Földönfutók

Fejezet 2

Kapitan Hrisza dél felé ballagott haza Plevnyából. Szeles, hideg idő volt, noha ragyogón sütött a nap. A Fehér-tenger felől fújó erős szél a közelgő télre emlékeztetett. Minden évben így van – Demeter napja után idehatol a messzi tengeri viharok szele, aztán elered az eső, aztán megint szél és megint eső. Váltakoznak az elemek, feláztatják a földet, aztán kissé megszárítják, alkalmassá teszik a munkára. A háború miatt most kihaltak voltak a mezők, meghiúsult az őszi aratás. Hriszula Kapitanova összehúzta magán a gyapjúujjast, de a szél cibálta ruhája alját, lábára tekerte, lassította lépteit.

Már nem volt hová sietnie, meg aztán lelke is szabadságra és csendre áhítozott. Egyedül a szél süvített körülötte, de minthogy nem emberi csinálmány volt, hanem Isten lehelete, megnyugtatta. Valahol messze fegyverek dörögnek, emberek hullanak, itt viszont nyugalom van és ősi csend, mintha más ember nem is élne a világon, csakis ő, a fehér út közepén, a hűvös nap alatt. Megint háború van. Egy felkelésre és három háborúra emlékszik, ez a negyedik. Cudar dolog! Az ő sorsuk háborúról háborúra sanyarúbbra fordult. Mikor elkezdődött, állítólag Macedónia szabadságáért fogtak bele, aztán hová jutottak… Futottak, akár a megriasztott csirkék, miközben Törökország, Bulgária és Görögország harcolt a földjükért. Mennyi dúlást átéltek, a Studeren túlról is idelátszott a felperzselt falvak füstje.

Plevnyában sírva találta legidősebb fia, Georgi feleségét. Csak tegnap ment el a férje, mégis úgy sírt, mintha máris megölték volna, csak sírt, abba se hagyta. Hrisza így vigasztalta: „Ne csináld, menyecske, tán nem gyászolod? Élő férjet siratni! Vissza fog jönni!” Ő meg: „de álmot láttam.” Anyósa nézni sem bírta savanyúságát. Hrisza azért jött, hogy útjára bocsássa Georgit, de elkésett amiatt a bolond Lambridisz miatt, aki bezárta a községháza pincéjébe. Így most jól össze is fagyott, s a gyerekét se tudta megáldani a harc előtt.

Georgi nem volt édes gyermeke, de egyként szerette Vaszilkával és Sztojcsóval, vele Isten próbára tette és végül megjutalmazta – annyi évvel ezelőtt… Angellel nem maradtak meg a gyermekeik, nehezen fogant, nem tudta kihordani őket, vagy meghaltak, mielőtt kinyitották volna a szemüket. Több gyermeket elvesztettek már így, de a következő – csak ő tudta – már ott mozgott a méhében. Csak rá gondolt, minden este imádkozott, hogy megmaradjon, vigyázott magára, kímélte magát, óvakodott a kimerítő munkától. Arról is leszokott, hogy a földekre kijárjon, Angel meg semmit sem értett, amúgy sem rajongott a mezei munkáért, jobban vonzotta a táborozás és a vadászat – a munkaidény kellős közepén fogta a puskáját és elcsavargott hol a Bozdagra, hol a szénégető vidékre, egész Cserna Goráig. Estéik csendesek és szótlanok voltak, a férfi holtfáradtan ért haza a róka- vagy nyúlhajszából, az asszony meg dohányt fűzött. A petróleumlámpa egy gerendáról függött alá, éppen a dohányhalom fölött. Fogott annyi levelet, amennyit csak tudott, ölébe tette, kimért, gyakorlott mozdulattal legvastagabb erüknél fogva egyenként ragadta meg őket, egymásra tett néhányat, s egy szúrással a hosszú zsinórra fűzte. Az átszúrt levelek ragacsos levet eresztettek, mely átitatja a bőrt, s bármilyen hosszan mosta is a kezét, akkor is dohányszaga volt. S ha megéhezett és figyelmetlenségében ilyen kézzel kapott be valamit, keserű volt. Egy nap, szürkületkor, ketten voltak a szobában: a férfi a puskáját javítgatta, az asszony paradicsomot karikázott, hogy a csűrben megszárítsa – hallották, hogy becsapódik a kapu. Hrisza férjére emelte tekintetét és így szólt:

– Nem javítottad meg a reteszt azon a kapun. Bárki bejöhet, éjszaka is… Egy reggel majd tyúkok nélkül ébredünk. Hallod, hogy fújja a szél?

– Jól van, ne nyaggass már.

Angel nemigen törődött szemrehányásaival, egy ideje már ilyen volt – mindent tréfára fordított. Most is csak felállt a lócáról, hogy megnézze, mi az. A küszöbön azonban szinte beleütközött sógornőjébe, a ramencei Marijába. Mindketten felkiáltottak meglepetésükben. Masza, ahogy mindenki nevezte, bátyja felesége volt, aki, Isten nyugosztalja, nem tért vissza az utolsó háborúból, az asszony pedig nem sokkal utána újra férjhez ment.

Masza tarka batyut tartott a kezében, kifulladt és ideges volt. Tett egy lépést előre, hívás nélkül bejött, hosszú szoknyája mögül pedig legkisebb fia, a négy-öt éves Georgi bújt elő. Angel hátralépett, de nem annyira, hogy invitálásnak tűnjön. Mikor tudomást szerzett az asszony második házasságáról, úgy elkeseredett, mintha bátyja újra meghalt volna.

– Mi az, te? Mit jössz ide így fújtatva? – kérdezte minden ceremónia nélkül. Ha sógornője beállít halott férje öccséhez, tudván, hogy az egész család neheztel rá, az semmi jót nem jelenthet.

– Georgit hoztam el – felelte az asszony, szintén minden bevezető nélkül.

– Miért? – Angel nem engedte beljebb. Pedig a nő szívesen leült volna, hogy megigazítsa kendőjét és kifújja magát. Biztos a gyereket is kézben hozta, az nem bírta volna a gyaloglást Ramencétől idáig.

– A férjem nem akar a gyerekekkel együtt.

Pillanatnyi csend állt be. Hrisza letette a paradicsomot és felállt, de Angel, ez a szelíd ember, hirtelen elordította magát:

– Nem akar, mi, nem akar! Miféle anya vagy te, miféle asszony! Bátyám odalett, te meg, veszett szuka, férfi után sóhajtoztál! Három gyereket hagyott neked, és te elárultad az emlékét, másik után futottál. És most? Nem akarja a gyerekeidet! Na, és mit csinálsz velük, megölöd őket a kedvéért?

Sógornője nem mert ránézni, de nem is mozdult, hogy elmenjen. Kivárt egy pillanatnyi szünetet az ordítozásban, s közbeszúrta:

– Szétosztom őket. Egyiket anyámnak adtam, a másikat anyádnak, a legkisebbet – nektek, hisz nincs sajátotok…

Hrisza összerezzent, mintha megszúrták volna. Angel felkapta a kezét, hogy pofon teremtse sógornőjét, de türtőztette magát. Miféle asszony ez a Masza! Nem is valami szépség, hogy a férfiak futnának utána, most meg mi ütött belé, hogy szétszórja a gyerekeit… Milyen férfi lehet az, akiért az ivadékait elkergeti a háztól! Ő nem követne el ilyen bűnt. A szoba félhomályában mindhárman talpon voltak, s Hrisza igyekezett megfejteni, mi rejtőzhet Masza lelkében, nincs szíve vagy csak a testi gerjedelem uralja testét és elméjét. És mit érdemel: nehéz átkot vagy szánalmat gyönge lelke miatt? A kis Georgi meg gyámoltalanul tekingetett körül, öklével törölgetve hol az orrát, hol a szemét.

Angel tehetetlenül leeresztette karjait és megszólalt:

– Tűnj el a házamból! Nem félsz az Istentől, ha már az emberek előtt nem szégyelled magad?! A Szűzanya ítéljen meg! Fogd a gyerekedet és menj!

– Azt mondta, ha holnap este a házban találja, ledobja a teraszról – makacskodott Marija. – Ha nem akarjátok, noha ledobja a teraszról, én fogom ledobni a hídról a folyóba! – Az asszony egy mozdulattal felkapta a gyereket, és bevágta maga után az ajtót.

Csend ült a szobára. A tűzhelyen pislákolt a tűz, de nem volt, aki felszítsa. Hrisza elgyengülten rogyott a lócára és megszólalt:

– Angel, ez a bűn a mi lelkünkön fog száradni! Eltökélte magát, le fogja dobni!

– Nem fogja ledobni! Hiszen az anyja. Az állatok se dobják el a kölyküket.

– Le fogja dobni! – Gondolataiba bevésődve ott állt sógornője alakja, szikrázó, lázas szemekkel, az olyan ember komor elszántságával, aki nincs magánál. – Szaladj utána és vedd el a gyereket! A mi bűnünk lesz, mintha magunk dobtuk volna le!

– Én innen nem mozdulok! Romlott nő, látni se akarom többé, se hallani róla!

– Nem a nőről beszélek! A gyerek a mi bűnünk lesz! – ismételte makacsul Hrisza, dühbe gurulva, amiért Angel, ahogy a kapu reteszével kapcsolatban, most sem hallgat rá.

– Nem megyek sehová!

Erre Hrisza felpattant, lekapta nagykendőjét a fogasról és kiugrott az ajtón. Angel utánakiáltott valamit, de az nem is hallotta, fejére és vállára terítette a kendőt, s futva indult, egyenest a szomszéd udvarokon át. Elébe kell vágnia a szerencsétlennek, a hídnál útját állni, mielőtt még igazán a folyóba dobja a gyerekét. Rohant, akár az őrült, ismert minden kiskaput, s hál’ Istennek, egy se volt elreteszelve. A kutyáknak még megugatni sem volt idejük, szíve a torkában vert, s csak egy gondolat lüktetett elhomályosult agyában: megelőzni Mariját. Végre kiért a faluból kivezető útra. Megpillantotta maga előtt a gyereket tartó asszony sötét körvonalait.

– Marija, Masza! – kiáltotta fuldokolva Hrisza. Amaz meghallotta és megállt. Megfordult. Éppen a híd előtt volt. – Várj!

Hrisza, megfeledkezve róla, hogy egy másik életet is őriz magában, odarohant és kikapta kezéből a gyereket. Istenem, milyen nehéznek érezte, kis híján térdre rogyott. Mély levegőt vett, felegyenesedett és sógornője szemébe nézve így szólt:

– Többé ne merd keresni!

A másik asszony nem válaszolt, csupán átnyújtotta neki a batyut a ruhákkal, hátrébb lépett és eltűnt a sötétben. Hrisza letette a gyereket, hogy a saját lábán menjen, kézen fogta és lassan visszavezette. A fiú nem tiltakozott, még csak hátra sem pillantott. Csak hogy hallja a hangját, Hrisza megkérdezte, nem fázik-e. Alig hallhatóan válaszolt.

Georgi velük maradt, és soha, egyszer sem kérdezett az anyjáról. Megszokott, felengedett, mintha ott született volna, s jelenléte áldást hozott rájuk. Hrisza gyakran feltette magának a kérdést, vajon Masza valóban ledobta volna-e a gyerekét. Ha egy anyának ilyen baljós gondolat fogan meg a fejében, azzal átkot hoz a magzatára is.

A gyerek, akit Hrisza néhány hónapra rá szült, Vasila, életben maradt. Később, mikor az angolok kivonultak Dedeagacsból és görög csapatok váltották fel őket, megszületett Sztojcso. Úgy nőttek fel hárman, mint az édestestvérek, ő semmi különbséget nem tett közöttük. Angel pedig, aki akkor úgy átkozta sógornőjét, sajátjaként fogadta el bátyja fiát. Lakodalmat is tartottak neki, mindent megkapott.

Most azonban nem tudott elbúcsúzni tőle. Pedig Georgi várt rá…

– Majd fogadom, mikor visszajön – szólalt meg magában hangosan Hrisza.

A falu közelébe érve megállt egy kicsit, letért az útról. Alacsonyan, a folyó mentén feküdt az ő kis földecskéjük – az egyetlen, mely még felszántatlanul állt. Elnézte, ahogy elterül a többi között, gazzal benőve, egyenetlenül, akár a folt a ruhán. Arra gondolt, el kéne küldenie Sztojcsót, hogy kerítse elő az apját a dombok közül. Angel önként felajánlotta, hogy elrejti néhány család állatait az erdőben a rekvirálók elől, s azóta nem került haza.