Frici cipője orrával a rácsot rugdalja.
– Tulla is elmegy. Párizsba utaznak.
– Majd visszajön.
– Talán jövőre. Nagy nő lesz. Figyeld meg, mit mondok, nagy nő lesz. Remekül táncol, énekel. – A fejét csóválja. – Én még mindig nem vagyok sehol. A papám is csak ígéri, hogy elvisz az artistaügynökhöz. Hisz nem azért mondom, igazán nem szeretek keseregni, de tudod… – és csak legyint.
Sanyi „tudja”. A tanítóképzőre gondol, az olaszországi útra, a rajzolásra. Egyikből se lesz semmi. Most olyan végtelenül reménytelennek lát mindent.
Egy hang a folyosóról:
– Sanyi!
Sanyi megigazítja a bocskaisapkáját. – Anyám hív.
Frici lebámul a sötét udvarra. Tulla megígérte, hogy kijön, még mielőtt a színházba megy. Úgy látszik, nem jön. Biztosan nem engedik, vagy nem is akar. Talán el is felejtette az íg
