– Na, hát akkor megvan a válaszod.
Tényleg. Megvan. Talán csak arra vágytam, hogy valaki más mondja ki helyettem.
– Szerinted menjek?
– Szerintem menj! A húgod nem tehet arról, hogy a szüleid nem kezelték jól a helyzetet.
– Nem merek visszamenni az Április útra. Nem. Nem egyedül.
– Akkor elkísérlek.
Nem hiszem el. Tényleg ezt mondta?
– Mi?! – kérdem.
– Elmegyek veled. Mert azt pontosan látom, hogy segítségre van szükséged. Nem tudom, mi az, amit tettél, kedves szomszéd, de az biztos, hogy a világnak hiányzol. Nagyon. Az, amit csinálsz, az nem élet. Ha tudok segíteni, és szükséged van egy karra, ami a hónod alá nyúl, itt az enyém.
Azt sem tudom, mit mondjak. A helyzet ilyen váratlan fordulása (és jóra fordulása) szokatlan az életemben.
– Na, most meg mit bőgsz? – kérdi, és feláll.
