Halálos hűtlenség

MÁSODIK FEJEZET-2

Ha a lenti előcsarnokról a „nyomasztó elegancia” jutott Eve eszébe, akkor erről a helyiségről a „kifinomult elegancia”.

Minden tökéletes és minden tökéletesen összeillő, gondolta. A pasztellszínek és a bútorok szelíd ívei, a hatalmas antik szőnyeg – tökéletes árnyalatba fakulva –, a visszafogott festmények, csupa tájkép és csendélet, közöttük különböző alakú tükrökkel, a kristályvázákban lévő rózsák és liliomok illata, és a tökéletes kilátás a folyóra az üvegfalon keresztül. A hatalmas terasz szinte egy fedetlen nappalinak tűnt a rajta álló üvegasztallal, fotelekkel és cserepes növényekkel.

Mindez tökéletesen illett a halványkék dívány sarkában kuporgó nőhöz. Eve úgy tippelte, legalább tíz évvel fiatalabb a vőlegényénél. Elég fiatal ahhoz, gondolta, hogy ne kelljen sminkelnie – vagy elég ügyesen bánik a sminkkel ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha nem is sminkelne.

Szőke haját lófarokban összefogta, szabaddá téve klasszikus, ovális arcát. A szeme – halványkék, mint a dívány – kivörösödött a sírástól. Éppen csak.

Fehér, bő nadrágot és inget viselt. Szinte sugárzott róla a törékenység.

A két egyenruhás felállt a fotelekből. Mind a kettő kávéscsészét tartott a kezében, de azonnal le is tették az asztalra.

– Nyomozó, vigye ki a két kollégát az előszobába és hallgassa meg a jelentésüket. Innen átvesszük – nézett a két rendőrre. – Ms. Huffman, Dallas hadnagy vagyok.

– Tudom – felelte remegő hangon a nő. – Láttuk Merittel a videót. Az Icove-ügyet. Nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. – Merit kezéért nyúlt. – El… elmondtam a rendőröknek, mi történt. Csak éppen nem tudom, mi történt. Egyszerűen nem tudom.

– Minden rendben van, Gwen – ült le mellé a kezét nem elengedve Merit. A nő balján egy jókora gyémántgyűrű csillogott. – Minden rendben.

Férfiasan Jóképű találkozása Törékeny Szépséggel, gondolta Eve. Tökéletes páros.

Merit visszafordult felé.

– Foglaljon helyet, hadnagy. Megkínálhatjuk valamivel?

– Csak válaszokat kérek – ült le Eve.

– Mielőtt elkezdenénk, tudnia kell, hogy Gwen jogi képviselője is vagyok.

– Ön ügyvéd, Mr. Caine?

– Igen, a Caine, Boswell & Caine-nél. Gwen minden lehetséges módon a segítségükre szeretne lenni a nyomozásban, de meg kell értenie, hogy jelenleg sokkos állapotban van.

– Miféle sokkot szenvedett el, Ms. Huffman?

– Én… nos… én… én találtam meg Arielt. És… – Gwen Merit vállába fúrta az arcát. – Minden csupa vér volt.

– A lakásán járt?

– Igen. Ma reggel.

– Pontosan mikor?

– Korán. Nem vagyok biztos benne, de fél nyolc körül. Esetleg valamivel előtte? Nem tudom.

– Hogyan jutott be a lakásba?

Gwen visszafordította az arcát Eve felé, de a fejét továbbra is Merit vállán nyugtatta.

– Az ajtó résnyire nyitva állt. Hallottam a zenét… Ariel szeret zenét hallgatni munka közben… úgyhogy bementem. Kiabáltam neki, hogy megérkeztem, aztán elindultam fel, a műterembe. Vittem kávét meg muffint egy helyről, amit szeret. Ezt is mondtam neki. „Hoztam lattét meg áfonyás muffint”, azt hiszem, ezt mondtam. Meg azt, hogy kicsit korán érkeztem, és nem kellene nyitva hagynia az ajtaját.

– Aztán felértem és… megláttam. A padlón feküdt, és minden csupa vér volt. Láttam az arcát, a szemét. Azt hiszem, sikoltozni kezdtem. Nem tudom. Nem kaptam levegőt, hányingerem támadt, szédültem és nagyon féltem. Kirohantam. Ó, Merit, nem lett volna szabad így elrohannom!

– Sokkot kaptál.

– Hozzáért valamihez?

– Nem tudom. Az ajtóhoz, a lépcsőkorláthoz. Nem tudom.

– Hogy jött vissza ide?

– Valahol fogtam egy taxit. Nem tudom. Futottam, gyalogoltam. Teljesen magamon kívül voltam. – A szívére szorította a bal kezét a szikrázó gyémánttal. – Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Nem is lehetett valóságos.

Belépett Peabody és Eve intett neki, hogy üljön le a szomszédos fotelbe.

– Mióta ismerte Ms. Byrdöt?

– Tavaly ősszel… azt hiszem, szeptemberben ismerkedtünk meg. Szeptember lehetett, mert Merit épp üzleti úton volt. Egy kiállításmegnyitón. Ariel is kiállított. Nagyon tetszettek a munkái.

Egy magányos könnycsepp gördült le kecsesen Gwen arcán.

– Vettem egy szobrot és beszélgettünk. Azonnal kijöttünk egymással. Csodáltam a művészete iránti elkötelezettségét, de volt egy könnyed oldala is, ha érti, mire gondolok. Barátok lettünk.

– Olyan jó barátok, hogy reggel fél nyolckor beugorhatott hozzá?

– Korábban értem oda, mint mondtam. Nyolcra beszéltük meg, de izgatott voltam. Megkértem, hogy készítsen egy márványszobrot Meritnek. Nászajándékul. Én lettem volna a modell.

– Gyakran hagyta nyitva az ajtaját?

– Én… nem tudom. Nem jártam túl sokszor nála. Általában klubokban vagy galériákban találkoztunk vagy együtt ebédeltünk. Persze jártam már nála, láttam a műtermét, de nem rémlik, hogy bármelyik alkalommal is nyitva lett volna az ajtaja.

– Talán csak gondatlan volt – tette hozzá Gwen. – Amikor a munkájára koncentrált, megszűnt számára a külvilág.

– Értem. Tehát barátok voltak. Más barátaival is találkozott?

– Nem igazán. Nem mintha emberkerülő lett volna, de nem járt sokat társaságba.

– És a romantikus partnerei?

– Soha nem beszélt senkiről. Egyszer mondtam neki, hogy Meritnek van egy csodálatos unokatestvére, és összehozhatom vele. – Halványan elmosolyodott és a vőlegényére nézett. – Henry. De Arielnek néhány éve volt egy csúnya szakítása, és inkább a munkájára akart koncentrálni. A romantika várhatott.

– Említette az exe nevét?

– Nem.

– Rendben. El tudná mondani, mit csinált tegnap este?

– Tegnap este? – kerekedett el a könnyes, halványkék szempár.

– Hol vacsorázott, mikor, kivel.

– Nem értem – nézett ismét Meritre Gwen.

– Megállapították a halál beálltának az időpontját – mondta a férfi.

– Igen. Szeretném tisztázni ezt a kérdést, hogy ne kelljen többet zavarnunk Ms. Huffmant.

– Azt hiszik, képes lettem volna ezt tennie vele? – markolta meg remegő szájjal, tágra nyílt szemmel Merit karját Gwen. – Vagy bárkivel?

Eve rápillantott Peabodyra, és társa a megtestesült megértésként dőlt előre ültében.

– Ms. Huffman, tudjuk, milyen nehéz most önnek. Sokkot kapott és elveszített egy barátot. Minden, amit mond, segít nekünk kideríteni, mi történt a barátjával, ki bántotta. Beszélt vele tegnap este?

– Nem, én… vagy igen? Nem. Üzenetet küldtem! Igen, délután. Írtam neki, hogy akkor mehetek-e ma, ő pedig azt írta, hogy már alig várja. Épp az esküvőszervezőnkkel, Marjorie-val találkoztam. Júliusban összeházasodunk Merittel.

– Gratulálunk – mosolygott Peabody.

– Utána hazajöttem. Merit egy tárgyalásra készült, úgyhogy sokáig bent maradt. Nem találtam a helyem. Olyan szép nap volt. Elmentem sétálni, kirakatokat nézegetni. Nagyjából hatkor? Fél hétkor? Nem tudom. Végül a parkban kötöttem ki. Nem tudom, mikor értem haza. Nyolckor? Kilenckor. Aztán ettem egy salátát és ittam egy pohár bort. Kettőt – helyesbített. – Megnéztem néhány dolgot, amikről Marjorie-val beszéltünk. A bor és a hosszú séta megtette a hatását, tizenegykor már az ágyamban aludtam.

– Találkozott valakivel séta közben vagy vett valamit? – kérdezte Eve.

– Nem. Ó, kilenckor üzenetet váltottunk Merittel. Vagy fél tízkor?

– Kilenc körül. Írtam Gwennek, hogy épp ételt rendeltünk, mert két-három óráig még bent kell maradnunk. Mivel szünetet tartottunk, néhány percig üzengettünk egymásnak.

– Ms. Huffman, a ma reggeli események ismeretében ön nem hívta a kilenc-tizenegyet, csak körülbelül hatvan perccel azután, hogy megtalálta Ms. Byrdöt.

– Tudom. Sajnálom. Nagyon sajnálom. Soha nem láttam még… csak akkor tudtam elkezdeni valamennyire tisztán gondolkodni, amikor hazaértem. Akkor vágott belém. Otthagytam. Egyszerűen otthagytam. Elővettem egy altatót. Alig tudom elhinni, hogy majdnem bevettem egy altatót, hogy ne tudjak az egészről. Megint remegni kezdtem, és felhívtam a rendőrséget. De nem tudtam abbahagyni a remegést.

– „Ne zavarjanak”-ra állította a lakás rendszerét és a ’linkjét.

– Igen, amikor be akartam venni az altatót. Miután felhívtam a rendőrséget, majdnem bevettem, de aztán inkább ittam egy italt, és rájöttem, hogy a rendőrség majd biztos beszélni akar velem, és azt akartam, hogy itt legyen Merit. Meritet akartam.

Lassan, kecsesen legördülő könnyekkel sírni kezdett és odabújt a férfihoz.

– Vele kellett volna maradnom. – Merit felé fordította szép, könnyes arcát. – Ott kellett volna maradnom Ariellel, meg kellett volna várnom a rendőröket. Egész életemben szégyellni fogom, hogy nem maradtam.

– Ne hibáztasd magad – csókolta meg a feje búbját Merit. – Hálás lennék, ha most befejezhetnénk, hadnagy, nyomozó. Ez már túl sok Gwennek.

– Nagyra értékeljük az együttműködését – állt fel Eve. – És részvétünk. Kitalálunk.

– Mondtak valamit az egyenruhások, amire mi nem kérdeztünk rá? – kérdezte a lift felé indulva.

– Nem igazán. Épp csak elkezdték. Azt mondták, először falba ütköztek… nem engedték fel őket a „Ne zavarjanak” miatt, várták a jogi képviselőjét. Aztán ki kellett várniuk, amíg a nő sírt és a férfi megnyugtatta.

Beléptek a fülkébe és elindultak lefelé.

– Épp megállapították, hogy ismerték egymást az áldozattal, meg hogy reggel mikor ment oda, amikor megérkeztünk.

– Oké, tehát nem jutottak elég messzire az első kihallgatáson, hogy észrevegyék a nő sztorijában tátongó hatalmas, mély lyukakat.

– Nem említették – felelte Peabody. – Megkockáztatom, hogy nem értünk egyet… én is éreztem néhány döccenőt a sztorijában, de én mindig gyanakszom azokra, akik ilyen szépen tudnak sírni… viszont ez lehet puszta irigység is. De a hatalmas, mély lyukakat nem láttam.

– Majd meglátod őket. – Eve egyenesen a recepciós pult felé vette az irányt. Kérnie sem kellett, Felicity elé tett egy lezárt és felcímkézett csomagot.

– A másolat, amit kért, hadnagy. Ha bármiben a segítségére lehetek még…

– Lehet. Mióta lakik itt Ms. Huffman?

– Közel négy éve, ha jól emlékszem.

– És arra mennyire emlékszik, hogy mióta tart a kapcsolata Mr. Caine-nel?

– Ezt legfeljebb megbecsülni tudom. Mondjuk egy éve, és annál rövidebb ideje van automatikus belépési engedélye.

– Köszönöm. Még valami. – Elővette a kéziszámítógépét és kikereste rajta Ariel Byrd személyi igazolvány képét. – Ismeri ezt a nőt?

– Sajnálom, nem.

– Oké, még egy még valami. A váltótársai a pultnál. Szükségem van a nevükre és az elérhetőségükre.

– Természetesen. Jonathan, kérlek add meg a hadnagynak a kért információkat.

Miután megkapta a neveket és címeket, Eve ismét köszönetet mondott Felicitynek, majd elindultak kifelé.

Peabody megvárta, míg beülnek a kocsiba.

– Tehát a tanúnk gyanúsított. Értem, ez a rutin. Azt viszont nem értem, miért koncentrálsz rá ennyire az első pillanattól kezdve.

– Először is, feldühít, amikor valaki hazudik nekem. – Eve szemügyre vette a forgalmat és kivágott a járda mellől.

– Az elviteles zacskó stimmel. Az egyenruhások a biztonsági kamerák felvétele alapján megerősítették, hogy Huffman… most már nem kell a rendszerben keresni az arcát… hét óra húsz perckor érkezett meg a kávéval és a muffinnal.

– Igen, ez stimmel. És az is stimmelni fog, hogy az esküvőszervezővel volt. Ellenőrizni fogjuk, de szilárd alibi lesz. Talán lesz egy kis eltérés az időpontokkal, de szilárd lesz. A vőlegény késő esti munkája is stimmelni fog. A többi viszont süketelés.

Nyugat felé fordult, majd a Lexingtonon délre.

Peabody végiggondolta a szavait.

– Elég jó a süketelésérzékelőm, de fogadni mernék, hogy a tied jobb.

– Találkozik az esküvőszervezővel, aztán hazamegy. Nagyjából egy óra múlva rájön, hogy unatkozik. Elmegy egy két-három órás sétára, a parkba, kirakatokat bámulni. Neked az volt a benyomásod róla, Peabody, hogy az a városban sétálós fajta? Olyan, aki mindig csak nézegeti a kirakatokat, de soha nem vesz semmit?

– Most, hogy mondod, nem igazán. Úgy értem, nekem hihető a története. Sétálgat a városban, a feje tele van az esküvői tervekkel. Csak egy kis friss levegőt akar szívni. De igen, elég hosszúra nyúlt séta, ráadásul egyedül. Viszont azt mondta, a gyilkosság időpontjában otthon volt.

– Ellenőrizni fogjuk a felvételt, de valószínűleg otthon volt, vagy legalábbis az előcsarnokon át ment haza, és nem arra távozott. Akkor is hazudott. Akármit is csinált azalatt a három óra alatt, nem csak sétált. És nem volt egyedül.

– Csalja a vőlegényét?

– Igen, megfordult a fejemben. És gondolj bele – pillantott Peabodyra. – Egy ilyen nő nem megy reggel nyolckor modellt ülni, és pláne nem ér oda fél órával hamarabb. Rá szoktak várni az emberek, náluk ez így működik.

– Úgy látom, egyáltalán nem tetszik neked.

– Hazudott és valószínűleg csalja a partnerét. Gyilkossági ügyben nyomozunk, de egyre több pont mellé kerül pipa.

Ismét nyugat felé fordult, és tovább töprengett a hullámzó forgalomban.

– Besétál az áldozat lakására… azt majd kiderítjük, miután beszéltél a többi recepcióssal, hogy az áldozat, a jó barátja, járt-e valaha nála… és elindul a lépcsőn fel, a műterembe.

– De előtte még megállt kávét meg muffint venni, ami, igen, ha úgy nézzük, valóban furcsa. Tényleg nagyon korán van még.

– Meglátja a holttestet, elejti, ami a kezében van. Placcs! Lehet, hogy őszintén megdöbbent, de lehet, hogy csak úgy akart tenni, mintha megdöbbent volna. Aztán elmegy. Mi támasztja ezt alá? Az, akinek ilyen lakása van, általában sofőrszolgálattal jár. De ő nem. Azt állítja, hogy valamiféle transzban gyalogolt, amíg le nem intett egy taxit.

– Meg kell találnunk a taxit – tette hozzá Eve. – Visszaér, felmegy a lakásába. Azon gondolkodik, hogy bevesz egy altatót. Szegénykém! Aztán végül több mint egy órával azután, hogy meglátta a vérbe fagyott barátját, végre felhívja a kilenc-tizenegyet.

– Elismerem, elég sok idő telt el – mondta Peabody, miközben Eve átsuhant egy sárgán és ismét dél felé fordult. – Ezt a sokkal fogja magyarázni, meg azzal, hogy mindenki másképp reagál rá. Akár még igaz is lehet.

– Lezuhanyzott, átöltözött, megszárította a haját, gondosan kisminkelte magát. Tekintve, hogy mikor ért haza, ennek legalább egy része a bejelentés utánra esett. Felkészült. Kizárt dolog, hogy reggel nem annál sokkal jobban kisminkelve ment el, mint ahogy mi láttuk, és a haját sem ilyen egyszerűen viselte. És csupa fehérbe öltözött… az ártatlanság jelképe. Nem volt rajta kávéfolt. És mindeközben felhívta az ügyvéd vőlegényét. „Ne zavarjanak”-ra állította a lakást, hogy több ideje legyen felkészülni, hogy először a vőlegényével beszélhessen, és hogy a férfi biztosan ott legyen vele, amikor kihallgatjuk.

– Számító – értett egyet Peabody. – Ez tisztán látszott… különösen azokkal a lassú, tökéletes könnycseppekkel. De miért ment vissza ma reggel? Miért ment vissza, miért vett kávét és muffint, miért tette egyértelművé, hogy járt a helyszínen?

– Vannak, akik élvezik a figyelmet és fogadni mernék, hogy ő is közéjük tartozik. Biztos, hogy meg fogjuk találni az ujjlenyomatait is a lakásban. Akárhogy is, meg fogjuk szorongatni a kis hazugot.