Az utolsó meghívás

Chapter 4

ÚJÉV NAPJA

Cwm Coedben már senki sem tud visszaemlékezni arra, hogy melyik évben kezdődött az úszás, de azt tudják, hogy semmiféle más módon nem köszöntenék az új esztendőt. Nem emlékeznek, hogy Dafydd Lewis melyik évben ment be a vízbe egy szál Mikulás-sapkában vagy mikor ugráltak bombát a rögbis fiúk a mólóról, és áztatták bőrig szegény Mrs. Williamset.

De a mai úszásra mindenki emlékezni fog.

Karácsony óta hó borította a csúcsokat, és bár védték a hegyek, a városban ennek ellenére sem kúszott a hőmérő higanyszála hét fok fölé. Maga a tó pedig még hidegebb. Négy fokos! – kapnak levegő után az emberek vidáman, egyszersmind hitetlenkedve. Biztosan megőrültünk!

Ködfátyol gomolyog a víz felszíne fölött, mintha csak lázadni akarna a tiszta égbolt ellen, a tükörképük megzavarja az embert, olyan, mintha a feje tetejére állt volna a világ. A köd fölött élénk kék a levegő, az erdő fölött függeszkedett a tegnap éjszakai hold visszhangja.

A Pen y Ddraig hegy csúcsáról a Llyn Drych mintha inkább folyó lenne, nem pedig tó. Hosszú és kígyó alakú, minden egyes kanyar a sárkány farkának pöccintése, amelyet állítólag képvisel. A „Drych” „tükröt” jelent, és a felszín ezüstösen csillámlik, amikor eláll a szél, és csöndes a víz. A hegy tükörképe egészen a tó közepéig nyúlik, olyan szilárd, hogy úgy érzed, nyugodtan ráléphetsz, semmi sem utal az alant húzódó fekete és feneketlen mélységre.

Az ösvényen, amely felvisz a hegy déli oldalára – a sárkány hátától a fejéhez – a turisták lehajolnak, hogy kavicsokat szedjenek fel az ösvényről. Felegyenesednek, érzik a kő súlyát a kezükben, aztán maflán körülnéznek, mielőtt a víz felé hajítják. A legenda szerint a Llyn Drych sárkánya felkel, ha eltalálják a farkát – kevés turista képes ellenállni a mítosznak.

A tó körül fenyőfák állnak őrséget, a válluk olyan közel van egymáshoz, hogy az ember úgy képzeli, ha egyet kidöntenének, akkor mind kidőlne, egymás után. A fák ugyan eltakarják a kilátást Cwm Coed faluból, de megvédik az időjárás legvadabb dühétől is, ami tisztességes üzlet az itt élő emberek számára.

A víz túloldalán – nem egészen másfél kilométerre onnan, ahol a tömeg éppen most gyülekezik – egy sor épület bújik meg a hegy lábánál. A közvetlenül előttük álló fákat kiszakították a földből, a belőlük nyert anyagot pedig felhasználták a házak burkolására és a hatalmas faragott felirat készítésére, amely a hosszú magánbehajtó végén áll – mindegyik betű embermagasságú.

A Part.

Egyelőre öt épület készült el. Kétszintes, négyszögletű dobozok, lécborítású tetővel és cölöpökön álló terasszal, amely kinyúlik a még ködbe burkolódzó tó fölé. Fémlétrák csillognak a téli napsugárban, nem ringatóznak csónakok az oszlopokhoz kötve, mint nyaranta.

Luxus tóparti kabinok – így nevezik őket a fényes papírra nyomtatott brosúrában.

Carafanau ffansi, mondja róluk Ffion anyja. Puccos lakóautók. Arrogáns fennhéjázás.

Bántja az ember szemét a látvány, ért egyet a legtöbb falusi. És az áruk! Elkérni ennyi pénzt egy házért, ahol nem is lehet egész évben lakni. A tulajdonosok nem választhatják A Partot állandó lakóhelyükké, írják az internetes oldalon. Mintha Észak-Walesnek szüksége lenne még több hétvégi látogatóra.

Hamarosan újabb sor épül fel belőlük az első mögött. Egy újabb pedig majd azok mögött. Egy wellnessközpont, egy edzőterem, boltok, egy kültéri uszoda.

– Isten tudja, miért nem tudnak úszni a tóban.

Ceri Jones az autója csomagtartóján csücsül, lehúzza magáról a melegítőnadrágot, a mocskos lökhárító kiemeli, hogy milyen fehér a libabőrös combja.

– Mert átkozottul hideg, azért.

Gyorsan és hangosan csattan fel a nevetés – fűti az előző éjszakai újévi parti, a túl sok bor és túl kevés alvás, a hideg, ami beveszi magát a fürdőköpenyek alá, a csontokba fészkelődik.

– De jó este volt.

A többiek egyetértően mormognak.

– Chwarae teg. – Szép munka volt. Az a népség A Parton tudja, hogyan kell partit rendezni. Ami pedig még fontosabb, tudják, hogy meg kell hívni a helyieket. A kíváncsiság mindig legyőzi az ellenszenvet.

Jégforgácsok borítják a sekély tócsákat a part mentén, összetörnek a bundabéléses bakancsokból kiszabadult lábujjak alatt.

– Van még tíz perc, mielőtt kezdjük. Le fog fagyni a lábad.

– Nem is érzem. Azt hiszem, még nem józanodtam ki.

– Remélem, hogy megszabadít a másnaposságtól – jönnek az anyósék ebédre, és állandóan megfájdul tőlük a fejem.

– Megöl vagy meggyógyít.

– Nekem nyolc.

Felbőg a friss levegőben a két hajókürtből az első, és kitör az éljenzés.

– Kész vagy?

– Amennyire csak lehetek!

Kabátok és köpenyek hullnak félre, törülközők lógnak várakozó karokon, és forró itallal teli palackok állnak készen a visszatérésre. Mindenki rohan a part felé – fehér végtagok és fürdőruhák, bátor bikinik és józan gyapjúsapkák kavalkádja –, és olyan hangos az izgatott csicsergés, hogy az ember eltűnődik, meg fogja-e hallani tőlük a második hajókürtöt. De nem lehet nem hallani, amikor megszólal, és az emberek kurjongatnak, „Blwyddyn Newydd Dda!{1}”, kiáltják, ahogy a tó felé rohannak, sikongatnak, amint beérnek a jeges vízbe.

Aztán alámerülnek, amint elég mély a víz. Az ész fontosabb a testnél, át az alacsonyan gomolygó ködön. Hideg satu a mellkasok körül, a sokktól elnyíló szájak, ahogy eláll a lélegzetük.

– Mozogjatok, mozogjatok! – kiabálják a veteránok, a dopamin mosolyt varázsol az arcukra. A fodrokból hullámok lesznek, az emberek erre-arra mozdulnak, ahogy felerősödik a szél, és megborzongatja őket.

Egy nő felkiált, amint a köd kezd eloszlani.

A hang kitűnik az izgatott sikolyok közül, és másfajta borzongás fut végig a parton várakozók hátán. Lábujjhegyre állnak, akik még nem kezdtek el úszni, nyújtózkodnak, hogy lássák, mi történik, ki sérült meg. A mentőcsónak a vízbe meríti az evezőket. Be és ki, be és ki, eveznek a felbolydulás felé.

A ködből kilebeg egy ember.

Arccal lefelé, és meglehetősen egyértelműen holtan.