Földönfutók

Fejezet 3

Ebben az évben az Arkangyalok ünnepe, a templom búcsúja nem volt olyan, mint máskor. A mozgósítás után az emberek nem tudták elengedni magukat. Súlyos harcokról szóltak a hírek, aggodalom ült az egész országon, mindenkinek volt kire gondolnia – fiúra, férjre, fivérre. Máskor már előző nap elárasztották a templomot az egész környékről érkező hívek. Adományokat hoztak, este pedig a bolgár templomban éjszakáztak az egészségért, s a hideg török padlózat ellenére senki sem betegedett meg. A tér megtelt szekerekkel, mintha vásárt tartottak volna.

Magán az ünnepnapon apró szemű eső esett és erős szél fújt. Reggeltől borús volt az ég, meg nem mondta volna az ember, hogy nappal van. Mielőtt megszólalt volna a harang, az emberek megindultak a kis Szent Arkangyal templom felé, mely csak ezen az ünnepen nyitotta meg kapuit. A görög templom gondnoka már hajnalban idejött Szpirosz atyával és egy segítővel, hogy imájukkal megáldják az ünnepre kiválasztott bárányt, aztán levágták az állatot és két üstben főzni kezdték az áldozati lakomát.

Katina és legidősebb menye, Lefterija, Mihal felesége még sötétben keltek, meggyúrták és megsütötték az illatos lepényt, melegen tiszta kendőbe burkolták és előkészültek a templomra. Felkeltették a két házat, rendbe szedték a gyerekeket. Mihal-Vancsóék asszonyai nagy csapatban, élükön az öreggel, ünnepi öltözékben elindultak az alvég felé.

Ha szorongott is a szívük, nagy ünnep volt ez számukra, mert névnapos volt a családban. A háború miatt házuk megüresedett. Tegnapelőtt Vancso Mihajlov alig bírta felszántani az utolsó darab földet. Egyedül, ló nélkül, csupán a tehénkével és a szamárral végezte el a munkát. Fiai távol voltak, nászura, Angel pedig nem merte elhozni az elrejtett lovat, mert katonák állomásoztak a faluban.

Megszólalt a harang. A kis templom megtelt emberekkel, jöttek a katonák közül is. A hívek halkan beszélgettek, várva, hogy megkezdődjön a mise. Szpirosz atya, sárga és zöld laméból készült ünnepi miseruhában, előhozta a metszett borítójú misekönyvet és rázendített: „Premudroszt bozsija”. Katina meghajtotta fejét, de szíve hideg maradt: nincs itt az ő Borisza, hogy kieressze hangját, hogy zengő énekével betöltse az egész templomot, megrendítse a hívek lelkét, hogy megértsék, milyen is az igazi imádság. Odaáll a fából épült klirosz* elé, magasan, feszesen, akár a húr, hátrafésült hajjal, hogy ránézni is gyönyörűség. Az ő „Szvjatij Bozséjétől” libabőrös lesz az ember háta, torka kiszárad, a lelkesedés könnyei gombócba gyűlnek a mellében… Az öregasszony keresztet vetett, s reszketve könyörgött az Úrhoz, óvja meg gyermekeit. S Borisz, ha hazatér, dicsőíteni fogja nevét… Ma az énekeskönyvek a faállványon maradtak, kinyitva még azelőttről. Borisz helyett a gondnok volt a kántor, aki hol azért futott, hogy odaadja a füstölőt a papnak, hol azért, hogy gyertyát hozzon elő, hol pedig, hogy megcsókolja az atya kezét.

Az aprócska Siskovica, sarkig érő sötétkék ruhában és rövid kabátban, az előtérben állt és magába mélyedve, szünet nélkül hányta a keresztet. Mellette Andon, egy nagyobbacska fiú, tiszteletteljesen követte a misét. Jelenléte kihangsúlyozta apja és bátyja hiányát – egyik száműzetésben, a másik a fronton.

Katina időről időre vetett egy pillantást kettejük felé. Leste az alkalmat, hogy Siskovicához férkőzzön, de nem tudta összeszedni bátorságát, mert az, amiről beszélni szeretett volna vele, nem illett szomorú helyzetéhez. Katina rég elhatározta, mindent megtesz, hogy rokonságba kerüljenek Siskovékkal: összekeríti az ő Aposztolukat a maga Elenájával. A háború Siskovék nagyobbik fiát a seregben találta, úgy mozgósították, hogy előtte haza sem jöhetett. A faluban mintha meg is feledkeztek volna róla – mindenki, kivéve Katinát.

Kapitan Hrisza átfurakodott a tömegen és odament a kirijához. Odaállt mellé és elmélyülten bólintott. Meleg volt, tömjén- és viaszillat terjengett. Hrisza szerette ezt a helyet a templom végében – tekintetével befoghatott mindenkit, s még azt is láthatja, mikor az atya az oltárnál odaszól a gondnoknak, hogy kontrázzon neki, vagy mikor két szomszédasszony halkan beszélget, miközben lehajolva keresztet vetnek.

A mise után a két asszony a tömeg után lassan hagyta el a templomot. Szúrós eső permetezett.

– Levelet kaptál? – puhatolózott Hrisza.

– Kaptam. Aposztol írt. Valahová a Sztrumához vitték őket.

– Harcolnak?

– Nem, tartalékban vannak. A századuk északról vár támadást.

– Északról?

– Mit lehet tudni… Kir Koszta, még mikor Drama felé vitték őket, kioktatta a mieinket, hogy ha a bolgárok vagy a németek ellen küldik őket, lábra célozzanak, nehogy megöljenek valakit.

– Úgy is kell, ha bolgárokkal harcolnak… Édes testvéreikkel…

– Eh, kirija, ki nekünk a testvérünk! Senkire sem számíthatunk. Mi senkinek sem kellünk.

– Ne beszélj így, Evtimija!

– Kir Siskovot elhurcolták! – sóhajtott fel Evtimija Siskova. – Adná Isten, hogy megérjük, hogy megint együtt legyünk.

– Szétszórt minket ez a háború – hagyta helyben Hrisza, Georgi fiára gondolva.

A hideg nyirkosság elhomályosította a napot. A templomudvar kapuja mellett, a füstölgő üst körül emberek csoportosultak. Evtimija körülnézett, megpillantotta Andont és odaintett neki, hogy indul.

– Nem akarsz kurbánt? Az egészségért.

– Nem, az a szegényeknek van, hadd egyenek ők…

Hrisza elkísérte a tekintetével. A távoli rokonság miatt szívélyes viszonyban voltak, de Siskovék sosem mulasztották el, hogy módosságukkal hencegjenek.

Mihal-Vancsóék mise után is maradtak. Szpirosz atya elmondta Vaszilka és a kicsi fölött a tisztító imádságot, aztán imádkozott a család fronton lévő férfitagjai egészségéért és Görögország győzelméért – ez utóbbit maga toldotta hozzá. Kendőket adományoztak a templomnak, és felderült lélekkel távoztak.

Az öreg Mihal Vancso körbejárt odakint, hogy elbeszélgessen a földikkel, megtudja, hogy mennek a dolgok a világban, az asszonyok pedig hazamentek. Elő kellett készülniük, hiszen névnaposuk volt, benézhetett hozzájuk valaki, s ha háború is van, vendéget akkor sem illik elküldeni. Mihal Lefterijája már korábban kitakarította az új ház szalonját, plüss terítőt tett az asztalra, s katonás rendbe állította körülötte a székeket. Most már csak be kellett gyújtania a kályhát, hogy kellemes tűzszag legyen. Két csintalan gyermekét nem engedte az asztal közelébe, míg meg nem érkeznek a vendégek.

Eljött az öreg Vancso Mihajlov két fivére, az alvégről is jöttek barátai. A görögök becsülték, mert tisztelettudó volt és könnyen ki lehetett vele jönni. Hirtelen szűk lett a szalon. A menyecskék sürögve hordták a tálakat, az öreg Vancso, kivörösödve és felvidulva, bőkezűen töltögette a bort a poharakba és kínálgatta a vendégeket, hogy igyanak. Az öregek csípős dohányt szívtak, melytől elveszett a függönyök és a lócára terített takarók tiszta illata. A beszélgetés áthelyeződött a főtérről az asztalhoz.

– Az olaszok beleköptek Hitler levesébe.

– Nagy dolog, ha most elverjük az olaszokat, az csak nem a németnek fog fájni!

– Dehogynem! Hisz szövetségesek! A szövetségese veresége az ő veresége is. Semmi kétség, az olaszok a nyakunkra hozzák a németeket!

– Hitler ezt nem meri megtenni. Görögország mögött ott van Anglia.

– Görögország mögött a tenger van! Anglia a tengeren túl van! Ne is gondoljuk erre, mert ha Hitlerrel szembekerülünk, annak rossz vége lesz – zárta le tekintélyt parancsolón Vancso Mihajlov.

– Igaz, rémisztő az a fickó, valóságos ördög!

– Isten az égben, Hitler a földön! Mit féltek tőle. Nem a másét akarja, a sajátját védi, amit annyira megaláztak a franciák meg az angolok! – vetette ellen valaki, a kancellár nyílt híve.

– Ők velünk vannak, te! – ellenkezett egy másik.

– Velünk? Churchillnél nincs ravaszabb róka! A saját anyját eladná, ha megérné neki! Ha Görögország beengedi ide a németeket, senkitől sem lesz félnivalónk. És vége lesz minden talpnyalásnak. Nagy erő a német gépezet.

– Hogyhogy Görögország beengedi a németeket, te! Állam vagyunk vagy nem?! – kiáltott fel valaki élesen.

Egyszer csak úgy felhevült a vita, hogy odakint is hallani lehetett.

Egy ilyen pillanatban Vaszilka odalépett anyósához, és megkérte, hadd menjen el az anyjáékhoz, hiszen az apja is névnapos. Katina megengedte, de lelkére kötötte, hogy időben érjen haza.

Késő délután hazajöttek a katonák, akiket náluk szállásoltak el – négy férfi a Régi Görögországból. A csűrben helyezték el őket az új ház udvarán. Elviselhető volt az együttélés, hiszen a nap legnagyobb részében amúgy is távol voltak a maguk katonai dolgaiban. Most iszogatni voltak, s a kocsmában megtudták, hogy a háziak ma ünnepelnek. Bekiáltottak az udvarról. Lefterija megjelent a tornácon, s egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Odahívta anyósát, az rögtön átlátta a helyzetet és behívta őket. A vendégek egy része felszedelőzködött, hogy induljon. Az idegen férfiak az üres helyeket foglalták el. Az egyenruha miatt egyformának tűntek, de közelről látszott, hogy a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra. Egyikük kopaszodott a feje búbján, a másik sovány volt és fekete szemű, a harmadik alacsony, a legidősebb pedig dús bajuszt viselt. Messzi vidékekről jöttek, a háború szele egészen idáig sodorta őket. Az ünnepen megkönnyebbült a lelkük.

– Jó borod van, barba* Joannisz – mondta a legidősebb. Hétköznapi dolgokról volt kedve beszélgetni, borról, munkáról. Mégis csakhamar ismét rátértek a frontról érkező hírekre. – Nemsokára vége az egésznek.

– A mieink hősiesen helytállnak – hagyta helyben egyik társa.

– Azt mondják, az olaszok békát esznek, vajon igaz? – mondta jólértesülten az első.

Az asszonyok undorodva felkiáltottak, de nem avatkoztak a beszélgetésbe.

– Görögország torkán akad a Ducének! – folytatta az idős katona.

– Úgy ám, azt hiszi ez itt Abesszínia! – szólalt meg egy harmadik. – Mi, egy ilyen állam! Évszázados! Mi a Török Birodalmat is megdöntöttük!

– Ők is évszázados állam – szólt közbe az igazság kedvéért Vancso Mihajlov. – Valaha birodalmuk volt, az övék volt még Palesztina is.

– Konstantinápoly meg a miénk! – felelte nekitüzesedve az alacsony, s szeme szikrázott a pátosztól és a bortól. – A mi népünk Isten népe!

– Így van, aki Isten nevét hordozza magában, az Isten népe – hagyta rá Vancso, de kiérezte a fölény fémes csengését vendége hangjából. Valamiféle feszültséget érzett önmaga és a katonák között. Úgy érezte, nem akarják befogadni házigazdájukat maguk közé, a lánglelkű hazafiak körébe.

A bor már felszította a szenvedélyeket.

– Úgy bizony – makacskodott a fiatal, fenékig ürítve poharát –, a népek közt, akár az embereknél, vannak, akit vezetésre termettek, a többit meg arra, hogy a nyájhoz tartozzon.

– Csakhogy sem az olaszok, sem a görögök nincsenek a vezetők között – fecsegett veszélyes nyíltsággal Vancso Mihajlov, végigsimítva csupasz homlokán – Megváltoztak az idők, a régi dicsőség elhalványul, más már a népek mércéje! – Hátradőlt, s szemenként morzsolgatni kezdte elmaradhatatlan olvasóját.

– És mi volna az? – kíváncsiskodott a fiatal férfi.

Mihal Vancso szava elakadt, nem lehetett tudni, azért-e, mert nem tudja a választ, vagy más miatt. A vendégek az asztal túloldalán, kivörösödve és nekihevülve, készek voltak véget nem érő vitába bocsátkozni. Ez sehogy sem tetszett Katinának. Szigorúan pillantott férjére.

– Csak nem úgy véled, a bolgárok a vezetők között vannak?!

A fiatal férfi éles megjegyzése nem volt a házigazda ínyére. Ki tudja, miket beszélnek össze ezeknek, mikor behívják őket a parancsnokságra. Hisz egyre azt várják, hogy északról támadjanak rájuk!

A nekitüzesedett fiatalember gúnyosan folytatta:

– Szerencsétek, hogy megkeltetek egy kicsit a görög élesztőtől, így értetek valamit a világból…

Ivan Mihajlov, aki nem vette észre felesége pillantásait, egy pillanatra elgondolkozott, majd nyugodt és egyenletes hangon válaszolt:

– Ránk, bolgárokra mindig más szabja a kalapot! De én úgy gondolom, a népeket, akár az embereket, a tetteik szerint kell megítélni. Az olasz népet most egy ostoba ember vezeti, de én mondom, hamar észbe kapnak majd. Nincs itt semmi keresnivalója és el is fog menni! Ti meg ne nevezzetek minket barbárnak, mert a templom, ahol reggel gyertyát gyújtottatok, bolgár, és megvan már száz éve vagy még régebben!

Csend állt be, s hirtelen mindenkinek feltűnt, mennyire besötétedett. Katina éles mozdulattal felállt – részben, hogy elvágja a vitát, részben, hogy meggyújtsa a petróleumlámpát. Ismerte emberét – ha ennyit beszél, az azt jelenti, szívére vette a dolgot! És amazok, a bortól fűtve, szintén nem akarják abbahagyni, aztán a végén még valami baj történik…

E pillanatban ajtócsukódás hallatszott, s Vaszilka léptei kopogtak a falépcsőn. Bejött a szalonba, nyakába kötve a csecsemő. Megszeppent a megritkult vendégek közt beállt feszült csendtől, s mielőtt megérthette volna, hibás-e valamiben, a legidősebb tartalékos felállt:

– Pajdosz, uraim!

Nyomában felálltak a többiek is, engedelmeskedve neki mint rangidősnek, de az alacsony így dörmögött a bajusza alatt:

– Nektek, bolgároknak, csak az asszonyaitok szépek!

Bármilyen halkan is mondta, mindenki meghallotta. Az asszonyok megdermedtek.

Katina, már a tornácon, utánaszólt a legidősebbnek:

– Uram, a fiaim ezért az országért harcolnak, maguk meg szemet vetnek az asszonyaikra! Nem vagyunk kevesebbek maguknál, s ha elmegyek a kapitányukhoz, megjárják!

– Kirija, nem fordul elő többet, a bor az oka… – szabadkozott az idős katona egyszerre kijózanodva. – Nem vagyunk mi ilyenek, a háború megzavart bennünket, ne vegyék rossz néven. Nem fordul elő többet, mi majd magunk közt szót értünk vele…

– Jól van. Tőlünk senki nem tudja meg, maguk viszont küldjék máshová azt a fickót, maguk között. Különben…

– Rendben van, kirija, megígérem!

Katina bement, és haragosan így szólt férjéhez:

– Ezek a te barátaid! Mit magyarázol itt nekik templomokról meg vezetőkről! Görögök a csontjuk velejéig, te meg tudd, hol a helyed!

– Hogy van képük barbároknak mondani minket! Hisz mielőtt megkeresztelkedtek, maguk is barbárok voltak! A házunkba hívjuk őket, a boromat isszák, és barbárnak neveznek!

– Szép dolog, hogy így törődsz az igazsággal, de most nem olyan idők járnak. Embereket száműztek a szigetekre, te meg játszod a bölcset, mintha az országgyűlésben volnál!

– Ez nem járja!

– Nem járja! – Katina dühbe gurult férje felelőtlen makacskodásán. Megvan, kire ütött az a lány, pont olyan, mint az apja! Hozzálátott az asztal leszedéséhez, s közben ráförmedt: – Gondolkodj már, ők négyen vannak, te meg egyedül, csak nők vagyunk itt! Te meg – fordult hirtelen menye felé – hol kóricálsz azzal a gyerekkel sötétedés után! Na, eredjetek a szobátokba, majd én leszedek! Te itt alszol, vigyázol a menyecskékre – mondta Vancsónak.

Ezen az éjszakán Katina le sem hunyta a szemét. Az apró szemű eső csak nem akart elállni, hangja alig hallatszott a csupasz ágak közt, Katina azonban minden kis fuvallatot meghallott. Nem tudta, mire gondoljon előbb – fiaira, akiket idegen falvakba hurcoltak, mint ezeket a katonákat itt náluk, engedetlen lányára, félénk menyeire vagy esztelen férjére, aki merő büszkeségből bajt is hozhatott volna a házra. Minthogy kisebbségként élnek saját szülőföldjükön, csak azért van jó soruk, mert annyi év óta tartják a szájukat. Vegyük csak ezeket a katonákat, akiket bekvártélyoztak hozzájuk – telebeszélik a fejüket, hogy északon van az ellenség! A rádió is ezt ismételgeti. És mégis ki támad az országukra és ki ad nekik szállást itt?! De nekik is homály ül a szemükön, a magukéhoz ragaszkodnak, másokat meg tőlük akár a kutyák is felfalhatnak. Megváltoztatni úgysem lehet semmit, az a fontos, hogy ne ingereljék őket. A háború most megmutatta, ki miféle. A világ nagy dolgai éket vernek az emberek közé, megosztja, még különbözőbbé teszi őket, s úgy röpködnek a kis súrlódások, akár szeleléskor a pelyva, ha utánuk futsz, letaposod a szemeket. Úgy tűnt számára, most éppen ezt csinálják – a szálló pelyva után futnak, eltiporva a szemeket, melyeknek a lelket kellene táplálniuk.