Csendélet

Minden dolognak mértéke az ember-2

*

Staggia Senese és Poggibonsi között valahol az erdőben szövetséges csapatok várták a bevonulást Firenzébe. Közelgett az alkony, a fák közül tangóharmonika szólt, egy Trieszt környéki gyárból zabrálták.

Dzsipje mellett a törött tükörben szappanhabos alsó arcfelét vizslatta egy fiatalember. Óvatosan húzta a borotvát a felső ajkánál, kikerülte a kétéves heget.

Szőke hajában az esti napfény leheletnyi vörös árnyalatot villantott. A családban senki nem tudta, honnan ez a vörösség, mindkét oldalon sötét hajúak voltak a felmenők, apja gyakran viccelődött, hogy fia fogantatásának nyarán jó sok cseresznyét evett. Az festett össze téged, hallotta minduntalan az apjától.

A vonásait amúgy az anyjától örökölte. Egyenes, keskeny orr, kicsivel hosszabb a kívánatos hajvonal–orrnyereg, orrhegy–állcsúcs hossznál, ami az ideális szimmetria lenne. A felfelé ívelő szemöldök készséges hallgatót sejtet, nincs kimondottan fazékfüle, de látszik azon is, hogy éberen figyel. Ha elmosolyodik, ami gyakran fordul elő, gödröcskés kétfelől az orcája, lefegyverző.

A felesége, Peg szerint lehetne még szebb, végtére a mamája legjobb vonásait örökölte. Bóknak szánta, csakhogy kétélű bók, forró és rideg, nyájas és kegyetlen, amilyen Peg maga. Még semmi jele, hogy a kor előnyére válik majd ennek a férfinak. Jól bírja magát éretten. Szemrevaló lesz mint öregember.

Örült a madarak rikoltozásának a feje fölött. Akárcsak ő, azok is több száz kilométert tettek meg észak felé, rábízva magukat a vakvéletlenre, és időben érkeztek – a sarlósfecskék március végén, ő júniusban –; felfelé jövet Afrikán, Szicílián át, majd az Adria mentén olyan csodás megmenekülések sorozatában volt része, melynek csodájára járhattak volna a papok meg a csillagjósok. Volt őrzője, nyilvánvaló. Netán egy sarlósfecske?

Az órájára pillantott, és lemosta az arcát. Épp belendítette a pakkját meg a fegyverét a dzsipbe, amikor Lidlow őrmester lépett ki a sátorból.

Hová, Temps?

A századosért.

Hozzon már nekünk is pár palackkal, jó?

Ulysses ráadta a gyújtást, a vén dzsip elsőre beindult.

A hegyek közé hajtott, el a tankok meg a bajtársak sziluettjei mellett. El a szövetséges osztagok, a magafajta vénné viselődött fiatalemberek mellett. Vele tartott a szelíd fény át a cserjéseken, mezőkön, aztán már csak rózsaszín fodrozódás látszott az égen, nyugaton rohamosan sötétedett. Próbált ő ambivalensen viszonyulni ehhez az országhoz, de hasztalan. Olaszországtól tátva maradt a szája. Ez Darnley százados műve. Együtt utazták be a vidéket, többnyire felderítő misszión, de volt, hogy egyszerűen csak mentek az orruk után. Isten háta mögötti falvakban bukkantak freskókra meg hegytetői kápolnákra.

Bő egy hónapja megjárták Orvietót, a Paglia völgye fölötti oromra épült várost. A dzsip motorháztetején ejtőzve vörösbort kortyoltak a kulacsukból, fejük fölött dübörögtek a bombázók a Monte Cetona, a toszkán határhegy felé. Betámolyogtak a katedrálisba, a San Brizio kápolnába, Luca Signorelli remekéhez, az Utolsó ítélethez. Egyikük se hívő, de ott magukba szálltak.

Darnley elmesélte, hogy Sigmund Freud ellátogatott ide 1899-ben, és valami miatt nem jutott eszébe Signorelli neve. Ezt a valamit nevezte aztán elfojtási mechanizmusnak, alapfogalom az Álomfejtés című könyvében. „Na de hát nem mondok ezzel magának semmi újat, igaz-e, Temps?” Darnley válaszra sem várva kimasírozott a vakító júniusi napsütésbe, Ulysses meg csak kóválygott az ismeretek forgószelétől meg Darnley belé vetett feltétlen bizalmától.

Egyenes volt előtte az út, messze a fák közül az arcába villant valami. Lassított, megállt, de járatta a motort. Szeméhez vitte a látcsövet: egy nő állt az útfélen, és őt nézte látcsövön.

A nő integetett a meggyújtatlan cigarettával a kezében, és amikor a dzsip fékezett mellette, felkiáltott: Hála az égnek! Nyolcadik hadsereg?

Csak pici szórványa, sajnos, mondta Ulysses, mire a nő kezet nyújtott: Evelyn Skinner.

Temper közlegény, mutatkozott be Ulysses. Honnan jön, hölgyem, ha meg nem sértem?

Rómából, hangzott a felelet.

Tessék? Most?

Úristen, dehogy! Az albergóból itt a fák mögött. Egy hete jöttünk a társammal Cortonában látleletet venni, hogy mennyire sérültek a Francesco di Giorgiók. Kész csoda, de épek. Azóta itt várakozunk.

Mire?

Próbálom felvenni a kapcsolatot a szövetséges vezérkarral.

Mi célból, Miss Skinner?

Hogy összekössenek a műemléki, szépművészeti, levéltári részleggel. Tudnak az ittlétemről, de a jelek szerint nem foglalkoznak velem. Művészettörténész vagyok. Azt gondoltam, hasznomat vehetik, miután lokalizálták a múzeumok meg a templomok műkincseit. Mert ugyebár itt a hegyek között vannak elrejtve. Az összes remekmű. Az egész brancs – beleértve a jó öreg Cimabuét. De hát ezt úgyis tudta, nem?

Ulysses elmosolyodott. Hírlik, Miss Skinner.

Van tüze?

Lebeszélném. Nézzen ide, mutatta Ulysses a heget a szája sarkánál. Egy orvlövész. Nem sokkal trafált mellé.

Evelyn rámeredt.

Hiszen eltalálta magát.

A lényeget nem, kopogtatta a fejét Ulysses. De a számat majdnem levitte. Anélkül meg maga mit kezdene?

Biztos kínlódnék a zárhangokkal, Temper közlegény. Adjon tüzet. Kérem.

Ulysses odahajolt, gyufát gyújtott.

Köszönöm, mondta Evelyn, és hibátlan füstkarikát fújt. Ernyőt formált a tenyeréből, körbetekintett. Na látja, sehol egy orvlövész. Hm? Segítene rajtam? Nem leszek terhére. És sértetlen ajkamon örök pecsét. Lehet róla szó?

Elég nehéz helyzetbe hoz, Miss.

Ó, rosszabbat is átvészelt már.

Maga hisz a sors rendelésében, Miss Skinner?

Hogy a sorsban? A sors ajándék. Dante szerint legalábbis.

Ajándék? Ez jó. Hát akkor tessék, Miss, jöjjön.

Jaj, az isten áldja meg, nem kell ez a Miss, mondta Evelyn, és beült a sofőr mellé. Evelyn a nevem. A magáé?

Ulysses.

Ulysses! Ez csodálatos! Van-e Pénelopé, aki hazavárja?

Az nincs. Csak Peggy. És kétlem, hogy várna – mondta Ulysses, majd elfordította a slusszkulcsot, és kikanyarodott a dzsippel az útra.

Az egész délutánon át tartó szeszélyes bombázás abbamaradt, valami szelíd, már-már hihető béke ülte az erdős dombhátakat, a hegytetői bunkereket, a szőlők sötét szimmetriáját a teraszos hegyoldalakon.

Ulysses cigarettára gyújtott.

No akkor, szólalt meg Evelyn, mondjon valamit ma…

– London. Huszonnégy. Nős. Gyermektelen.

Evelyn kacagott.

Van rutinja.

Kár az időt fecsérelni, nem? Holnap talán már annyi. Hát maga?

Kent. Hatvannégy. Férjezetlen. Gyermektelen. Hogy élt azelőtt?

Földgömbökből, hangzott a felelet. Apu csinálta őket, én árultam. Meghalt, lettem én csak a csináló.

Világforgató!

Ha lát Temper és Fia földgömböt, anyu neve is megbújik rajta valahol.

A város neve pedig…?

Nora.

Milyen romantikus.

Szép, ugye?

Maguk is így vannak Peggyvel?

Hát nem éppen. Én inkább csillagokat neveznék el róla. Egy nagy ivászat közben esküdtünk, ez rá az egyetlen magyarázat. Mikor felocsúdott, és meglátta a gyűrűt, a képembe bokszolt. Életem legboldogabb napja volt így is. Aztán berukkoltam, és újra idegenek lettünk egymásnak.

Nem leveleznek?

Ulysses a fejét rázta. Mind a ketten tudjuk, miféle a másik, mondta. Mindig akkor jöttünk össze, mikor a többiek leléptek. Akkor jött a szikra, mikor elment a világítás. Ez lenne a szerelem?

Jaj, ne nézzen így rám. Ilyen lovat én nemigen ültem meg.

Soha?

Na jó, egyszer-kétszer.

Elég csak egyszer. Hogy tudjuk, mire képes a szív, Evelyn.

És maga tudja?

Tudom. Kegyel és tombol.

Evelyn elmosolyodott, nagyot szívott a cigarettából.

Ezek szerint – mutatott a férfi szájára – ez Peggy volt, nem orvlövész.

Orvlövész volt, szavatolok érte. Nézze, emelte fel a jobb karját Ulysses, hogy mutassa a heget a csuklóján. Srapnel, közölte.

Evelynhez hajolt, szétválasztotta a haját. Orvlövész, mutatta. Fölhúzta a nadrágszárát. Evelyn hátrahőkölt. Tüzérségi tűz. El is fertőződött. Aztán következett ez – folytatta Ulysses az ingét kigombolva.

Te jóisten, mondta Evelyn. Megint majdnem telibe trafálták?

Szerencsésen megúsztam, mondta Ulysses. Nem ugyanaz.

Hogyhogy?

Fejben dől el minden. Hogy honnan nézem éppen az életet. Ez a legutolsó Triesztben ért. És azóta semmi. És már tudom, nem fogok meghalni. És sokkalta boldogabb vagyok.

Tessék? – így Evelyn.

Nem itt halok meg, úgy értem.

Mármint Olaszországban?

Ebben a háborúban, mondta Ulysses. Olyan ez, mint mikor adósságot cipel az ember. Tudod, hogy bevasalják rajtad, a kérdés csak az, hogy mikor-hogyan. Úgy értem, hányszor megölhettek volna. És mégis itt vagyok. Ennek oka kell legyen.

Például mellétrafálás.

Vicces maga, Evelyn.

Maga pedig rendkívül optimista, fiatalember.

Az vagyok, felelte Ulysses. Örülök, hogy észrevette. Majd kifejtette, hogy az optimizmusa az apjától, Wilburtől ered, akinek bölcs tanácsa – „Az életedet te alakítod, fiam” – beleivódott egészen zsenge korától. Álmodozó volt az apja, mesélte. Peches ember megnyerő mosollyal, csak akkor boldog, ha zsigerből sejtette, pénzt hoz a verseny. Gyakran vélte ezt az érzést szerelemnek.

Ám egy napon eljött az igazi. Az apja a kocsmában felállt az asztal tetejére, és bejelentette, elrabolták a szívét, és mindenki azt gondolta, valami nett kis fehérszemély, pedig nem, majdnem egyidős volt vele, átlépte az ötvenet. A megfáradt, jóságos arcból az átható kék szempár úgy nézett Wilburre, mint a vadvirágos mezőre. És két hónap múlva – minden valószínűség dacára – az asszony bejelentette, útban a gyermekük. Mindkettejüknek az első.

A világon a legszebb szavak, jegyezte meg Ulysses.

Hogy útban a gyerek? kérdezte Evelyn.

Minden. Valószínűség. Dacára.

A dupla szerencse – nej, megfogant utód – tudatától az ismerős ízt érezte megint Wilbur Temper, a pénzmagét.

Bizsereg a tenyere, mesélte Ulysses, viszket a talpa, és tudja, mi ez, érzi, nyerni fog, és vétek az ilyen esélyt elszalasztani, természet ellen való. Hát odaáll anyukám elé, és mondja neki, hogy ezt muszáj. Utoljára, mondja anyu. Utoljára, ígéri apu.

Cressy cimborájától hallott egy tiltott agárversenyről Essexben, hétpecsétes titok, nagy pénz, elmennek együtt, felmérik a mezőnyt, ő firkálgat a noteszébe szép számcsillagzatot, kivonás, összeadás, a jó szerencse algebraképlete. Záró futam. Feketén, és az enyém. Így szokta mindig mondani. Mindent vagy semmit. És felteszi az életét, összes megtakarítását egy Ulysses nevű barna foltos fehér agárra, száz az egyhez.

A többi már népi legenda. A kutya elsőként ért célba, két következménnyel: Wilbur a pénzből elindíthatta szerény vállalkozását, a földgömbműhelyt, és emlékezetes nevet adhatott egy szem fiának és örökösének.

Egy agár nevét kapta? – így Evelyn.

Nyertes agárét, Evelyn. Nyertesét.

A tüzérség és a gyalogság súlyos jelenlétét jóval előbb érzékelték, mint hogy a villát meglátták volna. Az ellenőrző ponton csak intettek nekik, hogy mehetnek. A felhajtóról látták, hogy tábori csendőrök és olasz civilek épp azzal foglalatoskodnak, hogy a díszes épület összes bejáratára kiírják, tilos a bemenet. Darnley századost a szabadban érték. Az inge szárnyával törölgette a szemüvegét. Fölsandított a dzsip berregésére. Halántéktájon korán őszülő sötét haja harminc événél idősebbnek, mélyen ülő sötét szeme mindig bánatosnak mutatta. Úgy festett nagyjából, mint az utolsó panda a kihalás előtt. Feltette ismét a szemüvegét, és a dzsiphez indult.

Temps! – kiáltotta. – Temps!

Ulysses leparkolta a dzsipet, és kiszállt.

Mi történt, uram? – tudakolta.

Találtunk egy pincét. Jerry nyilván nem vette észre. Egész nap vedeltünk. Józanra ittam magam, mit mondjak.

Ahogy látom, még nem teljesen, uram. Bemutatom Miss Evelyn Skinnert. Miss Skinner, ő Darnley százados.

Kezet ráztak.

Örvendek, Miss Skinner, mondta Darnley.

Én is, százados, felelte Evelyn.

Miss Skinner művészettörténész, mondta Ulysses. Próbált kapcsolatba lépni a műemlékesekkel a szövetségi parancsnokság révén. Gondoltam, jó eséllyel itt lesznek, uram.

Nincsenek, Temps, még nem értek ide, mondta Darnley. De ne aggódjon, Miss Skinner, előkerítjük az összekötőjét. Most viszont jöjjön velem. Maga is, Temps.

A villához vezette őket. Szép fogás, mondta. Csak tegnap fedeztük fel.

Az udvaron, az őrök között áthaladva Evelyn megkérdezte: Jól értem, mire céloz, Darnley százados?

Erre, mutatta Darnley, azzal belökte a salonéba nyíló nagy barokk faajtót. Megcsapta őket a bűz.

Nahát! – takarta el az orrát Evelyn.

Bocsánat, Miss Skinner, mondta Darnley, szólnom kellett volna. A németek szeretnek mindent összeszarni visszavonulás előtt. Vigyázzon, hova lép ebben a pöcegödörben.

Alig lehetett látni, lényegében csak a bútorzat tömbjei derengtek. A spaletták becsukva, semmi levegő, a legyek is csak szédelegtek. Üvegszilánkon, cseréptörmeléken tapostak, téglaport vertek fel. Várjanak, szólt hátra Darnley, és átvágott a helyiségen lámpásért. Előregörnyedt, gyufát gyújtott, aztán teátrálisan meglengette a lámpást. Fény lobbant, és a terem közepén a bűzből és a homályból sértetlen, nagy oltárpanel emelkedett ki.

Édes istenem, suttogta Evelyn.

Ulysses Temper, Miss Evelyn Skinner, engedelmükkel bemutatom Pontormo Keresztlevételét.

Engedélyeznék vajon, hogy most mindjárt elvigyük, Darnley százados, és mentesítsük őket? – kérdezte Evelyn.

Darnley nevetve replikázott: Kérdezzük meg?

Uram, mi ez pontosan?

A Krisztus életét ábrázoló híres oltárképek egyike, Temps. Jól mondom, Miss Skinner?

Pontosan, százados. Santa Felicitàban a Capponi kápolna oltárképe. 1528-ra készült el. Nagyjából. A stílust korai manierizmusnak szoktuk nevezni, Ulysses – megtörte a hagyományt, ennyi, szakított az érett reneszánsz klasszicizmusával és ennek összes vonzatával. Láthatja, direkt szembemegy a realista ábrázolással, keresett, modoros. A fény – nézze csak – színpadias.

Majd Evelyn kifejtette, miben különbözik egy keresztlevétel egy sírba tételtől. Beszélt az álomszerű színkezelésről, a szórványos képszerkesztésről, a táncfiguráról.

Az érzés a lényeg, Ulysses, magyarázta. Itt a felfoghatatlant próbálják felfogni.

(Nevetés szűrődött be.)

Itt egyszerűen csak egy fiatal férfi holttestét mutatják az anyjának, mondta Darnley.

A világon a legősibb történet, mondta Evelyn.

Micsoda?

Fájdalom, Temps. Egy merő rohadt fájdalom.

Beljebb vették útjukat a villában. Tábori csendőrök, olasz épületgondnokok vonultak szemből vallási relikviákkal, szobrokkal. Félrehúzódtak, míg Filippo Lippi Angyali üdvözletével folyt a manőverezés, mintha hordszék lenne.