoz, majd amikor épp befejeztük a pakolást, jött egy küldés.

– Akció, tagállomások! Mentősök kérnek segítséget. Pszichiátriai beteg. Ellenáll a kényszergyógykezelésre szállításnak. Tolhatom a címet?

– Vesszük mind – szóltam vissza. – Toljad!

A címet megkaptuk, de már csak négyen maradtunk, csapatonként két harcos. Egy csapat várta a büdös lakásában a helyszínelőket, egy csapat előállításon volt a törött orrú madárral. Úgy voltunk vele, bírja a fájdalmat. Kemény srác ez. Ráér jönni a mentő majd a fogdára, ha lepihent.

Felcsaptuk a kéket, és tekertünk a Tattaratta által megadott címre. Én vezettem, mint általában mindig. A fiatal, hármas Golf tette a dolgát. Izomból toltuk neki, ha kellett. Nem erre tervezték, de a népautó jól muzsikált. Csikorogtak a kerekei a kanyarokban. A sziréna üvöltött, az adrenalin meg szétverte a fejemet.

Most az sem zavart, hogy a nyárfa pihéje szállt, mint a rossz nyavalya. Az út szélén úgy felgyűlt ez a szar, mint februárban a latyak. Vezetés közben, meg mint télen, a legnagyobb havazásban, szállt, mint a hó. Gyűlöltem ezt a fehér gecit, ami egész szoliban tekerte az orrom. Nem voltam allergiás, de okádtam ettől a szartól. Az orrom amúgy is állandóan fájt. Úgy matattam állandóan, mint egy kicseszett kokainista. Ahogy a címre értünk, a két mentős fogadott. Az ütött-kopott Toyota mellett cigiztek.

– Mi a stájsz, művész urak? Stresszelgetünk? Stresszelgetünk? Emelkedik a rinyafaktor? – kérdeztem vigyorogva. Ismertük őket; általában egy állomásról küldik őket hozzánk. Nemigen van olyan szoli, hogy ne fussunk össze párszor. Vagány, belemenős gyerekek voltak. Puhu volt a legmelegebb köztük. Ő nem hívott rendőrt egy-egy kóbor részeghez: lecsavart nekik olyan sallert, hogy anesztes dokira még órák múlva sem volt szükség. Ő volt az egyikük. Meg is lepődtem.

– Majd nem fogsz vigyorogni, Doki, ha az a fasz kinyitja a gondolkodódat azzal a baltával, amivel lezavart minket – válaszolta Puhu, és mélyet szívott a cigijébe. Kopaszra borotvált fején seggre esett a napfény.

– Nagy balta?

– Á! Nem nagy, hanem kibaszott nagy – mondta röhögve. – Baszki, ez bolond. Remélem nincs senki a lakásban, mert akkor azt már tuti felszalámizta. Biztosításotok van?

– Na, hogy kapd be! – válaszoltam, és lehervadt a pofámról a vigyor.

Gyorsan összekaptuk magunkat és felrohantunk a lépcsőházba. A mentősök szerint a harmadikon van a hősünk, és keményen védi az emeletét. Papa, én, Cserkó és Bambi, így voltunk négyen. Tapasztalatból mondom, hogy ez kurva kevés egy tomboló bolonddal vagy egy betépett drogossal szemben, még akkor is, ha nem ma kezdtük a strichelést az utcán. Papa nem kicsi. Én sem igazán. Bambi egy állat, de Cserkó egy igazi húshegy. Mint a volt csapatomban Pitkin. Az akcióhoz válogatták az embereket. Jó! Ati kicsi.

Mélysége van, ahogy zrikáltuk, nem magassága. Viszont ezt ellensúlyozandó kibaszott kemény egy murmuc. Akkora a karja, mint a combja.

Imicu is befutott közben: visszafordult a törött orrú paraszttal. Gyorsan bebaszta az elkülönítőbe, azaz a csomagtartóba, és rohant utánunk. Tibu ott maradt vigyázni a mérsékelten vérezgető betörőre. Üvöltött az istenbarma. Ilyenkor Tibu olyat baszott a csomagtartóra, hogy azonnal elhallgatott a tölteléke.

A nagy rohanásban előrekeveredtem és elővettem a tonfát. Gondoltam, a vipera ide igencsak rövid lesz.

Oké. Értem én, hogy rövid cerkával is lehet szépet rajzolni, de ez más szitu.

Tonfa a jobba, és robogok fölfelé. Gondoltam, hogy a második és a harmadik között majd fékezek, de nem volt szerencsém. Az első és a második között belefutottam Rumcájszba. Frankón, mint a mesében. A csákón akkora szakáll, mint egy jetin, torzonborz séró, és egy akkora balta nála, hogy alig bírta felemelni. Jó erőben volt a madár, mert ha már felemelte, akkor el is kezdte pörgetni. Nem csinált titkot belőle, hogy le akarja vágni a fejünket és egyéb kiálló alkatrészeinket. Amikor felém vágott, minden esetben elütöttem a baltát a tonfával. Amire nem számítottam, hogy Cserkó a bal fülem mellett ki akarja lőni a baromarcút. Dörrenés a bal oldalról, majd semmit sem hallottam.

Cserkó még véletlenül sem találta el a madarat.

Kibaszott kis Browning volt a szolgálati fegyvere, mert ő még nyomozói státuszban volt. Egy dromedár egy akkora stukkerrel, mint egy tücsök. Szart sem ért el vele. Vagyis egy dolgot mégis: olyan szinten basztam fel magam, hogy a következő ütésnél az alkaromat védő tonfával elvittem a baltát oldalra, majd ballal belemarkoltam a faszjancsi szakállába, és térddel rommá törtem az orrát. Két hefti egy nap alatt! Ez egyéni rekord! Ebben a pillanatban az én orromból is ömleni kezdett a vér.

Innen szabad volt a pálya. Rácuppantunk és lematekoltuk a faszit. Levittük a mentőbe, a baltát a kocsiba tettük, a süttürüttüt meg leszíjaztuk a hordágyhoz. A Puhuék leszurizták a baromarcút úgy, hogy még két nap múlva is csak egy leszedált, csorgó nyálú gennygombóc volt, majd velem kezdtek foglalkozni. A zubbonyom egy merő vér volt. Igaz, mostanra kissé mérséklődött a vérzés.

– Beleszaladtál egy sallerba, Doki? – kérdezte Puhu, majdnem őszinte aggodalommal az arcán, bár inkább csak röhögött.

– Dehogy! Esélye sem volt az ürgepásztornak. Nem tudom, miért vérzik. Feszt el van dugulva, és vagy egy hónapja úgy fáj, hogy meggebedek.

– Faszért nem mész el orvoshoz, értelmiségi? Mi van, ha nagyobb a baj egy náthánál?

– Hagyjál már lógva, öcsém! Menjek dögészhez, hogy szipogok, meg néha menstruál az agyam?

– Te tudod, bakker. Nem vagyok orvos, de belenéznék a cserpákodba, ha nem bánod.

– Tőlem! – mondtam, és hagytam. Puhu valami fülésztükröt húzott a fejére, egy műanyag, csővégű palackkal kimosta az orromból a vért egy tálcába, és vizslatni kezdte a heftim. A favágó békésen horkolt mellettem.

– Doki! Kapsz te levegőt? Itt van valami, aminek nem kellene.

– Kifújjam?

– Barom! Az agyad előbb jön ki, mint ez. Polip, humán papilloma, tököm tudja. Bármi lehet.

– Oké. A múltkor orrnyeregre gyúrtam. Tuti fikaizom.

– Ahogy érzed, én csak szóltam. Na, húzzunk a sügérrel a rákba, mert az OPNI messze van. Csumi, zsarukáim! – mondta, majd bekékített és elhagyta a pályát.

Mi bementünk a kapsra megcsinálni a papírmunkát. Imicu és Tibu visszaültették a jobb kettőbe a betörőt, és egész úton keresztkérdésekkel bombázták. A gyökér csak annyit mondott, hogy lenni román, nem beszélni magyar. Hát, nem volt túl meggyőző az alakítása, tekintve a rádiót, amin minket hallgatott. Annyit beszéltünk románul, mint Goebbels héberül. A kapitányságon az irodák felé battyogtunk az üvegfolyosón. Előttünk Imicu és Tibu terelgette a fogda felé frissen elfogott barátunkat.

A B épületben volt a pincében a fogda, az emeleteken az irodák. A nyomozók, a vizsgálat, és természetesen az akció irodái. Nem is igazán figyeltem, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Imicu hallkan, de azért olyan hangerővel szól oda Tibunak, hogy a jómadár azért hallja.

– Faszikám, nincs kedvem írni. Gépelhetek e miatt a buzi miatt órákat.

– Ja! Hányinger – válaszolta Tibu.

– Csináljuk azt, mint a múltkor.

– Mire gondolsz?

– Vigyük ezt is hátra a garázs mögé, és lőjük fejbe. Belebasszuk a szennyvízciszternába, mint a másikat.

– Hát, nem is tudom. Akkor is rám fröccsent az agya a gyökérnek. Az asszony tiszta ideg volt, mert alig bírta kiszedni a mosásban.

– Majd vigyázok. Kicsit hátrébb állsz.

– Á! Faszom, jól van, vigyük!

Én már fuldokoltam. Ez a két hülye olyan blazírt pofával adta elő ezt a kis performanszot, hogy visítani tudtam volna a röhögéstől. Nem úgy a magyarul nem beszélő román barátunk. Csodával határos módon azonnal perfekt magyarra váltott. Mire a hátsó folyosóra értünk, már nem is a fogdára akart menni, hanem egy irodába, mindent is bevallani.

Fütyülve vette a levegőt a törött orrán, és próbált mosolyogva jó benyomást tenni ránk, hogy még véletlenül se lője bele valaki az emésztőbe. Igencsak szórakoztatóan festett a hatalmas duda orrával. Igazi groteszk, bizarr látvány volt, mintha Vitalij Klicskó készítette volna a sminkjét, miközben kétszázzal átgyalogolt az arcán az ökleivel.

A barom. Ha tudta volna, hogy vagy száz éve csatorna van a kapitányságon…

Másnap képzési napunk volt. Szerettük, mert lehetett pörögni.

Csendesen ültünk Papával a kapitányság előadótermében és hallgattuk a rendőrségi pszichológus csajt, ahogy mély átéléssel magyarázott a szakszerű rendőri intézkedések pszichológiai hátteréről, a mély érzelmek elnyomásáról, és a jéghideg profizmusról. Papával összenéztünk és elmosolyodtunk. Nem volt ebben egy szemernyi rosszindulat sem. Kerülve a nő tekintetét, nagyokat kortyoltunk az automatás fosatós kávénkból.

– Mi van, fiúk? Valamiben nem értünk egyet? – kérdezte a csaj.

– Dehogy – válaszolta Papa. – Minden a legnagyobb rendben. Érdeklődéssel hallgatjuk – mondta olyan arckifejezéssel, mint amikor a hülye gyerekedet nyugtatod, hogy semmi gáz azzal, hogy ostoba, mert lám, te is az vagy, és még mindig élsz.

Az előadás folytatódott, mi meg halálra untuk magunkat. A tiszteletlenebb kollégák – Noki, Atika – elkezdtek snóblizni a pad alatt.

Én már alig vártam, hogy kimehessünk a vén előadó kopott padjaiból és elkezdődjön a gyakorlati oktatás. A kapitányság mögött, a volt étkezdében egy rendes presszó volt felépítve furnérlemezek és régi, lomizáskor kidobott bútorok segítségével. Inkább hasonlított a karakószörcsöki vasútállomás restijére, mint egy pesti lebujra, de mi így szerettük. Ékei voltunk a szervezetnek, amikor szedegettük össze a szemétkupacokból a kidobott székeket, asztalokat, és a csíkosokkal szállítottuk a kapsra. Igaz, egyetlen gubis sem merte azt mondani, hogy „ez az én kupacom”. Mindet foglalta egy jó képességű kreol honfitárs, de mi, ugye, helyzeti előnyben voltunk: fegyver és sárm. Felszámolásból szereztünk söntéspultot, bárszékeket és egyéb kellékeket.

Nagyon vártam a gyakorlatot. Ilyenkor speciális festéklőszerrel gyakoroltuk az elfogást. Nyomot hagy, de nem okoz sérülést. Mint az első szerelem. Itt ki lehet küszöbölni a hibákat. Kísérleti akcióegység voltunk, és ez biztosított számunkra egy kis helyzeti előnyt egy vidéki KMB-shez képest. Combtok, térd- és könyökvédő, lövedékálló mellény, gyorsbilincs, védőszemüveg, mind olyan cuccok, amiket eddig csak a filmekben láttunk. Csoda, hogy pezsgett a vérem? Mint amikor a vállalkozóvá avanzsált téeszelnök először megy be Párizsban a kupiba mint úr. Nem beszélve a saját beszerzésű holmikról. Napi szinten jártunk a „Werébhez” megvenni a legjobb Combat cuccokat. A cég általában laposelemes lámpák osztogatásával tudta le a modernizációt.

A pszichológusnő sétált a padok között, és csak annyi maradt meg a bő kétórás előadásából, hogy Csillának hívják, és hogy parádés segge van, meg hogy bla, bla, bla. Szőke volt, rövid hajú, szemüveges. Az a típus, akinek bikavadítóan áll a szemüveg.

Én kétféle csajt ismerek. Az ügyefogyott arcú szemüvegest, és a tutajost. Fasz-állítót. Ő az utóbbiak táborát erősítette. Nálam egy bő fejjel alacsonyabb, szimmetrikus arcú nő volt, a húszas évei végén, akinek gyönyörű volt a mosolya.

Én még életemben nem láttam ilyen szabályos, hófehér, tökéletes fogsort, mint az övé. Csinos volt, de visszafogott. Olyan, irodaikosztüm-elegancia.

– Kedves Csilla! Azt hiszem, ha nem tartunk szünetet, én hamarosan becigizek – mondtam, és elővettem a legártatlanabb bérmálkozó mosolyomat. Bár azt sem tudom, mi az.

– Jó, legyen tíz perc szünet. Fiúk! Szigorúan tíz perc!

Mindenki felpattant, majd rohant a dolgára. Jó háromnegyed óra múlva Csilla kissé letörten álldogált az előadó előtt. Én pont a büféből tartottam vissza, egy fél rántotthúsos szendóval az arcomban. Elmélyülten koncentráltam a panír alatti elhalt, feltehetőleg nutria, ízetlen testének elrágására, de egy IFA-abroncsot előbb elmajszoltam volna. Kortyoltam egyet a kólámból, amikor észrevettem a tanár néninket.

– Kezdhetjük? – kérdeztem az elmaradhatatlan, ártatlan egyházi mosolyommal.

– Ja! Jó lenne, de maga az első, aki ilyen szigorúan vette a tíz percet, és háromnegyed óra múlva már vissza is talált.

– Hupsz! Bocsi, a srácok időérzéke, hogy úgy mondjam, nem az igazi. Kárpótolhatom valamivel? – kérdeztem, és persze megint a sunán járt az eszem. Francos tesztoszteron, meg huszonéves szervezet! Próbálnék én megkomolyodni, de nem megy az egykönnyen egy ilyen színtársulatban.

– Kösz, nem. Nagyon aranyos, de megszoktam. Senkit sem érdekel a szakterületem. Hiába vagyok alezredes, nem hallgatnak rám.

– Tudja mit? Jöjjön ki velünk a pályára! – vigyorodtam el a saját ötletem hallatán.

– Én?

– Jó buli lesz. Nem kell félni, vigyázni fogunk magára.

– Hát jó – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában.

Mire a többiek visszaszállingóztak, már lehetett menni a gyakszira. Itt azért felpezsdült az élet. Noki, Atika, de még Tibu is felpörgött, pedig neki 65M mintájú szolgálati karó állt ki a seggéből.

Csillát is beöltöztettük, ahogy azt kell. Kapott egy rütyveteg PA-t is festéklőszerrel. Mondjuk, ütőszeg nélkül, de ő ezt nem tudta. Nem akart senki hajat mosni, mert a hölgyike lányos zavarában sárgára vagy zöldre melírozza hátulról – mint baráti tűz – a séróját.

Könyökvédő, térdvédő, lövedékálló mellény… Amikor ráadtam, szembesülnöm kellett a puszta ténnyel, hogy a tanító néni erősen meg van áldva mellesleg. Ahogy saccoltam, legalább 75 C+ kosaras. A szemem majd’ kiugrott, amikor beöltöztettem. Még az az ormótlan mellény is igen dögösen állt rajta.

A feladat egy fegyveres elfogása volt. A presszó berendezve. A vendégeket egy frissen szanált, volt állami ruhaüzlet próbababái alkották. Mit sem számított, hogy a vendégkör kilencven százaléka kopasz, törött orrú és -karú nőkből állt. A helyi alkoholisták már elérték a hőn áhított egyenjogúságot.

Tehát a feladat a frissen felszerelt kopasz kolléga elfogása volt. Hang- és fénygránát segítségével kellett egy tanyasi diszkó hangulatát becsempésznünk a mindennapi gyakorlásba.

A bejáratnál egysoros vonalban lekuporodtunk. Mindenki tudta a dolgát. Papa bőszen magyarázta Csillukának, hogy, idézem:

– Nem beszarni, kedves! Hangos lesz, de kibírható. Amikor elhangzik, hogy „Ütés!”, teli torokból tetszik üvölteni, hogy „Földre, rendőrség!” A fegyvert a célszemélyre fogjuk, de nem csinálunk belőle szitát, csak ha ránk lő. Akkor viszont úgy szarrá lőjük, hogy kórboncnok legyen a talpán, aki összelegózza. Meg tetszett érteni? Nem lövünk, csak ha muszáj, de akkor úgy, hogy ne vallhasson ellenünk.

Ezt a mondást még apámtól tanultam a házi képzések során, én vittem be a köztudatba. Éreztem az utat a halhatatlanság felé.

Csilla tanító néni csak bólintott, de láttuk a tágra nyílt szemében, hogy megértette. Tutira vettem, hogy erősen rámarkolt farizomilag a tangájára.

Papa volt az első, Csilla követte, majd én következtem. Utánam Bambi. Bambi nem egy igen kedves mezei őzike volt bánatos szemekkel, hanem egy ragyásképű állat, akinek a nevéből csiholt T. Tomink gúnynevet: a Bandiból lett Bambi. Nehezen viselte, mert iszonyatosan keménynek akart látszani. Ezzel a névvel meg… Ezen a keresztelő szertartáson mindenki átesett, aki Tomi kollégánkkal összefutott a kapitányságon. Keresztelő Tamás. Ezzel az őzikével az öregasszony sem szívesen futott volna össze.

Szemben, a bejárat túloldalán Noki, Ati és Tibu.

Papa a mi oldalunkról megadta a jelet és bedobta a hanggránátot, Noki a villanót, majd elhangzott a várva várt „ÜTÉS, ÜTÉS, ÜTÉS!” Ilyenkor az adrenalin még gyakszi közben is leveri az ember fejének a tetejét. Lelassul számomra a külvilág. Kiélesedik a hallás és a látás. Az agyam olyan szinten pörög, hogy szinte minden lassított felvétellé változik.

A robbanás és a villanás után mint fékevesztett sárkányok robbantunk be a helyiségbe. Annyit felmértem, hogy a hülye kopasz pont belenézhetett a villanóba, mert két kézzel dörzsölte a szemét, mielőtt Papa hanyatt baszta volna székestől. A másik, ami megmaradt, az Csilla iszonyatos kerek segge, pár centire az arcomtól. Kell ennél több?

Papa mint egy dízelmozdony nyomult be, én meg úgy toltam hátulról Csillát, mint cigánygyerek a lopott biciklit. Mindenki üvöltött torka szakadtából, hogy „Rendőrség!”

Az öblös férfihangokon keresztül is lehetett hallani Csilla cérnahangját, hogy „Földre, rendőrség!” Vigyorogtam is ezen egy jót. Rárontottunk szerencsétlen kopterre, és leharcászkodtuk a földre.

Papa és Noki volt, aki térdelt a szerencsétlen kopaszon. Papa igazi úr módjára rásegítette Csillát is a földön sírdogáló kollégára, aki a gangstaszerepet játszotta.

– Az arcára és a nyakára is tessék bátran rátérdelni. Nem baj, ha folyik a nyála, ez ilyen esetben természetes és normális. Mi addig térdelünk a hátán.

A srácok átvizsgálták a kopi ruházatát, lefegyverezték, majd kapta a gyorsbilincset. Tibuék kivezették a helyiségből. Csilla minden porcikájában remegett, és úgy vigyorgott, mint akit baszni visznek.

Papa vette a szárnyai alá.

– Nos? Hogy tetszett?

– Azt hiszem, öööö…, mindjárt elélvezek – mondta a mindig kimért pszichológusunk kendőzetlen őszinteséggel.

Láttam rajta, ha többelkövetős elfogást szimuláltunk volna, csúnyán be is váltja az ígéretét. Remegett minden porcikája, a szeme csillogott, az ajkai megduzzadtak, az orrlyukai kitágultak.

– Úristen! Doki, ez mindig ilyen?

– Nem. Élesben jobb. Sokkal jobb. Ott be is csúszott volna a tangába az a fránya orgazmus.

A kikerekedett szemeit elnézve pont el is hitte. Segítettünk neki visszavedleni entellektüelbe, majd meghívtuk kávézni a kantinba. Abban az időben Kartellt hallgattunk, ha kellett, ha nem. Igen furcsán hatott a jónépre, amikor a szolgálati kocsikból G. Zoltán fiatalkorú és díszes bandája harsogott. Sokáig kellett a kantinban mesélni Csillának a hasonszőrű sztorikat, miközben Big Daddy Laca szórta a ganxstát az éterbe. Láttuk rajta, hogy megértette, mi az, ami hajt minket, mi az, ami feledteti a szar hétköznapokat. Teljesen elfelejtett pszichomókusnak lenni. Olyan adrenalinfröccsöt adnak az ilyen elfogások, hogy csak a droghoz vagy a kicseszett jó mocskos szexhez tudnám hasonlítani, bár a drogot még nem igazán próbáltam.

A szex az úgy jó, ha a szomszéd is belepirul abba, ami átszűrődik a falakon.

Csilla ezek után alig várta, hogy képzési nap legyen, mert olyankor egy-egy alkalommal beszállt a mi kis vonatunkba, összenyálkázni a hétköznapokat.

Így teltek a napjaink. Meló ezerrel, gyakorlás, hogy haza is menjünk a szoli után, meg persze a svarc.

Néha feketén besegítettünk ebbe-abba, mert a pénz az a yardon – mondhatni – szerény volt. A Mimi segítségével kitett gépeink szépen csilingeltek, de ugye, a soknál is jobb a több.

Belenyúltunk mindenbe. Volt ott, mi szem-szájnak ingere. Akkor is ment a szekér, ha nem akartuk.

Volt olyan szitunk, hogy csak be kellett menni dolgozni, és máris az ölünkbe pottyant az elfogás. Sokat agyaltam azon, mi lehetett az oka. Papa szerint egy szarmágnes vagyok, aki úgy húzza a bajt, hogy maga a szentatya, II. János Pál sem tudná levenni rólam az átkot. Én azzal vigasztaltam magam, hogy vérprofi vagyok, és kisujjamban van a szakma. Így ebben sem jutottunk közös nevezőre, bár nagyon sok minden szólt amellett, hogy már megint a vén fasznak volt igaza. A maga negyven évével majd’ kétszer akkora élettapasztalata volt. Ja! A tökömet. Király vagyok, és kész.

Imádom a nyarat, a téltől meg egyenesen kiver a víz. Ennek több oka is van. Az egyik talán, hogy nyáron születtem. Rengeteg jó oldalát tudnám felsorolni a nyárnak. Kevés ruha a csajokon, meleg van, egyszerűbb a kocsiban prütykölni, jólesik a hideg sör, nem tudok síelni, hétágra süt a nap. Sorolhatnám napestig, de minek. Tekersz a hármas Golffal, az ablak letekerve, néha elveszíti az egyik életét alattad egy-egy kóbor macska, jó illatok törnek be a lehúzott ablakon, a szépen megmunkált bal pajszert kicsit megfeszíted a lehúzott ablakban, és élvezed az életet. Én mondom, ki lehet így bírni. Azt csináltam, amit szerettem, és úgy éltem, amire mindig is vágytam.