– Nem kell semmit mondanod most, csak kérlek, ezt tedd el! – mondja, és a kezembe nyom egy cetlit. Rajta a telefonszáma. Amikor hozzám ér, megint érzem az elektromosságot. Persze beszélni még mindig nem tudok.
– Ennyit megteszel a kedvemért? – kérdi, és mosolyog. Félénk mosoly ez. Inkább félős, bármilyen béna szó is ez ide.
– Rendben! – mondom.
– Oké! – És már el is lép mellőlem. Utánafordulok.
Lassan, de határozottan közelít meg egy sötét, királykék színű autót. Nem néz rám. Pedig szeretném.
Amikor végre elhajt, magam maradok. A falnak támaszkodom mindkét kezemmel. A fejemet lehajtom, és próbálok lélegezni. Néhány másodperc múlva visszanyerem a szokásos „nem érdekel” érzetem.
Mégis, mi a francot csinálok? Mégis, mi mondanivalónk lenne egymásnak? Miért tettem zsebre a számát?
– Bááá
