Maradj velem - bővített kiadás

2012 kedd Zsibbadó szájjal, egy pohár vodkával a kezemben rogytam le az előszobában. A fejemben hallottam a szívem lüktetését, a szemem égett, az agyamba betolakodtak a délután emlékképei. A telefonhívás egy ismeretlentől, aki közölte, hogy meghalt a bátyám. Nem hittem el. Izzadó tenyérrel, remegő lábbal autóba ültem, és egyenesen Manhattanbe hajtottam Chris menő, kétszobás lakásához, amit simán fenn tudott tartani az ügyvédi fizetéséből. A második otthonom előtt mentőautó állt. Nem villogott. Mögötte egy fekete kocsi nyitott ajtókkal. A számba haraptam, érezni akartam a fájdalmat, hátha attól elfelejtem a vérrel teli kád látványát, ahol a bátyám véget vetett az életének. De újra átéltem, ahogy zsibbadt tagokkal állok a nappali közepén, ahol pár napja filmet néztünk a nagyképernyős tévén. Egy vörös hajú nő beszélt hozzám, papírokat kellett kitöltenem, de a hangja távolinak tűnt. A napom fájdalmas ügyintézéssel telt, a torkomba széles gombóc feszült. Egy férfinak mégse illik sírni, miközben megbeszéli az illetékesekkel, hogy egy hét múlva temessék el a harmincöt éves bátyját, akivel az előző nap még telefonon beszélt. Nem is tudom, hogy sírni akartam-e, vagy inkább ordítani. Belekortyoltam a fanyar vodkába, aminek a szaga visszahozta anyám emlékét. A kezem ökölbe szorult. Egy forró könnycsepp végigcsorgott az arcomon, remegtem a dühtől. Christ anyánk ölte meg, és senki sem tud róla. Mindenki értetlenül áll a sikeres ügyvéd halála előtt. A csodás manhattani házban élő puccos szomszédok sajnálkozva rázták a fejüket, ahogy kiléptem a bátyám lakásának ajtaján. Tántorogva felkeltem a szőnyegről. Lesöpörtem pár felesleges kéziratpapírt az íróasztalom barna felületéről, és bekapcsoltam a laptopomat. Elhatároztam, hogy azt teszem, amihez a legjobban értek. Egy hetem volt a temetésig, hogy elmeséljen a történetünket. Azt, hogy Chris hogyan mentette meg az életemet a saját anyánktól. II. rész „A deperszonalizációs zavart általánosságban az jellemzi, hogy a személy tartósan, vagy többször visszatérően úgy érzi, különvált a testétől vagy a mentális folyamataitól, vagy hogy kívülről figyeli őket. A valóságérzékelés ép marad, de az élmény jelentős szenvedéssel jár, vagy nehézséget okoz a munkában vagy a társas működésekben. Megjelenhet abban az érzésben, hogy a test dermedt vagy halott, hogy bizonyos testrészek (például a kezek, lábfejek) nem függenek össze a test többi részével, vagy azt is érezheti a páciens, hogy különvált az énképétől, és ismeretlen lett önmaga számára, illetve hogy bizonyos távolságból figyeli önmagát.” (Glen O. Gabbard: A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve, 2008)