Az utolsó meghívás

Chapter 6

ÚJÉV NAPJA

Leo

– Hagyja magán a kabátot!

A kiáltás éppen akkor hangzik fel, amikor Leo Brady az asztalához ér a cheshire-i súlyos bűncselekményekkel foglalkozó csoportnál, pontban reggel kilenckor. Vonakodva visszagombolja a nehéz gyapjúkabátot, és indul a főnök irodájába, ahol Simon Crouch detektívfelügyelő a széke mellett áll. Leo csak a parkolótól a kapitányság épültéig sétált – legfeljebb pár száz métert –, de a lába máris lefagyott. Megmozgatja az ujjait a bakancsban. Túl hideg van ahhoz, hogy havazzon, mondogatják az emberek, aminek soha nem volt értelme Leo szerint.

– Húzza a dagadt seggét a Tükör-tóhoz – partra mosott a víz egy holttestet.

Leo nem kövér. Ami azt illeti, sokkal jobb formában van, mint Crouch, akinek a sápadt bőre úgy néz ki, mintha gyurmadarabokból gyúrták volna össze, de ez nem akadályozza meg Crouchot abban, hogy játszótérre illő sértésekkel bizonygassa a hatalmát.

– Az nem Walesben van?

– Nem kértem földrajzleckét.

Crouch megosztja az iPad kijelzőjét a falon lévő okostáblával, és Leo előtt egy másodpercre felvillan az első két sor Crouch minden bejövő üzenetéből. A betörési jelentések és az erőszakos bűncselekményekkel kapcsolatos statisztikák között Leo meglát egy üzenetet egy bizonyos Joanne Crouchtól az Anyád az ISMÉT címmel, és egy sürgősként megjelölt e-mailt a szakmai minősítőtől, mielőtt a Google-térkép betölti a képernyőt.

Leo szán egy pillanatot arra, hogy kiismerje magát. A kép közepén egy keskeny, kanyargó tó látható, Llyn Drych felirattal, amelyet keresztülszel a Wales és Anglia közötti határ. Tükör-tó, Leo ismeri, bár a munkája még soha nem szólította ennyire közel a cheshire-i rendőrség körzetének határához. Egy hegysor magasodik a tó északi csücskénél, a nyugati oldalon pedig, éppen csak Wales területén áll Cwm Coed apró falva. A város és a víz között minden csupa zöld, körbeöleli a tavat.

Crouch egy zöld foltra mutat a keleti oldalon, a körzetük legszélső határán.

– Kaptunk egy bejelentést egy eltűnt személyről, éppen mielőtt megjött – a kijelzőre koppint, és a térképet műholdas felvétel váltja fel. A zöld terület erdő, nem pedig fű, döbben rá Leo: fák sorakoznak szorosan egymás mellett a víz partján. Crouch rajzol egy rozoga kört, és jelentőségteljesen megkopogtatja. – Ez egy pár éve készült felvétel – becsukja a térképet, és végigpörget az appok között, hogy megtalálja a Safarit. Levelezés, Időjárás, Sky News… az meg a Tinder? – Így néz ki most.

Egy honlap jelenik meg a nagy képernyőn, egy film pereg hangok nélkül a reklámképen. Gyere ki A Partra… szól a felirat. Csillognak a napsugarak a Tükör-tó felszínén, ahogy a kamera ráközelít a víz szélén álló fakabinok sorára. Egy nevető kisgyerek, megmerevedve a levegőben, hintázik egy kötélen a stég fölött, amely inkább illene a Maldív-szigetekhez, mint Észak-Waleshez. Ez nem egy film, esik le Leónak, hanem számítógép generálta animáció: egy művész víziója egy nyilvánvalóan elegáns ingatlanfejlesztésről.

– Ez A Part – közli Crouch. – És ne is gondoljon rá, mert annyi esélye van megengedni magának egy ilyen helyet, mint arra, hogy feljebb jusson a ranglétrán az egyszerű rendőrségnél. Az egyik nyaraló azé a volt ökölvívó színészé. A felesége az a nagy csöcsű.

– Ki az eltűnt személy?

– Rhys Lloyd, az üdülőtelep tulajdonosa. Egy férfi operaénekes – Crouch úgy ejti ki egymás után a szavakat, mintha a kombinációjuk valamiféle kísérlet lenne. Hagyományőrzőnek tartja magát, amiről Leo az élete eddigi harminchat éve alatt megtanulta, hogy gyakran a bigott seggfej szinonimája. – Nagyon ismert, azt mondják – folytatja Crouch. – Már, ha szereti az ember az ilyesmit.

– Eszerint maga nem szereti az ilyesmit?

– A harisnyát és homokosokat? Maga talán igen?

Leo olyan gondosan nyitja fel a noteszát, mintha egy másik világba vezető portál lenne.

– Ki jelentette az eltűnését?

– A lánya. A segélyvonalat hívta. A feleség megerősítette, hogy a férje nem feküdt le aludni előző este, de állítólag ez nem volt váratlan. Az asszony azt hitte, hogy a férje a partin maradt, vagy valahol máshol alussza ki a részegségét. Vagy talán szexel – horkant fel Crouch.

– Akarja, hogy beszéljek a családdal?

– Először vessen egy pillantást a holttestre. Gondoskodjon róla, hogy a walesiek nem kúrtak el semmit. Helyi vizsgálódás, utolsó ismert mozgás – a szokásos. Észak-Wales küldött egy nyomozót – a halottasházban várja.

– Nem gond.

– Ha fulladásos baleset, akkor passzolja vissza az ügyet a walesieknek – kapcsolja ki Crouch a képernyőt. – Az ő oldalukra mosta ki a víz.

– És ha gyilkosság?

– Attól függ. Ha nem jutunk sehová…

– Akkor visszapasszoljuk a walesieknek?

– Nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszik, nem igaz? – Crouch vár. Leo nem tudja, mit válaszoljon. – De ha van gyanúsított, akkor tartsa meg magának az ügyet, és már a végére is járunk. Az év első gyilkossága, egy nap alatt kivizsgáljuk, bumm.

Bumm? Crouch gyakran kesereg, amiért soha nem jelölik ki arra, hogy nyilatkozzon a sajtónak, nem állhat a bíróság lépcsőjén vagy a gyilkossági helyszínen kifeszített szalag mellett. Annak alapján, amit Leo látott a főnökéből, ez bölcs döntés a kommunikációs csapat részéről.

Több mint egy óra eljutni a súlyos bűncselekményekkel foglalkozó osztály irodájától a körzet határáig. Az ég ragyogó kék, az utcák teli vannak emberekkel, akik a másnaposságukat gyógyítják, és próbálják ledolgozni a karácsonykor felszedett kilókat. Sétálgatnak a friss levegőn. Talán megisznak egy korsó sört vagy egy b****y Maryt. Új év, új személyiség.

Leo a BBC rádió 5-ös csatornáján hallgat egy betelefonálós műsort, és nyomasztó kétségbeesést érez, amiért eltelt egy újabb év, és semmit sem tud felmutatni. Még mindig egy ócska lakásban él egy olyan szomszéd mellett, aki gyógynövényeket éget egy konzervdobozban az ajtaja mellett, hogy elriassza a gonosz szellemeket. Még mindig egy olyan főnöknek dolgozik, aki naponta megalázza és terrorizálja. És még mindig nem tesz ellene semmit.

Leo megpöcköli a telefon kijelzőjét, és hallgatja, ahogy a csengőhang megszólal az autó hangszóróin keresztül.

– Mi van?

– Neked is boldog új évet – Leo hallja a halk fújtatást, ami azt jelenti, hogy a volt felesége a szemét forgatja. – Beszélhetek vele?

– Elment Dominickel.

– Odacsöröghetek később?

– Átjön néhány barátunk egy italra.

– Akkor holnap?

– Nem várhatod el tőlem, hogy elhajítsak mindent, és…

– Csak boldog új évet akarok kívánni a fiamnak!

Allie olyan sokáig hallgat, hogy Leo már azt hiszi, letette a telefont.

– Feljegyzem, tudod – szólal meg végül kimértem. – Minden alkalommal, amikor dühbe gurulsz.

– Az isten szerelmére, nem… – Leo elhallgat, ökölbe szorítja a kezét, és a levegőbe bokszol, de nem csap a kormányra. Hogyan is győzhetne, amikor már az állítás puszta ténye is arra provokálja, hogy bebizonyítsa, mennyire igaza van a volt feleségének? – Ez nem tisztességes, Allie.

– Erre azelőtt kellett volna gondolnod…

– Hányszor kell még elmondanom, hogy sajnálom? – emeli meg Leo újra a hangját. Ugyanaz a történet, ugyanaz a bűntudat, újra meg újra.

– Szerencséd van, hogy egyáltalán engedem, hogy találkozz vele azután, amit tettél.

Leo elszámol tízig.

– Mikor lenne alkalmas rá az idő, hogy ismét telefonáljak?

– Majd küldök egy SMS-t.

Megszakad a vonal.

Allie nem fog SMS-t küldeni. Leónak majd újra és újra kérnie kell, és mire beszélhet a fiával, a boldog új év már elkésett gondolat lesz.

Ahogy Leo vezet, a távolság egyre nő a falvak között, és úgy tűnik, mintha az ég is megnyílna, míg végül bármerre néz is, nem lát mást, csak ürességet. Kietlenséget.

Egy szép napon, amikor a fia már tinédzser lesz, Leo egyszerűen csak felveheti a telefont, és felhívhatja őt. Kettesben megbeszélik majd, hogy találkoznak iskola után, vagy elmennek egy focimeccsre anélkül, hogy Allie megakadályozhatná őket. Anélkül, hogy a volt felesége állandóan emlékeztetné Leót, hogy mit tett. Szerencséd van, hogy nem hívtam ki a rendőrséget, szereti mondogatni. Vagy a gyámügyet. Még megtehetem, tudod. Ez Damoklész kardjaként lóg Leo felett, beárnyékol minden beszélgetést, minden rövid találkozást, amelyet Allie engedélyez.

Még mindig megtehetem.

Szent isten, Walesben egyszerűen minden nyomorúságos. Nem esik az eső, ami áldás – arról már nem is beszélve, milyen ritkaság –, de a felhők már érkeznek északról, és a szél oldalra dönti a fákat. Mit csinál vajon a rendőrség idekinn egész nap? Kell, hogy legyen bizonyos fokú bűnözés, gondolja Leo – birkalopás, szokatlan betörés –, de azt kétli, hogy a nyomozók különösebben el lennének foglalva. A mai fulladás az év fénypontja lehet a számukra.

A halottasház Brynafonban található, és Leo hálát ad a GPS-ért, ahogy kanyarog a hegyi utakon, aztán visszaereszkedik oda, ami már civilizációnak mondható. Gyenge eső szitál, belepi a város palatetőit. Leo követi a kórházat jelző táblákat egy apró parkolóhoz, amely üres, kivéve egy ezüst Volvo XC90-et és egy barna Triumph Stage-et, amelyet csak a rozsda tart össze. Maga a halottasház egy alacsony dobozszerű épület. Leo megnyomja a kaputelefont.

– Tolja be az ajtót – jön a bádoghangú válasz. – Ma nincs senki a recepción, de egy perc, és ott vagyok.

Leo teszi, amit mondtak neki, és egy apró, L alakú váróhelyiségben találja magát. A falon lógó óra szerint tíz óra harmincöt van. Érzi, hogy nincs egyedül, megfordul, és leesik az álla. A szoba sarkában, kipirult arccal és bizonytalanul, egy nő áll.

Harriet.

– Mit keresel te itt? Talán… – Leo alig találja a szavakat. – Követtél engem ide?

A nő hangosan felnevet.

– Én voltam itt először! Ha valami, hát neked kellett követned engem.

Szent szar! Harriet. Harriet Jones vagy Johnson, vagy valami ilyesmi. Egy általános iskolai tanár Döngefalvából, és Leo csak azért emlékszik erre a részletre, mert tényleg megdöngette a nőt.

Már éppen tovább faggatná őt, amikor kinyílik az ajtó a helyiség ellenkező végén, és egy fehér laboránsköpenybe bújt nő magával hozza a halál és a Dettol összetéveszthetetlen szagát.

– Leo Brady, gondolom. Izzy Weaver vagyok, a patológus, aki az emberével foglalkozik. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor itt sem szabadna lennem, de a halottasházam technikusa szökésben van. Meg vannak számlálva a napjai a fickónak. Már mondtam a főfelügyelőjének, hogy holnaputánig nem tudom elvégezni a boncolást, de az nagyszerű lenne, ha azonosíthatnánk.

– Leo? – szólal meg Harriet hangosan.

Egy másodpercig csönd van, a patológus metszően figyeli Leót, aztán Harrietre néz. Leo köhög. Rendben, ez kínos. De nem Leo az egyetlen férfi, aki hamis nevet ad meg egy lánynak, akivel összefut egy bárban, és nem is ő lesz az utolsó. A válása óta eltelt három évben Leo kényelmetlen tapasztalatokat szerzett a randizással. Tizennyolc hónappal ezelőtt része volt egy kellemes élményben, amelyről feltételezte, hogy mindkettejük számára egyéjszakás kalandot jelent, ehelyett kiderült, hogy utána hónapokig cserkészték – nem is, szabályosan nyomon követték. Azóta nem árulta el senkinek a valódi nevét.

De ez még mindig nem magyarázza, hogy mit keres Harriet Jones – vagy Johnson, vagy valami ilyesmi – egy halottasházban.

– Feltételezem, hogy még nem találkoztak – szólal meg a patológus. Leo és Harriet összenéz.

– Nos – mondja Leo.

– Nem – vágja rá Harriet határozottan.

A patológus zavartnak tűnik. Méghozzá jogosan; Leónak magának is nehézséget okoz, hogy megértse. Harriet követte őt? Lehallgatta az üzeneteit? Egy őrült pillanatig Leo elképzeli, ahogy Harriet bepoloskázza Crouch irodáját, és aprólékos jegyzeteket készít Leo mozgásáról.

– Harriet… – szólal meg Leo óvatosan. Kemény lesz vele, de nem túl kemény. Harriet nagy valószínűséggel mentálisan beteg – egy épelméjű nő nem viselkedik így.

– Harriet? – kérdezi a patológus.

– Khm… – krákogja Harriet. Hosszú szünet következik.

– Elkezdhetjük? – érződik a frusztráció Izzy Weaver hangján. Leo felé int. – Leo Brady nyomozó a cheshire-i rendőrségtől – aztán a másik kezével az ellenkező irányba, Harriet felé int –, Ffion Morgan nyomozó az észak-walesi rendőrségtől.

Leo felvonja a szemöldökét.

– Ffion?

– Ffion – feleli Harriet halkan.

Vagyis Ffion feleli. Leo feje kavarog. Az öle ugyanakkor meglehetősen váratlanul felidézi az előző éjszakát. Zavaró kombináció, amelyhez némileg hozzájárul a fertőtlenítő szaga is.

Egy örökkévalóságig tartott, míg Harriet – Ffion! – Krisztusom – távozott aznap reggel. Leónak rettenetesen kellet pisilnie, de ehelyett kénytelen volt csak ott feküdni, úgy tenni, mintha aludna, míg a nő fészkelődött mellette, nyilvánvalóan arra várt, hogy elvigye őt reggelizni. Leo soha nem tudja, hogy mit mondjon másnap reggel, és alvást színlelni mérhetetlenül könnyebb, mint lefolytatni egy beszélgetést. A nő végül kizuhant az ágyból, bevágódott a fürdőszobába, abban a reményben, hogy Leo talán arra felébred, aztán feladta, és hazament.

Ffion Morgan nyomozó. Nem úgy néz ki, mint egy Ffion. A Harriet jobban illik hozzá. Talán az a középső neve, és a Ffiont csak a munkában használja. Szóval, amikor előző este Harrietként mutatkozott be, akkor nem hamis nevet adott meg, nem igazán, csak…

– Vagyis nem Marcus? – vonja fel Ffion az egyik szemöldökét.

– Ki az ördög az a Marcus? – kérdezi a patológus. – Nekem azt mondták, hogy csak maguk ketten jönnek – ez egy halottasház, nem pedig szeánsz.

– Elnézést – szabadkozik Leo mindkettejük nevében, bár Ffion távolról sem látszik bocsánatkérőnek. Vidám – egy kissé különös – az arca, mintha várná, hogy Leo folytassa.

Izzy Weaver a halottasház mélyébe tereli őket, és balsejtelem árasztja el Leót. Pokolian reméli, hogy baleset történt, mert Ffion Morganon látszik, hogy csak a baj jár vele.