Halálos hűtlenség

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETA magas, karcsú és szemmel láthatólag feldúlt Hettie Brownstone beengedte őket a lakásába, amelyet kellemes vaníliaillat lengett be a kis elektromos kandalló párkányán égő gyertyától. Byrd otthonával ellentétben ezt távolról sem lehetett volna minimalistának nevezni.

Az egyik sarokban három rekesznyi játék állt, a kanapén rengeteg párna hevert. A bejárat melletti, fa alakú fogason sok gyerek- és néhány felnőtt méretű kabát, sapka és pulóver lógott.

Rengeteg porfogó mindenfelé.

– Igaz? Nem tévedés? Ami Ariellel történt?

– Nem, asszonyom.

Brownstone szeme könnybe lábadt, de gyorsan megrázta a fejét.

– Üljenek le, kérem – intett. – Még nem voltam a piacon… azután akartam menni, hogy elvittem a kislányomat iskolába, de… Teával vagy gyümölcslével tudom megkínálni önöket.

– Köszönjük, nem kérünk semmit – felelte Eve.

– Elmondhatják, mi történt? Borzalmas nem tudni, mi zajlott a fejünk fölött, miközben a kislányom aludt.

– Még vizsgáljuk az ügyet.

Brownstone lerogyott egy fotelbe, kihúzta a háta mögül a párnát és megölelte.

– A rendőrök nem mondtak semmit, de az a benyomásom, hogy nem baleset történt.

– Nem, asszonyom, nem baleset volt.

Brownstone most szorosan lehunyta a szemét.

– Annyira… nemtörődöm volt a biztonságával kapcsolatban. A háztulajdonos semmit sem tesz a biztonsági rendszer fejlesztéséért. Még a javítások is egy örökkévalóságig húzódnak. Erre a lakásra én szereltettem fel a biztonsági kamerát és az új zárakat, és azt is elárulhatom, hogy alapvető vízvezeték-szerelési ismeretekre is szert tettem. Ami azt illeti, Ariel mutatta meg, hogyan kell tisztán tartani a mosógépet és kidugítani a lefolyót. Így ismerkedtünk meg.

– Milyen jól ismerték egymást?

– Csak ketten vagyunk itt bérlők, két egyedülálló nő. Ariel azonban elég zárkózott, én pedig egyedülálló, dolgozó anyaként általában elfoglalt vagyok. Barátok vagyunk… voltunk – helyesbített –, de igazából nem jártunk össze vagy szórakozni. A hét hat napján tanítok, és itt van nekem Tasha is. A társasági életemet a gyerekem barátai, a parkba járás, a gyerekfilmek jelentik. Ariel művészetet tanít, és keményen dolgozik a műtermében.

– Van kulcsa a lakásához.

– Igen. Arielnek volt egy macskája… Rodin. Néha elutazik művészeti fesztiválokra, és megkért, hogy gondoskodjak Rodinről, menjek fel, adjak neki enni és inni, meg szeretgessem meg egy kicsit, amíg távol van. Tavaly télen halt meg. Elfelejtettem visszaadni a kulcskártyát. Ariel nem kérte, és kiment a fejemből. Az előbb adtam oda a rendőröknek.

– Igen, nálunk van. El tudná mondani, hogyan telt a tegnap estéje?

– Ó, persze. – Két kézzel beletúrt sűrű, göndör hajába. – Ahogy a rendőröknek is elmondtam, miután elhoztam Tashát az iskolából, egyenesen hazajöttünk. Készítettem neki egy kis uzsonnát, aztán aludt egyet, amíg én megtartottam egy órát a stúdiómban, velünk szemben. A főbejárat biztonsági rendszere szerintem szart sem ér, de nincs pénzem, hogy megjavíttassam. Be szoktam zárni a lakást, amikor Tasha alszik és én közben tanítok, de egy kamerán át figyelem.

– Tehát tudja, hogy biztonságban van – szúrta közbe Peabody.

– Igen. – Brownstone a jobb kezével idegesen babrálni kezdte az inge felső gombját. – Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy elhanyagolom. Csak ketten vagyunk. Az apja a születése óta nincs a képben… ő döntött így. Az első fél évet főállású anyaként töltöttem el, de…

– De dolgoznia kell – fejezte be a mondatot Eve.

– Igen. Azt akarom, hogy Tasha tudja, hogy én tartom el magunkat, a tanításból. Mindenesetre megvan a rutinunk. A háromórás próbát általában átalussza, aztán átviszünk néhány játékot, és a következő órán játszik. Azután vacsora, és ha jó az idő, sétálunk egyet a parkban vagy kitalálunk valami mást. Aztán van nyolctól egy próba… a tizenhárom-tizenhét éves táncosoknak. Tasha szeret együtt táncolni velük, és ők sem bánják. Ezután bezárok és lefektetem aludni. Néha gyorsan megy, néha nem. – Halványan elmosolyodott. – Tegnap este gyorsan ment, negyed tíz körül már aludt. Lezuhanyoztam, leültem a képernyő elé egy pohár borral, de hamar lebukott a fejem. Úgyhogy lefeküdtem.

– Hallott valamit fentről, vagy hallott bárkik bejönni az épületbe, esetleg távozni? A lépcsőház elég hangos – emlékeztette Eve.

– Nekem mondja? Pont emiatt költöttem egy kisebb vagyont hangszigetelésre. Maguknak van gyerekük?

– Nincs.

– Akkor hadd mondjam el, hogy amikor már órák óta járkál fel-alá egy fogzó csecsemővel, és végre nagy nehezen leteszi aludni, és akkor valaki felcsattog azon az átkozott lépcsőn és felébreszti, akkor a legszívesebben megölné.

Hátrahőkölt.

– Nem úgy értettem…

– Tudjuk – nyugtatta meg Peabody.

– A ház tulajdonosa nem akart hangszigetelésre költeni, de azt mondta, ha nekem van rá pénzem, akkor csak nyugodtan. Végül a szüleim fizették ki. Az állam északi részén élnek.

– Mit tud Ms. Byrd barátairól, a romantikus kapcsolatairól?

– Ó, nem sokat, ha bármit egyáltalán. Tudom, hogy kedden és szerdán este, illetve minden második szombat délután tanítványok jártak hozzá. Láttam őket, amikor épp órára vagy máshova mentem. Arról soha nem beszélt, hogy jár-e valakivel.

Ismét megrázta a fejét.

– Azt a gyertyát érte gyújtottam. Tudom, butaság, de annyira szerettem volna… Ha több időt, több energiát szántam volna arra, hogy megismerjem, most talán többet segíthetnék.

– Így is segített – biztosította Peabody.

– A legszívesebben mindent bezárnék és visszaköltöznék északra. Tizenhét éves korom óta élek a városban, és lehetőséget kaptam arra, hogy a New York-i Balettnél tanuljak. Arról álmodoztam, hogy prímabalerina leszek. A szólistaságig jutottam – mosolyodott el. – Aztán jött Tasha. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy őt választottam az álom helyett. Ő maga az álom. És most először fordult meg a fejemben, hogy elmenjek innen. De képtelen lennék rá.

Felemelte, majd leejtette a két kezét.

– Itt alakítottuk ki az életünket, és jó élet ez. De remélem, megtalálják azt, aki ezt tette Ariellel. Nemcsak azért, hogy nyugodtan tudjak aludni éjszakánként, hanem azért is, mert Ariel nem ezt érdemelte. Amennyire ismertem, jó ember volt, tehetséges művész és figyelmes szomszéd.

Odakint, miközben visszamentek a kocsihoz, Peabody bedugta a kezét csinos rózsaszín kabátja zsebébe, mert úgy gondolta, így még inkább olyan, mintha csak sétálgatna.

– Szülőnek lenni nehéz – jegyezte meg. – Egyedülálló szülőnek lenni, a másik segítsége nélkül… brutális lehet. Mégis, ez egy boldog lakás volt. Érezni lehetett.

– Még boldogabb lesz, amikor megtaláljuk a szomszédja gyilkosát.

– Igen, ez kétségtelen.

– Mit tudunk eddig, Peabody?

– Halott nő. Hátulról támadták meg. Minden jel arra utal, hogy a támadás előtt szexuális életet élt és bort ivott. Az ENyÜ fogja eldönteni, hogy a lakás zárját megpiszkálták-e, mivel a vizuális szemrevételezés nem állapított meg semmit.

Visszatették a helyszínelőkészleteket a csomagtartóba és beültek a kocsiba.

– Ismerjük a halál időpontját és valószínű okát. Mivel Brownstone őszintének és megbízhatónak tűnik, tudjuk, hogy az áldozat nem sokat beszélt a magánéletéről és komolyan vette a munkáját. A jövedelmét heti két-három óra tanítással egészítette ki, és nem törődött a biztonsági rendszerével.

– Tudjuk – tette hozzá Eve –, hogy az áldozat szeretője vagy szeretői olyan diszkrétek voltak, hogy Brownstone azt sem tudja, léteztek-e egyáltalán. Lehetséges, hogy valamelyik tanítványa volt az. Vagy több tanítványa. Ott marad óra után, hemperegnek egyet, utána elmegy. Az áldozat számítógépén bizonyára ott van a tanítványai listája és időbeosztása. Szólj az ENyÜ-nek, hogy kérünk belőle egy másolatot.

Vezetés közben Eve elkérte a központtól a bejelentő nevét és a bejelentés felvételét.

– Gwendolyn Huffman.

– Ugyanaz a személy, aki tegnap délután üzenetet küldött neki.

– Milyen kényelmes – dobolt az ujjaival a kormánykeréken Eve. – Hallgassuk meg a hívást.

Kilenc-tizenegy, miben segíthetek?

Ó, Istenem, ó, Istenem, meghalt! Meghalt! Minden csupa vér volt! Ariel! Ariel halt meg. Segíteniük kell, küldjön segítséget!

A kilenc-tizenegy operátorának higgadt, tiszta hangjával ellentétben a hívó hisztériája egyre csak fokozódott, miközben eldadogta a címet.

Siessenek, kérem, siessenek! Istenem, Istenem, mindjárt elájulok!

A hívás véget ért.

– Nem árulta el a nevét – mondta Eve. – A ’link száma alapján derítették ki.

– Végig hisztérikusnak tűnt.

– Ha tényleg látta a holttestet a West Village-ben, és elejtette a zacskót meg a kávét, aztán hazament az Upper East Side-ra, akkor volt ideje lehiggadni egy kicsit. Ha pedig nem látta a holttestet, akkor honnan a fenéből tudott róla? Nézzük meg, kitalált-e azóta valami választ erre.

Az Upper East Side-i épület magas volt és karcsú, csupa acél és üveg, a legfelső emeleteken tágas, félköríves teraszokkal. Az utcán két ezüstszegélyes fekete egyenruhát viselő ajtónálló várakozott a tágas üvegajtó két oldalán.

Egyikük sem tűnt boldognak, amikor Eve megállt a járda mellett megtévesztően ócska kocsijával.

Miközben az egyikük elindult felé, Eve kiszállt a kocsiból és felmutatta a jelvényét.

– Hagyják ott, ahova álltam vele.

– Asszonyom…

– Az áll ezen, hogy asszonyom? – bökött a mutatóujjával előbb a férfira, majd a jelvényére Eve. – Nem, nem az. Hanem az, hogy hadnagy. Meg hogy New York-i Rendőrség. Hagyja ott a kocsimat, ahova tettem.

Azzal elcsörtetett mellette, átvágott a járdán és bement a sziszegve félrecsúszó üvegajtón – amiről az jutott eszébe, hogy akkor mi a fenének kellenek ajtónállók?

A helyiségről, ahová beléptek, Eve-nek a „nyomasztó elegancia” kifejezés jutott az eszébe. Minden csupa arany és ezüst, amit csak néhány puha, királykék klubfotel tört meg. Aranycsillárok szórták a fényt, karcsú ezüsturnákban aranypöttyös faágak meredeztek.

A csendes, illatos levegő diszkréten gazdagságról és kiváltságos életről suttogott.

Az ívelt, tükörborítású recepciós pult mögött egy királykék kosztümös nő és egy királykék öltönyös férfi állt. A nő szorgalmasan tovább dolgozott a számítógépén. A férfi a legszebb professzionális mosolyával fordult Eve felé.

– Jó reggelt és üdvözöljük a House Royale-ban. Miben segíthetek önöknek?

Talán kicsinyesség volt, de Eve-et elégedettség töltötte el, amikor felemelte a jelvényét és látta a mosolyt lehervadni a férfi arcáról.

– Gwendolyn Huffmanhoz jöttünk.

– Felicity? – nézett a munkatársára a recepciós. A nő abbahagyta a gépelést és összekulcsolta a két kezét a pulton.

– Ellenőrizd az igazolványukat, Jonathan.

– Ó, igen, természetesen. Megnézhetem a jelvényüket, kérem?

Miután előbányászott egy szkennert és ellenőrizte a jelvényeket, Felicity bólintott.

– Körülbelül fél órája járt itt két rendőr. Ms. Huffman „Ne zavarjanak”-ra állította a lakása rendszereit, ezért várniuk kellett. Körülbelül negyedórával később megérkezett Ms. Huffman vőlegénye. Amikor Ms. Huffman átállította a „Ne zavarjanak”-ját, hogy beengedje Mr. Caine-t, Mr. Caine azonnal felment.

– Szóval a rendőröket megvárakoztatta, de a vőlegényét felengedte?

Felicity nem vesztette el a nyugalmát.

– Őszintén sajnálom, hadnagy. Ugyanakkor, mivel nem volt házkutatási parancsuk és nem állt fent vészhelyzet, kénytelenek voltunk tiszteletben tartani a lakónk „Ne zavarjanak” kérését.

– Mikor vette fel ma a munkát? – kérdezte Eve.

– Reggel fél kilenckor. Ahogy a rendőröknek is elmondtam, ma még nem láttam Ms. Huffmant.

– Szükségünk lesz a biztonsági kamerák felvételeire az elmúlt huszonnégy órából. – Eve elhallgatott, hogy nyomatékot adjon a következő szavainak. – Hozhatok végzést, ha kell.

– Arra nem lesz szükség. Készségesen együttműködünk, amiben csak tudunk. Jonathan, menj fel a biztonságiakhoz és hozd le, amit a hadnagy kért.

– Az előcsarnokról, a liftről, Huffman folyosójáról – sorolta Eve.

– Azonnal hozom! – tüsténkedett Jonathan.

– Kifelé menet majd felvesszük – mondta Eve Felicitynek. – Most pedig engedjen fel.

– Felmehetnek. Ms. Huffman a 4800-as lakásban lakik, negyvennyolcadik emelet, keleti oldal.

– Köszönöm – biccentett Eve, majd odament a felvonókhoz Peabodyval. Két aranyajtós a nyugati oldalra, két ezüst ajtós a keletire.

– Eszembe jutott valami – lépett be Eve az arannyal erezett, ezüst tükörfalú fülkébe. – Huffman innen hívta a kilenc-tizenegyet. A hívás ugyanakkor futott be, amikor Felicity beállt a pult mögé. Huffman tehát fent volt. Bekapcsolta a „Ne zavarjanak”-ot, hogy időt nyerjen.

– Tudnia kellett, hogy keresni fogja a rendőrség – állapította meg Peabody.

– Ha nem ostoba, igen. Bevonja a vőlegényét, hogy legyen egy kis támogatása, talán át is beszéli vele a sztoriját. Eddig nem ő „a hét szemtanúja” nálam.

– A recepciós azt mondta, hogy felengedte a vőlegényét, tehát a férfi nem vele lakik.

– Elment a város másik végébe, kora reggel, és közben megállt kávéért és muffinért. Miért?

– Az üzenetben az állt, hogy dolgozni akartak.

– Igen… de az üzenetekben nem voltak nevek, se árulkodó részletek. Szóval kora reggel elment a város másik végébe. Vagy nem volt bezárva az áldozat lakásának az ajtaja, vagy Huffmannak van kulcsa hozzá. Ha kulcsa van, miért? Bement, felment, elejtette, amit vásárolt, és nem egyszerűen kirohant, hanem egyenesen idejött, mielőtt felhívta a kilenc-tizenegyet.

– De miért?

Eve kilépett a széles, ezüstszínű szőnyeggel borított folyosóra.

– Lássuk, ő mit mond erre.

A 4800-as lakásnak kétszárnyú ajtaja volt, tenyérleolvasóval, biztonsági kamerával és kettős rendőrségi zárral. Eve megnyomta a csengőt.

A lakó pillanatnyilag nem fogad látogatókat, kezdte a számítógép, kérem…

– Dallas hadnagy és Peabody nyomozó a New York-i Rendőrségtől – tartotta Eve a jelvényét a szkenner elé.

A számítógép rövid tétovázás és szkennelés után így felelt:

Kérem várjanak.

Néhány másodperccel később kinyílt a jobb oldali ajtószárny. A felbukkanó férfi a harmincas évei közepén járhatott, és napszítta szőke haja, aranyszínű bőre és enyhén ráncos, mégis jóképű arca azt sugallta, hogy a szabadidejét túrázással, vitorlázással, teniszezéssel vagy valamilyen más szabadtéri tevékenységgel szokta tölteni.

Háromrészes sötétkék, vékony csíkos öltönyt és tökéletesen megkötött, kék-szürke nyakkendőt viselt.

– Hadnagy, nyomozó – biccentett. A szeme, amely majdnem ugyanolyan kék volt, mint az öltönye, komoly maradt – Jöjjenek be, kérem. Merit Caine vagyok, Ms. Huffman vőlegénye.

Átvezette őket egy kis előszobán, amelynek a falai mentén cserepekbe ültetett kis fák sorakoztak, parányi narancsokkal az ágaikon, és beléptek a tágas nappaliba.