vég, magány, döghalálszerettél, de elhagytálmagányom végleges, minden kilátástalanaz egykori látó ma már céltalan, világtalanelveszett a jövőm, ami talán sosem voltelfogyott az erőm, felettem keselyű sikoltismétel valamit, amit egykor hallottamamikor még éltem, s nem feküdtem félholtanelhagyott a kedvesem:„Jobb lesz neked nélkülem.”remegve várok egy új életet, ami sosem jő elnemlétező boldogságot látszólag emelt fővel„egyedül több vagyok, mint ketten voltunk”ebben próbálok szánalmas módon hinniakkor is, ha egyedül vagyok, s boldogok voltunkvan még remény: ezt próbálom leírnide kiesik a toll, s lehullmegreped az ég, megfojt a kín s az ürességkiesik egy könnycsepp, s lehullmegremeg a lét, megfojt a szabadság s a szürkeségsikoltva vár az új „boldogság” nevető szájacsattogó fogai átharapják ny
