Csendélet

Minden dolognak mértéke az ember-1

Minden dolognak mértéke az ember1944

Valahol a toszkánai dombvidéken két angol hajadon, Evelyn Skinner és Margaret hogy-is-hívják késői ebédjét fogyasztotta egy szerény albergo teraszán. Augusztus másodika volt. Gyönyörű nyári nap, ha épp felejthető lett volna, hogy még tart a háború. Az egyik nő árnyékban ült, a másik verőfényben – a nap állása meg a szőlőlugas a fejük felett így hozta. Az ételválaszték szűkös volt, de nagy pohár chiantikkal ünnepelték a szövetségesek előrenyomulását. Egy alacsonyan repülő bombázó vetette rájuk futó árnyékát. Fogták a látcsövüket, és a felségjelet vizslatták. A mieink, állapították meg, és felintegettek.

Isteni ez a nyúl, mondta Evelyn, az ajtóban cigarettázó tulaj tekintetét keresve. Coniglio buonissimo, signore!, szólt oda.

A signore szívott egyet a cigarettáján, és a karját lendítette – nem volt egyértelmű, hogy köszön-e vagy integet.

Szerinted fasiszta? – súgta oda Margaret.

Szerintem nem, felelte Evelyn. Bár az olaszoknál semmit sem lehet biztosra venni a politikában. Sosem lehetett.

Mint hallom, most lelövik a fasisztákat.

Lelő most mindenki mindenkit, így Evelyn.

Bomba süvített el mellettük, egy messzi hegyen robbant, kifordított a földből pár kis ciprust.

Ez tőlük jön, mondta Margaret, és megfogta az asztal szélét, hogy óvja a légnyomástól a fényképezőgépét meg a borospoharát.

Mint hallom, meglett a Botticelli, mondta Evelyn.

Melyik? – kérdezte Margaret.

A tavasz.

Ó, istenem – mondta Margaret.

Giotto Madonnája is az Uffiziból. A Nimfák és szatírok Rubenstől és még egy – Evelyn itt eltöprengett kicsit. Ja, mondta aztán, Az emmauszi vacsora.

A Pontormóé! A Keresztlevételéről van-e hír?

Még nincs, mondta Evelyn, és kiszedett egy kis csontot a szájából.

A távolban hirtelen tüzérségi tűz lobbant az égen. Evelyn fölpillantott.

Fene gondolta volna, hogy látni fogok még ilyet vén fejemmel.

Hiszen egykorúak vagyunk, vagy nem?

Nem. Idősebb vagyok.

Nem mondod!

De. Nyolc évvel. Hatvannégy leszek mindjárt.

Jé, komolyan?

Igen, felelte Evelyn, és töltött még egy kis bort. Csak a fecskéket sajnálom – tette hozzá.

Ezek sarlósfecskék, mondta Margaret.

Biztos vagy benne?

Azok, mondta Margaret. Amelyik vijjog, az sarlósfecske. Hátradőlt, és valami szörnyű hangot adott ki, a legkevésbé sem sarlósfecskéset.

Ezek sarlósfecskék, jelentette ki nyomatékosan. Firenze madara persze a fecske, folytatta. Passeriform, azaz verébalakú, kapaszkodólábú, a sarlós viszont nem az. Neki gyenge a lába, de nagy a szárnyszélessége. A besorolása apodiformes. Azaz „lábatlan” görögül. A molnárfecske ellenben passeriform.

Úristen, gondolta Evelyn. Sose fejezi be?

A fecskéknek – folytatta Margaret – villás a farkuk, és piros a fejük. És körülbelül nyolc évig élnek.

Milyen lehangoló. Nem is kétjegyű szám. A fecskénél ugyanúgy kell számítani az éveket, mint a kutyánál?

Nem hinném. Nem hallottam még ilyet. A sarlósfecskék sötétbarnák, de röptükben feketének mutatnak. Ott jönnek megint! – sikoltotta Margaret. Ott!

Hol?

Arra! Nagyon kell figyelni, mert rém gyorsak. Szárnyalnak, mint a szél!

A felhőkből hirtelen két sólyom csapott le, széttépték a sarlósfecskét.

Margaret levegő után kapkodott.

Ez már nem szárnyal – nézett a fák közé vesző sólymok után Evelyn. Felséges a classico, mondtam már?

Mondtad, vetette oda kurtán Margaret.

Jó. Akkor mondom még egyszer. Nem ártott a minőségnek egy év megszállás. Evelyn megint a tulaj tekintetét kereste, és a poharára mutatott. Buonissimo, signore!

A signore kivette a szájából a cigarettát, mosolyogva lendítette a karját.

Evelyn hátradőlt, az asztalra helyezte a szalvétáját.

A két nő hét éve ismerkedett meg. Az elején szeretők voltak rövid ideig, aztán a vágyat felváltotta a közös érdeklődés a toszkánai előreneszánsz iránt – Evelyn meg volt elégedve a dolgok ilyen alakulásával, Margaret hogy-is-hívják nemigen. Belevetette magát a madártanba. Evelyn szerencséjére a háború miatt nem üldözhette őt tovább, vagyis addig nem, míg Rómában nem fordult a kocka. Két héttel a szövetségesek bejövetele után ajtót nyitott a nagynénje Via Magenta-i villájában, és földbe gyökerezett a lába. „Meglepetés!, köszönt rá Margaret. Nem rázol le olyan könnyen!”

Neki akkor nem a meglepetés szó ötlött először az eszébe.

Evelyn fölkelt a székről, nyújtózkodott. Túl sokat ültem, mondta, és lesöpörte lenpantallójáról a morzsákat. Így fölegyenesedve mutatós jelenség volt, okos tekintetű, fürge elméje gyorsan kapcsolt rejtvénynél, viccnél. Őszülő szalmaszín haját tíz éve elkötelezte a szőkeségnek, és többé nem nézett hátra. A signoréhoz lépett, és kifogástalan olaszsággal kért tőle egy szál cigarettát. A szájába tolta, megfogta a férfi kezét, míg lehajolt a lánghoz. Grazie, mondta halkan, mire a férfi az egész csomagot a kezébe nyomta, és gesztikulált, hogy tartsa meg. Evelyn megint köszönetet mondott, és visszatért az asztalhoz.

Állj, mondta Margaret.

Mi van?

Ez a megvilágítás az arcodon. Milyen zöld a szemed! Fordulj felém kicsit. Maradj így.

Margaret, a jóisten áldjon meg.

Szépen kérlek. Maradj, azzal Margaret felvette a fényképezőgépét, és állítgatni kezdte a blendét.

Evelyn teátrálisan szívott egyet a cigarettából (klikk), kifújta a füstöt a késő délutáni égboltra (klikk), felfigyelt a színek változására, az ereszkedő napkorongra, egy idegesen keringő sarlósfecskére. Fintoráról félresimított egy tincset (klikk).

Mi esz, drága barátném?

Szúnyog nyilván.

Búslakodsz? – így Margaret. Mi jár a fejedben?

Szerinted mi az öregség?

Bezártság, így Margaret. Nincs előre, csak hátra.

Stimmel, ez öreges, mondta Evelyn.

De német aknazár is van, légy észnél!

Csak jutnék el Firenzébe. Tehetnék valamit. Valami hasznosat.

Odament a tulaj leszedni. Olaszul tudakolta, hozhat-e kávét meg grappát, Pompás, mondták neki, ő meg szólt, hogy ne kóboroljanak el megint, szólt, hogy a felesége felmegy még majd a szobájukba becsukni a spalettát. Jaj, és kérnek-e fügét.

Ó, si, si. Grazie.

Evelyn nézett utána.

Már rég fúrja az oldalam, szólalt meg Margaret. Robin Metcalfe mondta nekem, hogy te ismered Forstert.

Kicsodát?

Az írót. Szoba kilátással.

Na szép, mosolyodott el Evelyn.

Robin Metcalfe úgy meséli, nagy barátságban voltatok Forsterrel.

Kész röhej! Asztaltársak voltunk, ha mindenáron tudni akarod, együtt vacsoráztunk esténként marharagut a borzalmas Pensione Simiben. Csóró kis bárka voltunk az Arno-parton, az igazi Olaszországot hajszoltuk. Pedig cockney volt a főnökasszony, egyem a szívét.

Cockney?

Az bizony.

Hogyhogy cockney?

Honnan tudjam.

Úgy értem, hogyhogy Firenzében?

Nem kérdeztem meg.

Most bezzeg megkérdeznéd, így Margaret.

Az egyszer biztos, így Evelyn, kivett egy szál cigarettát, és a szájába tolta.

Valószínűleg dadusnak jött, így Margaret.

Valószínű, így Evelyn, és kinyitotta a gyufásskatulyát.

Vagy nevelőnőnek. Inkább annak, így Margaret.

Evelyn rágyújtott, és mélyet sóhajtott.

Tudtad Forsterről, hogy író? – kérdezte Margaret.

Ó, istenem, dehogy. Friss diplomás volt, ha emlékezetem nem csal. Még rajta a tojáshéj a végzés után – félszeg, suta, ismerheted ezt a fazont. Kilépett a világba teljesen tapasztalatlanul.

Nem mind így voltunk?

Hát igen, végül is igen, mondta Evelyn, és kivett egy fügét, hüvelykujját a lágy, puha héjba nyomta. Végül is igen, mondta halkan.

Kettészedte a gyümölcsöt, erotikus látvány volt élénk húsa. Evelyn elpirult: majd ráfogja az esti fény esésére, a borra meg a grappára, a cigarettára, de a szíve mélyén, lénye látatlan, legszigorúbban őrzött részén egy emlék hasadt fel benne lassan – nagyon lassan –, ahogyan egy cipzár nyílik szét.

Volt azért valami különös kisugárzása, mondta a jelenbe visszabukkanva.

Forsternek? – kérdezte Margaret.

Ha egymaga volt, akkor. De az anyja jelenléte megfojtotta. Úgy utasította őt folyton rendre, ahogyan a vánkost püfölik. Furcsa viszony. Ez maradt meg legélesebben. Az anya napernyője meg repülősója, a fiú nyúzott Baedekerje meg elszabott öltönye.

Margaret Evelyn cigarettájáért nyúlt.

Emlékszem, előmerészkedett nyugalmasabb pillanatokban. Zajt nem ütött, egyszer csak meglátta az ember. A nyizge égimeszelőt a sarokban. Vagy a társalgóban, jegyzetfüzettel. Amint firkál. Nézelődik.

Nem így szokott-e kezdődni? jegyezte meg Margaret.

Micsoda?

Hát az írás.

De. Nem vitatom.

Ilyen pillanatokkal, amiket más észre sem vesz. A hétköznapok megszentelt kis pillanataival. Margaret vette a fényképezőgépét. (Klikk.) Mint amilyen ez. (Klikk.) Meg ez.

Az istenért, Margaret, abbahagyod végre? Nem bírsz magaddal?

Margaret letette a gépét. Te nem láthatod, amit én, mondta csábosan.

Van valami a fogad között.

Miért nem mondtad?

Most mondom.

Margaret félrefordult, eltakarta a száját. Nyelve ide-oda járt a metszőfogain.

Így már jobb? – vicsorított.

Igen, hagyta rá Evelyn.

Margaret kapta magát, és átrendezte az asztalon a hamutartót, a fügét, a borospoharakat. Igazított a blendén. (Klikk.) Arrébb tette az egyik borospoharat, a csomag cigarettát. (Klikk.) (Klikk.) (Klikk.) (Klikk.)

Huszonegy évesen jártam először Firenzében, mondta Evelyn. Ezt mondtam már?

Mondtad. Szerintem mindenki tudja rólad, mondta Margaret.

Vagy úgy. A Simi főnökasszonyának, folytatta Evelyn, volt egy kézilánya, olyan mindenes. Mindig ott ácsorgott az ebédlő sarkában, mikor ettünk. Mindig figyelt. Leste, mikor tálaljon, mikor szedjen le. Lesett minket.

(Klikk.)

Szemrevaló volt, mondta Evelyn. Értelmes. Szép.

(Klikk.)

Margaret visszaült. Mennyire szép?, kérdezte.

Mint egy Leonardo-kép, felelte Evelyn.

Melyik?

A Hölgy hermelinnel.

Ó, vonta fel egyik szemöldökét Margaret.

A viselete persze nem – este többnyire fekete-fehérben szolgált fel, reggelente tiszta fehérben. Állig begombolva, de hát olyan idők jártak. Mi is mind begombolkoztunk, nyilván – de a bőre, a szeme! A tincs a homlokában! A pír az arcán!

Jól sejtem, hogy odavoltál érte?

Odavolt érte mindenki, mondta Evelyn.

Még Forster is?

Drágám, ő nem. Ő ferde hajlamú.

Evelyn kis szünetet tartott. Lepöccintette a hamut, Margaret árgus szemekkel figyelte.

Meg ott sem volt azon az estén, amiről beszélek, folytatta Evelyn. A születésnapom estéjén. Még meg sem érkezett akkor.

Hogy hívták a lányt?, vágott közbe Margaret.

Már nem em…

Jaj, adjunk neki nevet…

…ne…

Legyen, mondjuk, Beatrice!

A jóisten áldjon meg, Margaret! Nem a név a fontos! Hanem a pillanat. Csak az. Nem a neve a lényeg.

Apolozsííí, dőlt hátra a székén látványosan Margaret, maradék grappájához visszakozva. Kóótinüééé, mondta.

Evelyn nem kérette magát: Tudta, hogy közeleg a születésnapom, mert napokig téma volt a csoportunkban, és ő alig beszélt angolul, de értette, miről van szó. Furcsán nagyvilági tempó. Szót se szólni, de mindent érteni. És megkérte a cockney signorát, hadd főzzön ő akkor este, hadd készítsen a társaságnak – nekem igazából – kivételes lakomát. A cockney signora persze örült, és korán visszavonult.

Nem nagyon hiányoltátok, így Margaret.

Picit sem, tódította Evelyn. Emlékszem, milyen izgatottan mentem lefelé a lépcsőn, és…

Nem kísért el senki az útra? – vágott közbe Margaret.

Nem. Rómáig nem volt gardedámom.

Gardedám nélkül? Az hogy létezik…?

Margaret. Már megbocsáss. Nem voltunk konvencionális család. A botrány volt nálunk a beavatás. Szabad folytatnom?

Margaret intett, hogy szabad.

Észre kellett volna vennem, hogy valami feszültség van a levegőben. Mikor a társalgóba léptem, mindenki elhallgatott. Constance Everly rám mosolygott, és megfogta a kezem, és…

Constance Everly?

Ő.

A költő?

Igen, Margaret, Constance Everly, a költő.

Evelyn fáradtan roskadt hátra. Képtelenség végigmondania egy történetet, folyton félbeszakítják.

Na és? – így Margaret.

Mit na és?

Constance Everly megfogta a kezed, és…?

És. Meg. Szorította – mondta Evelyn.

Miért beszélsz ilyen furcsán?

Hogy kedvedre közbevághass. Szüneteket. Tartok. A. Szavak. Között. Beszúrhatsz ezt-azt, én meg nem vesztem el a…

Mondod már az istenverte sztoridat, Evelyn?

Evelyn kacagott. Constance bevezetett az ebédlőbe, mondta. Gyertyák, ahová csak néztem, az asztalokon középen kis csuprokban pármai ibolya – ritkaság ennyire a szezon elején – meg rozmaring, bódító illatár. Ki volt találva az a szoba. Az, hogy milyen hatást tesz a belépőre. A bor cserépkancsókban meg szalmaborítású demizsonokban az asztalon – és a lány töltött nekem, és hellyel kínált. És bejöttek a többiek, és szemük-szájuk elállt a mi gyönyörű pillanatunk, ilyen bellezza láttán. A mi várva várt, igazi, varázsos olasz estünk láttán. Egyszerű pappardellét tálalt raguval…

Biztos a szokásos főtt marhát használta fel hozzá, szólt közbe Margaret.

…meg volt nyúl fehérbabbal, keserűfüvekkel, ő maga szedte őket nyilván az útfélről Fiesoléban vagy Settignanóban, ripassati módra elkészítve fokhagymával, olívaolajjal. És miután mindenkit kiszolgált, a konyhából a sarokba vonult, a homályba, és nézte, hogyan eszünk. Élvezte, hogy élvezkedünk. Nem bírtam levenni róla a szemem. Huszonegy voltam, mikor ajándékba kaptam ezt a pillanatot. Fel sem fogtam, micsoda adomány. Csak később értettem meg, mit kínált.

Ó, hát mit?

Ajtót a világába. Ami felbecsülhetetlen.

Margaret töltött magának még egy pohár grappát, és elszopogatta. Összeszorította a száját. Még sose beszéltél erről nekem, mondta.

Tényleg?

Biztosan emlékeznék rá. Most miért?

Na igen, most miért? tűnődött Evelyn. A nyúl az oka, mondta aztán.

A nyúl?

Igen.

Azóta sem ettél nyulat?

Meg a zene.

Milyen zene?

A La Vestale nyitánya Spontinitől. Reggel hallgatta a signore. A Teatro Verdi emléke, ennyi.

És itt a vége?

Majdnem, mondta Evelyn. Vacsora után a vendégek szokásuk szerint szétszéledtek. Zongorázás hallatszott valahonnan. Mondtam Constance-nek, hogy maradnék még, köszönetet mondanék a fiatal nőnek, mire ő átment a dohányzóba. Álltam a kivégzett poharak meg a málló gyertyacsonkok között. A szolgáló nemsokára kijött. Szerintem észre sem vett először. Pipacspiros volt, eléggé feldúlt. Aztán meglátott engem. Fogott egy ibolyát, és átnyújtotta. Per Voi, mondta. Hogy értem volt. Értem volt az egész este. Tudtam. Megköszöntem. Elvettem az ibolyát, és kimentem. Lepréseltem a Baedekeremben.

Még megvan?

A Baed…

Az ibolya.

Nem hinném. Hány év telt el azóta, Margaret? Meg minek őrizgetném?

Evelyn rágyújtott, szótlanul ültek. Érezte magán Margaret átható pillantását. Féltékenységének csorba élét.

Micsoda kalandjaid voltak, szólalt meg hűvösen Margaret.

Alkonyodott. Nyúltak az árnyékok. Enyhült kicsit a hőség a feltámadó szellőtől. Járt a varrógép odabenn: a signora lepedőket foltozott. Halkan szólt a rádió. A szövetségeseket az ellenállással összekötő titkos csatorna.

Bemennék olvasni, mondta Margaret. Hát te?

Maradok még kicsit. Elszívom a cigit. Grappázom.

Ne kóborolj el.

Nem fogok. Csak kimegyek az útfélre, oda. Ott megállok. Engedelmesen. Hátha jön egy lovas kocsi, és elgázol.

Evelyn nézett az ajtón kivonuló Margaret után. Érezte, hogy máris kevésbé feszül a válla. Felkelt, legurította a grappát, és kiballagott az út szélére. A szövetséges járművek moraja a messzeségben a látóhatárra vonta a tekintetét. Szeméhez vitte a látcsövet. A ciprusos dombokra már homály borult. Egyáltalán nem volt hideg, de a ferde fényben a táj lilás árnyalata megborzongatta. Majd’ negyvenöt éve beleszeretett a Livia nevű szolgálóba. A távoli ágyúdörej égzengésnek hatott. Torkolattűz villanásai hasították az eget. Hát persze hogy megőrizte azt az istenverte ibolyát.