Halálos hűtlenség

ELSŐ FEJEZET-1

ELSŐ FEJEZETA papírmunka gyilkos dolog.

Eve Dallas számára semmi sem ért fel a papírmunka végzetes unalmával.

És ha nem az unalom ölte meg az embert, akkor a bosszúság.

De muszáj túlélnie. A New York-i Rendőrség Gyilkossági Részlege hadnagyaként muszáj túlélnie.

Azonban fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt, miközben parányi irodájában ült 2061 tavaszán, hogy valakinek már rég megoldást kellett volna találnia a papírmunkára.

Hát ezt érdemelte, amikor kötelességtudóan korán jött be, hogy megbirkózzon vele? Tudta, hogy még a szokásosnál is nehezebb lesz, de még így is alábecsülte az előtte álló feladatot.

Nem mindennap fordult elő, hogy az egész átkozott osztagával egy bérgyilkost üldözött. Két kontinensen. Ami nem történhetett volna meg, gondolta, miközben a rengeteg számmal küzdött, ha a nevezett bérgyilkos nem a férjét szemeli ki célpontul.

Meg őt.

De mivel ezt tette, az alatta szolgáló férfiak és nők, továbbá néhány rendőr az ENyÜ-től, sőt még a parancsnoka is mellé állt, és nem volt hajlandó visszalépni.

Lehet, hogy Roarke rendelte a New Yorkból induló siklót, és akkor nem kell kitalálnia, hogy gyömöszölje bele azt a borzalmas kiadást a jelentésébe és a költségvetésébe.

Egy makacs, ráadásul mocskosul gazdag írhez ment feleségül.

És persze a rokonai clare-i farmján szálltak le, és a nagynénje meg a többiek egy hadseregnek is elég étellel fogadták őket. Tehát éttermi számlák sem lesznek.

De a túlórák! Whitney parancsnok persze előre engedélyezte őket, de Krisztus a táblázatban, ennyi túlóra megrémisztette. Minden órának egyeznie kellett a kifizetett pénzzel úgy, hogy egy belső ellenőrzésnél is megállja a helyét.

A papírmunka nemcsak hogy gyilkos dolog, gondolta, miközben belekortyolt a kávéjába. Lassan és fájdalmasan végez az emberrel.

Miközben dolgozott, a társa, Peabody nyomozó átkopogott a rózsaszín cowboycsizmájában a külső közös irodán, és vidáman mosolyogva bedugta a fejét az ajtaján.

Egy vicsorgás elég volt, hogy sietve elkopogjon.

Aztán nyolcvanhét perccel azután, hogy leült az íróasztalához, Eve végzett – minden számlát, minden órát, minden jóváhagyott költséget elszámolt.

Elküldte a könyvelésnek – és halál arra a szőrszálhasogatóra, aki bármelyik tételbe bele mer kötni. Lehajtotta a fejét az asztalra és egy pillanatra lehunyta üveges szemét.

– Nem akarok több számot látni – motyogta. – Az emberiesség nevében, nem akarok több számot látni.

Felült, megdörzsölte szögletes arcát, aztán beletúrt rövid, barna hajába. Felállt és odament az AutoSéfhez, mert rohadtul megérdemelt még egy kávét.

Miközben megitta, a keskeny ablakon át kinézett New Yorkra. Magas volt és karcsú, füstszürke csizmát viselt, amely illett a nadrágjához és a fehér pólója meg a fegyveröve fölé vett mellényhez.

Noha az egyetlen látható ékszere a jegygyűrűje volt, egy láncon egy nagy gyémánt is lógott a pólója alatt. Mind a kettőt Roarke-tól kapta, és mind a kettőhöz egyformán erős érzelmi szálak fűzték.

Nézte a kék égen elsuhanó légibuszokat. Az időjárás istenei tökéletes májusi napot adtak a városnak. Napos időt és húsz fok fölötti hőmérsékletet.

Azok a szerencsétlenek, akik valamelyik acéltorony felé tartottak, hogy beüljenek az ablaktalan irodáikba, nem sokat fognak belőle látni. De akkor is szép idő volt. És miután túlélte a költségelszámolást, Eve értékelni is tudta.

Szép nap ez a mai, gondolta, és résnyire kinyitotta az ablakát.

A hátában az üdítően friss légáramlattal visszament az íróasztalához, hogy megnézze, mi futott be az utolsó műszakja óta.

Felcsipogott a kommunikátora.

Látta a képernyőn, hogy a diszpécser keresi.

– Dallas – szólt bele.

Diszpécser Eve Dallas hadnagynak. Lehetséges gyilkosság. Két rendőr…

Miközben a részleteket hallgatta, lekapta a zakóját a széke támlájáról és elindult a közös irodába a társáért.

Valakinek nem lett olyan szép májusi napja.

– Vettem. Dallas és Delia Peabody nyomozó elindul a helyszínre. Peabody – emelte fel a hangját, le sem lassítva –, hívást kaptunk!

Csak akkor esett ki a ritmusból, amikor megakadt a szeme Jenkinson nyakkendőjén. Mostanra már hozzászokhatott volna a nyomozó őrült nyakkendőihez, gondolta, de ugyan ki tudna hozzászokni a neonnarancssárga alapon keringő kövér, kidülledő szemű sárga dongókhoz?

Senki. Nem is lenne szabad senkinek hozzászokni ehhez.

Peabody felkapta a kabátját és utána sietett. Aznap begöndörítve, vörössel csíkozva viselte barna haját.

Eve ehhez sem tudott hozzászokni.

– Mit kaptunk?

– Holttest a West 4. utcában, két egyenruhás már a helyszínen van. Érdekes módon a kilenc-tizenegyet az Upper East Side-ról hívták. Másik két egyenruhás elindult, hogy beszéljen a nővel, aki a bejelentést tette.

– Honnan tudja valaki az Upper East Side-on, hogy valaki meghalt a West Village-ben? – töprengett Peabody, miközben Eve élesen elkanyarodott a már most rendőrökkel, technikusokkal és civilekkel telezsúfolt lift előtt.

A lépcsőn mentek le.

– A diszpécser erről nem mondott semmit.

– Korán bejöttél ma.

– Papírmunka. De végeztem vele. És nem akarok róla beszélni.

– Elég korán indultunk McNabbel, hogy be tudjunk sétálni. Ki kell használni az ilyen napokat.

– Mivel, ahogyan a West 4-en talált holttest is rájöhetett, lehet, hogy ez az utolsó napod.

A következő emeleten Eve a legjobbakat remélve visszament a lépcsőházból a lifthez, és mivel ott csak feleannyira volt zsúfolt a fülke, mint a gyilkossági részleg emeletén, benyomakodott.

– Leginkább arra gondoltunk, hogy szép reggelünk van a sétához.

A parkolószinten kiszálltak a fülkéből, és visszhangzó léptekkel odamentek Eve kocsijához.

– Amikor terepen vagyunk, sokat gyalogolunk – folytatta Peabody, miközben beültek. – De az nem ugyanaz. Tudod, csak jár-kel az ember ide-oda. Viszont New York tavasszal… komolyan mondom, csodálatos!

Eve kihajtott az őrült forgalomba, a dühös kürtök, a harsogó reklámok és a pöfögő maxibuszok kakofóniájába. New York tavasszal.

De a fenébe is, Eve mércéjével mérve a város az év minden szakában csodálatos volt.

– Tegnap meg két fantasztikus órát töltöttünk Mavisszel és Bellával a közösségi kertben. Van egy szép kis ágyásunk.

Eve Mavisre, a legrégebbi barátjára gondolt – az énekesnőre, az anyára, a divatőrültre, az ismét várandós Mavisre. Sok furcsa dolgot látott már tőle, de a földtúrás nem tartozott ezek közé. Eddig.

– Tényleg kertészkedik?

– És milyen jól! – erősítette meg Peabody. – Megvan hozzá a szeme és a kézügyessége. Én a szüleim miatt így nőttem fel, de ő született tehetség. Bella meg olyan aranyos a kis kertésznadrágjában. Ja, és van egy barátja.

– Micsoda? Mavisnek? Hiszen férjnél van és megint terhes.

– Nem, Bellának. Nednek hívják. Huszonkét… hónapos. Göndör vörös haja van és szeplős. Mavis elnevezte Csudipofinak, és rajta ragadt. Nagyon aranyosak együtt. A szülei, Jem és Linc még csak most tanulják a kertészkedést. Jem blogger, Linc pedig biokémikus.

– Ez most egy kert vagy társasági klub?

– Mind a kettő lehet, ez benne a szép – vigyorgott rá Peabody. – Utálnád.

Az biztos, gondolta Eve, miközben elkezdett parkolóhelyre vadászni. De akkor is.

– Ültettem egy fát.

– Hogy mit csináltál? – kerekedett el Peabody sötétbarna szeme. – Mit?

– Ültettünk Roarke-kal egy fát. Az ő ötlete volt, de együtt csináltuk. Nagyrészt. A tájépítész srác ásta ki a gödröt, de mi tettük bele a fát, aztán a földet meg mindent.

– És milyen fa?

– Ott! – Eve kiszúrt egy helyet, felkapcsolta a villogóját, függőlegesbe kapcsolt, és miközben Peabody lehunyta elkerekedett szemét, átlibbent az utca fölött, majd leereszkedett egy ütött-kopott minibusz és egy nagy terepjáró közé. Fél-fél hüvelyk ha maradt elöl és hátul.

– Gól!

– Akartam szólni, hogy figyelmeztess, de valószínűleg csak rosszabb lett volna. – Peabody kiszállt, örülve, hogy ép bőrrel megúszta a manővert, és megvárta, míg Eve kivette a helyszínelőkészletet a csomagtartóból. – Szóval milyen fát?

Eve dél felé mutatott, a zebrára.

– Egy bánatos fát. Bánatos valamit. Talán füzet.

– Szomorúfüzet?

– Bánatos, szomorú. Egyre megy, mert nem igaz rá egyik sem. Most csupa apró virágba borult, szóval túlélte.

– Az jó, de miért ültettetek fát? Miért ültet fát egy rendőr és egy csilliárdos?

– Roarke néha… – Olyan szentimentális, gondolta, miközben csatlakoztak az úttesten áthömpölygő emberfolyamhoz. – …a fejébe vesz dolgokat. Van az a tavunk, úgyhogy…

– Megvan? Kész? Mondtad, hogy tervez egyet.

– Igen, kész. Szép. Vannak rajta azok a lebegő izék.

– Tavirózsák? – sóhajtott fel Peabody.

– Azok, meg kövek, meg növények, meg egy pad, és Roarke úgy döntött, hogy ültessünk egy fát is.

– Aúú!

– A társasági klub bezárt – jelentette ki Eve, és megállt egy négyemeletes épület előtt, hogy szemügyre vegye.

A földszintet egy Költők és festők nevű hely és egy Herbalisták nevű bolt foglalta el. Mind a kettőnek széles ablakai néztek az utcára, akárcsak az emeleteknek.

Se redőnyök, figyelte meg Eve, se rácsok, semmi, csak az üveg.

Odament a két vállalkozás közötti borszínű ajtóhoz, amely a lakásokhoz vezetett.

Biztonsági kamera nincs, a zár a legegyszerűbb.

– Ide egy fogpiszkálóval is be lehetne jutni – állapította meg, aztán elővette a mesterkulcsát.

Egy vaslépcső vezetett fel egyenesen az első emeletre, ahol a jobb kéz felé lévő ajtón rendes riasztórendszert, a balra nyíló kétszárnyú ajtón pedig erős zárat pillantott meg.

– A holttest eggyel feljebb van – mondta Peabodynak.

Hangos csizmakopogás közepette felmentek.

Egy egyenruhás várakozott a jobbra lévő, nyitott ajtó előtt. A bal oldali kétszárnyú ajtó is nyitva állt. Bepillantva Eve festőállványokat, zsámolyokat, munkaasztalokat, szerszámokat, kisebb-nagyobb fa- és kődarabokat pillantott meg.

Az egyenruhás mögötti lakásból zene hallatszott.

Felmutatta a jelvényét és bekapcsolta a rögzítőjét.

– Hadnagy – lépett hátra a körülbelül ötvenéves, rövidre vágott, sűrű, göndör hajú rendőrnő. – Miller rendőr. A társam, Getz rendőr fent van a holttest mellett.

– Jelentést kérek.

– Épp egy panaszt intéztünk néhány házzal arrébb, és már készültünk letenni a szolgálatot, amikor bejött a hívás. Nyolc óra harminchárom perckor. Félutcányira voltunk, vállalnunk kellett. Ezen a szinten egyik lakásnál sem nyitottak ajtót, és ebből zenét hallottunk kiszűrődni.

Méghozzá tüzes zenét, gondolta Eve. Sok basszus, sok dühös dob.

– Hangszigetelés nincs – folytatta Miller rendőr. – Felébresztettük az alatta lakó bérlőt, hátha van kulcsa, és volt. A neve Hettie Brownstone. A két vállalkozáson kívül… egyik sem volt nyitva, amikor megérkeztünk… csak ő és a halott bérel… bérelt itt lakást. Ms. Brownstone-tól megkaptuk az Ariel Byrd által bérelt mindkét lakás kulcskártyáit, megkértük, hogy várjon a lakásában, és azóta is ott vár. Bekiáltottunk, hogy rendőrség, majd behatoltunk. A társam nézett körül a felső szinten, én ezen. Ő talált rá a holttestre.

Miller a lépcső felé pillantott. A széles nyíláson át Eve látta, hogy a másik rendőr pihenjben áll a tágas ablak előtt, amelyet két oldalról polcok szegélyeztek.

– Egy műterem az, hadnagy. Szobrász műterem. A nő koponyája hátul betört, és egy jókora kalapács, már-már pöröly hever mellette a padlón, a fején vérrel és agyvelővel. Ez szabad szemmel is felismerhető. A padlón, a lépcső tetejénél hever továbbá egy elviteles papírzacskó a Café Delish-ből… körülbelül egy utcányira van keletre. Mintha valaki elejtette volna, a menő kávé szétfröccsent. A zacskóban két muffin van.

– Biztosítottuk a helyszínt és beszóltunk a központba. Én lementem, hogy tájékoztassam Ms. Brownstone-t és megejtsem az első kihallgatást.

Miller lepillantott a kezében tartott noteszre.

– Három éve ismeri az áldozatot, amióta beköltözött. Egy táncstúdiót vezet a házban, szemben a lakásával. A vallomása szerint este kilenckor ért véget az utolsó próbája, és utána bezárt. Van egy ötéves gyereke. Nem hagyta el a házat, nem látott és nem hallott semmit. Azt állítja, negyed tízkor fektette le a gyereket, lezuhanyzott, és egy üveg bor társaságában nézett valamit a képernyőn, körülbelül fél tizenegyig.

Miller felnézett a jegyzeteiből.

– Feldúlt volt, hadnagy, de együttműködő. Azt mondta, beszélni fog a nyomozókkal, amikor megérkeznek, de el kell vinnie a gyereket iskolába. Kilencre fog hazaérni.

– Rendben. Átvesszük a helyszínt. Le fogom küldeni a társát. Maga ellenőrizze a költős helyet. Nyitva volt tegnap éjjel. És vannak kamerák a bejáratánál, meg a gyógynövényüzletnél is. Látni akarom mindkettő felvételeit.

– Igenis, hadnagy.

– Nézzen utána, mit tud meg a kávéházból, és nézzen rá Brownstone-ra, amikor visszaér. Mondja meg neki, hogy valamelyikünk le fog menni hozzá, amint tud.

– Igenis. Hadnagy, annyit szeretnék még mondani, hogy amikor körbementem ezen a szinten, észrevettem, hogy használták az ágyat. Hacsak az áldozat nem hagyta bevetetlenül. De szerintem használták, mert mindkét éjjeliszekrényen borospoharak állnak, a konyhapulton pedig van egy majdnem üres üveg Shiraz.

– Ezt jó tudni. Köszönöm, Miller rendőr.

Eve odament a lépcsőhöz – ez nem vasból készült, hanem fából. Réginek tűnt, lehet, hogy még az eredeti volt.

A másik rendőr, egy a társánál talán tizenöt évvel fiatalabb férfi, fent várta őket.

Tőle jobbra hevert az elázott elviteles zacskó egy sűrű, barna folyadék alkotta tócsában.

– Hadnagy. Miller mondta, hogy ne kapcsoljam ki a zenét. Mert ön úgy akar látni mindent, ahogy akkor volt, amikor bejöttünk.

– Helyes.

– Nem hallottam volna, hogy feljönnek. Csak onnan tudtam, hogy itt vannak, hogy lenéztem és megláttam Millerrel.

Nem fülsüketítően hangos, gondolta Eve, de elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a léptek zaját.

– Köszönjük. Átvesszük a helyszínt.

Eve megállt a lépcső tetején, körülnézett és közben kinyitotta a helyszínelő készletet. Lefújta a kezét és a csizmáját, és Peabody követte a példáját.

– Zene ki!

A beálló csendben Eve szemügyre vette az áldozatot. Alacsony nő, térdnél levágott szabadidő nadrágban és vállnál levágott ujjú felsőben.

Rövid, élénk kék csíkokkal tarkított, tintafekete hajába alvadt vér tapadt.

– A seb elhelyezkedése alapján az ütés enyhén jobbról érte… és az áldozat bal felé zuhant el. A gyilkos hátulról támadt rá, ez nyilvánvaló – jegyezte meg Eve. – Ott állt a munkaasztalnál, arccal az ablak felé, és azon a kődarabon dolgozott.

– Azt hiszem, márvány.