Az utolsó meghívás

Chapter 5

ÚJÉV NAPJA

Ffion

Ffion Morgan az élet jeleit kutatja a mellette hason fekvő testen. A férfi magas, széles vállú, fekete haja egészen rövidre nyírt. A tarkóján, amelyet eltakarna az ing nyaka, egy apró betűkkel tetovált név. Harris.

Ffion megköszörüli a torkát, próbálgatja a csendet az apró, tétova zajjal, mintha éppen beszédet készülne mondani, de nem tudja, hogyan is kezdje. A férfi nem moccan. Ez megkönnyíti a dolgokat.

Van azonban egy apró gond a karjával.

Hatalmas a karja. Sima, sötétbarna bőr borítja, olyan bicepszen feszül, amelyet Ffion legszívesebben megharapdálna, bár erre az idő nyilvánvalóan nem megfelelő. A kar átlósan fekszik Ffion hasán, a kéz lazán lóg a csípője mellett. Megszokásból ellenőrzi a férfi negyedik ujját, és megkönnyebbülten látja, hogy pucér. Ffion a férfi órájára pillant. Reggel nyolc. Ideje elválni egymástól.

Először a lábát mozdítja, milliméterről milliméterre oldalra csúsztatja, aztán behajlítja a térdét, hogy a padlóra tegye a talpát, de közben a teste egy helyben marad, mint egy kígyóemberé, aki egy dobozba hajtogatja magát. Vár egy pillanatig, aztán a matrachoz préseli a felsőtestét, miközben lassan az ágy széle felé csúszik. Jól begyakorolt manőver, művészi szintre fejlesztette az elmúlt egy évben valamiféle elhibázott génnek köszönhetően, amelyik arra készteti a férfiakat, hogy birtoklóan kinyújtsák a karjukat álmukban.

Az e reggeli kar tulajdonosa felmordul. Ffion elszámol ötvenig. Ha a férfi felébred, akkor azt fogja javasolni, hogy reggelizzenek együtt – vagy legalább igyanak meg egy kávét –, bár ezt egyikük sem akarja. Legalábbis nem együtt. Ffion a Z generációt okolja. Az a sok érzelem. Voltak idők, amikor a férfiak kitessékeltek az ajtón, még mielőtt megszabadultak volna az óvszertől, de most mind felvilágosultak. Ffionnak ez nem tetszik.

Próbálja felidézni, hogy kihez tartozik a kar. A Harris név nem hangzik ismerősen. Abban biztos, hogy a név M-mel kezdődik. Mike? Max? Ffion kutat az előző esti italozás homályos mélységeiben, és felvillan egy egyenes fehér fogsor, egy szégyenlős mosoly, a tetszeni vágyás emléke, amelyet egyszerre talált vonzónak és szokatlannak.

Mark?

Letép egy darabka bőrt a felső ajka belsejéről. Baszi basszus. Utálja, amikor nem jut eszébe a nevük. Ez olyan… ribancos érzés.

Marcus!

Ffion a plafonra vigyorog, belekábul a megkönnyebbülésbe. Első számú szabály: mindig tudd, hogy kivel töltöd az éjszakát.

Marcus.

A név felidézése felszabadítja a többi emléket is, a szilveszteri bulit a maga teljes részeg, dicső pompájában. Marcus Valaki (a családnév nem számít): ejtőernyős-oktató (elviszlek a haverjaiddal egy ingyen menetre), aki sorra döntötte le vele a feleseket, és átkarolta a derekát, amikor közelebb hajolt, hogy Ffion hallja a szavait a zajos bárban. Ne menjünk inkább valami csöndesebb helyre? Mehetünk hozzám…

Ffion lehunyja a szemét, és átadja magát az emléknek, hogyan bizsergett a pucér bőre Marcus hüvelykujja alatt; ígéretekkel teli. Egy másodpercre felvillan a fejében, hogy megfordul, felébreszti a férfit és…

Nincs repeta. Ez a kettes számú szabály.

Marcus hálószobája olyan üres és jellegtelen, mint a bérlakások általában. Magnólia falak és szalagfüggönyök; elektrosztatikus, durva szőnyeg. Ffion végighúzza rajta a jobb lábfejét, és megtalálja a nadrágját. A bal lábfej egy zoknit szerez, és miközben a lélegzés egyenletessé válik mellette, Ffion egy oroszlánfóka kecsességével kicsúszik Marcus karja alól, le a padlóra.

A ruhásszekrény mellett hever a kék top, amelyet előző este viselt, a farmerje pár lépéssel arrébb. A klasszikus ruhaösvény: Ffionról nem lehet az állítani, hogy ne lenne kiszámítható. Némi szerencsével a cipőjét az előszobában lerúgva találja, a pulóverét pedig egy halomban a bejárati ajtó mellett.

Gyorsan felöltözik, a zokniját a farmer zsebébe tűri, hogy ne vesztegesse az időt, és eredménytelenül kutat a melltartója után, de aztán leírja veszteségként. Egy gyors pisilés és egy kukkantás a fürdőszobaszekrénybe (egy doboz óvszer; egy félig üres tubus aranyérkenőcs), aztán ellenőrzi, hogy megvan-e a kocsikulcsa, és elpucol. A járda jeges, és Ffion felhúzza a kabátján a cipzárt. Khakizöld, és az állától a bokájáig beborítja őt, meleg, bár gyakorlatilag úgy néz ki benne, mint egy két lábon járó hálózsák. Visszasétál az autójához, közben kiszámolja, kijózanodott-e már eléggé az autóvezetéshez, és arra a következtetésre jut, hogy éppen csak megúszhatja a dolgot.

Kilenc óra után ér haza, és anyu éppen zabkását főz. Két fürdőruha szárad a radiátoron.

– Még soha nem mulasztottad el az újévi úszást.

Elen Morgan hangja semleges, de Ffionnak harmincévnyi tapasztalata van arról, hogyan értelmezze az anyja kavargató technikáját, és az nem jelent jót, ahogyan most markolja a fakanalat.

A tizenhat éves Seren felpattan az ablak mellett álló nagy fotelben felhalmozott takarók alól.

– Találtak egy…

– Hagyd a nővéredet megreggelizni, mielőtt belevágunk – szakítja félbe Serent az anyja éles hangja.

Ffion Serenre néz.

– Mit találtak?

Seren az anyjuk hátára néz, és a szemét forgatja.

– Láttam.

– Istenem, te aztán jó vagy, anyu – Ffion leemeli a kannát a tűzhelyről, megrázza, hogy ellenőrizze, mennyi víz maradt benne, aztán felteszi a forró korongra. – Soha nem fordult meg a fejedben, hogy belépj a titkosszolgálathoz? Szerintem az, hogy „hátul is van szemed”, legalább olyan értékes tulajdonság, mint a dzsiudzsicu ismerete vagy a perfekt orosznyelv-tudás – töltőre teszi a telefonját, mert már előző este teljesen lemerült. – Egyébként milyen volt az úszás?

– Elmaradt – Seren kihívóan a mamára néz. – Csak térdig voltam még a vízben, amikor mindenkit kiparancsoltak.

– Az meg hogy lehet?

– Nos, tudnád, ha ott lettél volna – közli anyu keményen.

– Elaludtam.

– Miánál?

Ffion csak semmitmondóan hümmög. Seren – akinek vág az esze, mint a borotva – anyuról Ffionra fordítja a tekintetét, azonnal megérzi, hogy dráma van készülőben.

– Mert úgy hallottam, hogy Mia későig a partin maradt.

Mia Williams. Két évvel Ffion felett járt iskolába: ekkora korkülönbség tinédzserkorban azt jelenti, hogy nincs bennetek semmi közös, de egy évtizeddel később már éppen az ellenkezője igaz. Ffion mindig úgy gondolta, hogy inkább csak jobb híján barátnők, nem a saját választásuk okán; ki mással ihatnának, ha nem egymással?

– Anya, felnőtt…

– És Ceri korán távozott, és látta, hogy a kocsid kifelé tart a faluból.

Ceri Jones, a postás. Csoda talán, gondolja Ffion, hogy a társasági életét inkább a falutól távol éli? Az ember még fingani sem tud úgy Cwm Coedben, hogy az ne kerülne címlapra.

– El kellett intéznem valamit.

Sípol a kanna, a hang éles és állhatatos, mintha kifogásolná Ffion hazugságát. Fog egy tiszta bögrét, és beleejt egy teafiltert.

– Szilveszterkor?

– Anyu, ne légy már ilyen…

– Aggódom miattad. Ez talán bűn?

– Tökéletesen biztonságban vagyok.

– Nem így értettem – Elen az idősebbik lánya felé fordul, halk a hangja, sokatmondó az arckifejezése. – Ez nem tehet téged boldoggá, Ffi.

Ffion farkasszemet néz vele.

– De igen, ami azt illeti.

Az anyjuk túl fiatalon állapodott meg, és ez a baj. Elen tizenhét éves korában ismerkedett meg Ffion apjával, tizenkilenc volt, amikor összeházasodtak. Soha nem voltak viszonyai, soha nem járt senki mással. Hogyan érthetné meg, milyen jó lehet az alkalmi szex? Milyen felszabadító?

– Nooos… – Ffion egyetlen, elhúzott szóval témát vált, és Serenhez fordul testvéri szolidaritásért. – Miért nem engedtek benneteket úszni?

– Mert valaki kurvára meghalt! – robban ki a pletyka a lányból, mint víz a duzzasztógátból.

Az anyjuk rácsap Serenre egy konyharuhával.

– Vigyázz a szádra!

– Au!

– A helyedben én meghúznám magam, ifjú hölgy. Pontosan tudod, hogy nem lett volna szabad elmenned arra az átkozott partira.

Ffion Serenre néz.

– A Parton voltál tegnap éjjel?

A lány védekezően felemeli az állát.

– Mindenki ott volt.

– Az sem érdekel, ha Sába királynője ott volt! Megmondtam neked, hogy tartsd magad távol attól a helytől! – csattan fel az anyjuk hangja, és Serenen látszik, hogy mindjárt elsírja magát.

– Valaki megfulladt? – vág közbe gyorsan Ffion.

Az anyjuk elfordul Serentől, és bólint.

– Istenem. Kicsoda?

Elen kitálalja a zabkását, párolt almával és egy kis tejszínnel a tetején.

– Egy férfi, csak ennyit tudunk. Arccal lefelé találták meg, szóval…

Ffion telefonja életre kell, SMS-ek és nem fogadott hívások árasztják el a kijelzőt. Végiggörget a Boldog új évet! üzeneteken, míg végül elér az aznap reggeliekhez.

Hallottál a holttestről a tóban?

Tudod, hogy ki az?

Hol voltál tegnap éjjel???

Megnyomja a hangüzenetet jelző villogó ikont. Az év bármely más szakában fogadni merne rá, hogy egy turista fulladt meg. Valaki, aki nem szokott a hideghez vagy ahhoz, hogy természetes vízben ússzon; valaki, aki nem víz közelében nőtt fel. Cwm Coed tele van velük minden évben, elárasztják a kempingeket és a tópartot, mintha a bournemouthi strand lenne, ugrálnak a mólóról, és hagyják, hogy a gyerekeik olcsó matracokon pancsoljanak.

De az újévi úszás szigorúan a helybelieké. Senki sem akar kívülállókat, akik egy órát vagy még többet vezetnek, és alig várják, hogy utána kérkedjenek róla a Facebookon. Nincsenek hirdetések, nincsenek pólók, nincsenek szponzorok. Nincs hivatalos szervező.

Nincsenek biztonsági intézkedések, gondolja Ffion mogorván. Tudja, hogy a közösség egy része majd azt mondja, hogy a mai tragédia az igazukat bizonyítja; emberek, akik nem hajlandók részt venni az úszásban, mert az veszélyes. Az a sok rohangálás és nevetgélés és bukdácsolás; a víz olyan hideg, hogy megfagy tőle a tüdőtök. És ráadásul az előző nap elfogyasztott alkohollal a szervezetben. Csak idő kérdése, hogy mikor fullad meg valaki.

Ffion telefonja tele van részeg hangüzenetekkel Miától és Ceritől, ahogy próbálták túlkiabálni a tűzijátékot, és egy az anyjától ma reggelről: Indulunk az úszásra – lle wyt ti?

– Azt hallottam, hogy az öreg Dilwyn Jones az – jegyzi meg Seren.

– Szmokingban? – kérdez vissza az anyjuk. – Negyven év alatt nem láttam azt az embert másban, csak kardigánban – lehalkítja a hangját, ahogy Ffion felé fordul. – Mindenkit eltereltek a test közeléből, amilyen hamar csak tudtak. A test… – félbeszakítja a mondatot. – Rossz állapotban volt.

– Valaki azt mondta, hogy szétverték az arcát.

Seren feláll, kitágult a szeme, szándékosan hátborzongató. A haja még vörösebb, mint Ffioné, ugyanazokkal a göndör fürtökkel, amelyekkel nem lehet mit kezdeni. Ffion többnyire kócos kontyba fogja össze, míg Seren kibontva hagyja, úgy terül a vállára, mint egy nagy, vörösesszőke felhő. Sápadt, az előző esti smink szétkenődött a szeme körül.

– Hagyd abba a pletykálást, Seren, és edd a zabkásádat. Délig nem fognak felolvadni a csontjaid.

– Csak térdig mentem be a vízbe.

– Vannak csontok a lábadban, nem igaz?

– De valaki biztosan jelentette volna az eltűnést… – kezdi Ffion mondani, de ekkor elér az utolsó üzenetig a hangpostájában, és hevesebben kezd verni a szíve. Kiveszi a telefont a töltőből. – Mennem kell.

– Csak most értél haza!

– Tudom, de… – Ffion felpattan, hogy lekapjon egy tiszta felsőt a szárítóról, és azon tűnődik, vajon elvehet-e egy melltartót is anélkül, hogy az anyjuk észrevenné. Féltucatnyi zokni leesik az állványról, az egyik egyenesen bele a zabkásás fazékba.

– Ffion Morgan!

Harmincéves, egy házassággal és egy jelzáloggal a háta mögött, de az anyja konyharuhájára még mindig vigyáznia kell. Ffion pár órán belül másodszor menekül el.

Kihajt az útra, az autó kipufogója köhög tiltakozásképpen, és közben egy kézzel tárcsázik, az anyósülésen egyensúlyozza a telefont. A falu határán túl megelőz egy másik autót: egy ünneplőbe öltözött pár van úton, hogy meglátogassa a családot, három unatkozó gyerekkel a hátsó ülésen. A sofőr a dudára tenyerel, Ffion sarkában marad, hogy nyomatékosítsa a nemtetszését.

– Mia? – szólal meg Ffion, amikor bekapcsol a hangposta. Rátapos a gázra. – Ffi vagyok – dübörög a vér a halántékában. – Ha anyu megkérdezi, hol voltam tegnap éjszaka, mondd neki azt, hogy veled.