– Hát az öcskösök?
– Miféle öcskösök?
– Akik magánál laktak. A nővére gyerekei, akiket a Duna-parton sétáltatott, akikről annyit mesélt, és akiket sosem láttam.
– Visszamentek az anyjukhoz. Tudja, a nővérem kórházban volt, és addig…
– Igen, igen, emlékszem. Miért nem írja meg egyszer?
– Mit írjak meg?
– Az öcskösöket.
Várady morog valamit, belebújik a kabátjába, hóna alá veszi a szürke fedelű könyvet, indul. Feriék az ablakból nézik, ahogy átvág a másik oldalra. Lassan, görnyedten vonul, mint egy macska, megigazítja a hóna alatt a könyvet. Ezzel a mozdulattal igazította meg a könyvet Berlinben, Bécsben, mindenhol, ahol megfordult, és most a Kenyérmező utcában.
– Kecskemétre megy?
– Még az se lehetetlen – mondja apa.
Később megjelenik anya.
– Megnézzük a lakást? Már szóltam a ház
