Csendélet

Minden dolognak mértéke az ember-3

Darnley megállt egy kis faajtónál. Helyben volnánk – közölte. – Íme Toszkána legrosszabbul őrzött titka. Mehetünk?

Gyertyák szórtak fényt a lépcsőakna kopott éleire. Nyirkos kő és faggyú szaga terjengett, fogyott az oxigénjük lefelé menet. A lépcső alján olajlámpákkal megvilágított hatalmas pince. A padló véresnek tetszett, több tucat tölgyfa hordó sorsa teljesedett itt be. Iratok, könyvek hevertek szanaszét, a mennyezetet gerenda támasztotta. A romhalmazban megtisztított ösvény vezetett egy polcozott falhoz, amelyről kiderült, hogy fantasztikusan élethű festmény. Közelebb lépve Ulysses már látta egy ajtó körvonalát, amely nem illett a képbe.

Abrakadabra, mondta Darnley.

Még hány fehér nyuszi lapul a kalapban, százados?

Kiürült, Miss Skinner. Csak ön után. Parancsoljon.

Darnley ajtót tárt, társalgás, zene moraja áradt mögüle. A helyiség hosszú, keskeny folyosó volt, Caravaggiót idéző homályba borultak a sarkok, ahová nem hatolt el a gyertyafény. Üvegcserép borította a padlót, két kifosztott bortartó állvány nyúlt hátrafelé. Füstfelhő lebegett az asztalok fölött, melyeket szövetséges tisztek és olasz felügyelők ültek körül, csak a berácsozott mennyezetnyíláson át érkezett friss levegő, s ezen távozott szeszélyes löketekben az állott.

Mit szabad, Miss Skinner? Vöröset?

Legyen meglepetés, mondta Evelyn.

Darnley a rekeszhez lépett, zongorázott kicsit a levegőben, majd kivett egy üveget. Nézte a címkét, aztán feltartotta a hüvelykujját.

1902-es Carruades de Lafite. Pauillac! – harsogta. Mennyei! (Gyakran élt ezzel a kifejezéssel, furcsán vette ki magát olyantól, aki a túlvilágot enyészetnek gondolta.)

Leültek egy üres asztalhoz, a homályból felbukkant egy közlegény három kristálykehellyel, egy dugóhúzóval és egy tányérka hajszálvékonyra szelt pecorino sajttal.

Hát láthatja, Miss Skinner. Majdnem olyan itt, mint Garricknél.

Evelyn nevetett.

Darnley vállalta a vendéglátó tisztét. Finom kis pukk, a dugó illata, fülsimogató italbugyogás.

Mire igyunk? – kérdezte Darnley. Javaslat, Temps?

Erre a pillanatra, uram.

Ó, nagyon jó helyeselt Evelyn.

Erre a pillanatra.

A beszélgetés nyomban Evelyn és Darnley Firenze iránti rajongására terelődött. Darnley elmondta, hogy az apja volt – nem sokáig, de akkor is – a Szent Márk angol templom lelkésze. Boldog idők, emlékezett. Nyaranta az Uffiziban nevelődtem. Mire elvégeztem az iskoláimat, már nemigen érdekelt más a művészeten kívül. Elszagoltam Chelsea-be. Elszagoltam a Királyi Akadémiára. És most megint eljutottunk ide. Szabvány kivételezett vagyok, Miss Skinner…

…Ó, szerintem mind így kezdjük, százados…

…nulla képesítéssel bármihez a borászatot és az időnkénti stílusazonosítást leszámítva.

Darnley a zubbonya zsebéből egy ütött-kopott noteszt és egy ceruzacsonkot húzott elő. Ugye, nem gond? Csak följegyzés a borról – emlékül, tudja. Gondolatok. Ez-az.

Nem, nem, dehogy, mondta Evelyn. Csak rajta.

Hosszú, karcsú ujjak. Homlokba hulló hajtincs. Kisfiús. Forsterre emlékeztette Evelynt; át is hajolt Ulysseshez, hogy ezt megossza vele.

Ki az a Forster, Evelyn?

Tessék? – kapta fel a fejét Darnley.

Mondtam Ulyssesnek, hogy maga E. M. Forsterre emlékeztet engem.

Személyesen ismeri, Miss Skinner?

Én vendégeltem meg az első bombolonéjával, és kölcsönadtam neki a Baedekeremet.

A mindenit! Ennél kevesebből is lett már eljegyzés! – azzal Darnley kipöckölt egy cigarettát a csomagból, és odakínálta. – Milyennek találta? – tudakolta.

Elég helyes pofa volt, felelte Evelyn. Nem tetszett neki Rubens, és mérhetetlenül ragaszkodott az édesanyjához.

Ikrek lehetnénk, ő meg én – mondta Darnley, miközben rágyújtott, majd egy hajtásra kiitta a poharát.

Belefér az idejébe még egy ital, Miss Skinner?

Bármi, mondta Evelyn.

És Temps, zene? Valami lágyabbat, hogy passzoljon a borhoz, ha kérhetem.

Igenis, uram, indult a gramofonhoz Ulysses. Rendelt újabb sajttálat is.

A második palack 1900-as Château Margaux volt, mellé Joan Merrill énekelte, hogy Olyan, mint te, nem lesz még egy. Különös párosítás, ebben mind a hárman egyetértettek. Darnley kitöltötte a bort. Párlatok az orrban: dohány, szarvasgomba, cédrus, eper. Koccintás. Erre a pillanatra!

Huszonegy éves voltam, mondta Evelyn. Nem sokkal fiatalabb, mint maga, Ulysses. Akkor jártam először Firenzében. Gardedám nélkül, készen arra, hogy elkapjon a szerelem.

És elkapta, Evelyn?

Evelyn nem felelt azonnal, kortyolt a borból. El, éppenséggel. Egy személy meg a város iránt is. Ez még mind maga előtt van, Ulysses. Nyissa ki a szívét. Történnek ott dolgok, ha hagyja. Csodálatos dolgok.

A pince hirtelen jobbra dőlt, tüzérségi tűztől robbant fölötte a talaj. Evelyn levegőért kapkodott. Hullott a plafonról a vakolat gyertyákat kioltva, férfiak kapaszkodtak az asztalukba, egyesek jónak látták inkább alábújni. Poharak, palackok zuhantak a földre.

Rohadtul elegem van! – ordította Darnley a margaux-s palackját szorítva.

Ulysses átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja Evelyn kezét. Beszélt hozzá, sőt énekelt neki. Énekelt tovább a zárótűz után is. Halk kattanás, lassul egy lemezjátszó, aztán megáll óhatatlanul. Lágyan pergő fehér por az átmeneti némaságban. Darnley nevetése.

Kint az éjszakában jóleső friss levegőt szippantottak. Darnley hátra szállt be, Evelyn előre, hajtottak kifelé szalutálások közepette, részeg katonák futottak mellettük oldalt, azt kiabálva, hogy viszlát Firenzében. Fák szegélyezték az utat, a fénylő, dülledt hold ki-kibukkanva világított nekik a fényszórók helyett. A fölébük hajló dús lombozat, a lejtő útkanyar olyan érzést keltett, mintha már nem a föld felszínén haladnának, hanem bozótos, sáros mélyébe ereszkednének lassan. A levegő nehéz volt, nyers. Darnley hamarosan a piások álmát aludta, hortyogása rezegtette a levegőt. Ulysses levette a lábát a gázpedálról, komótosan siklottak az éjszaka vállán.

Evelyn hátrahajolt, Darnley arcát vizslatta. Szeles, hát nem? Hisz látni rajta. Igazából kisfiú még. Amúgy mind kisfiúk maguk. Kedveli őt, igaz?

Igen, Evelyn. Nagyon is, felelte Ulysses lehúzódva az útról, hogy elengedjen egy szövetséges konvojt. A lárma lehengerlő volt, ültek csak, és nézték az elhaladó teherautókat, a hátranéző sápadt, kőmerev katonaarcokat. A vég előérzete.

Hamar beveszik a várost, ugye? – kérdezte Evelyn.

Még pár nap legfeljebb. Elöl a kivik. Utánuk a dél-afrikaiak. Aztán mi.

Nagyon szörnyű lesz? – kérdezte Evelyn.

Nincsenek illúzióim. Mindig szörnyű.

Az utolsó teherkocsi pora is leülepedett. Ulysses meggyújtott két cigarettát.

Az a festmény? kezdte. A Pont…

…ormo, fejezte be Evelyn. A Keresztlevétel Pontormótól?

Az, nyújtotta oda a cigarettát Ulysses. Darnley mondta nekem, hogy tanulmányozta, mielőtt beütött ez az egész, én meg erre megkérdeztem, hogy de mit kell ezen tanulmányozni? Csak egy festmény, vagy nem?

Csak egy festmény, tény és való. És igaza van, helyeselt Evelyn. A művészettörténészek emberekből isteneket faragnak.

Hát akkor?

Ez van, így Evelyn.

Mit fakszniznak?

Evelyn nevetett. A faksznizás, ahogy maga mondja, túlzásba vihető, nem vitatom. De a lényeg, már szerintem, a reakció. Ez a festmény reakciót vált ki belőlünk. A legjobbak ismérve.

Miféle reakciót?

Azt mondja el maga.

Fogalmam sincs, mi az.

Megfogta az a felhő odabenn. Megdelejezte. Érdekelte magát.

Mintha nem lett volna része a képnek, mondta Ulysses.

Talán a lenn kibontakozó drámára hívja fel a figyelmet. A menny jelképe? A Szentlélek? Vagy pusztán jelzés, hogy az események a szabadban zajlanak. Ennyi a reakció, Ulysses. Picivel sem komplikáltabb. Persze bevethetjük ezek után a mesterségbeli megvalósítást – hogy mennyire jó a művész – meg a mű történetét, eredetét, felbecsülhetjük, mennyit ér. De az én számomra az érték mindig is a reakció lesz. Hogy mennyire indít meg.

És emiatt érdemes őrizgetni?

Úgy gondolom. A legkomolyabban. Hogy meglegyen a következő nemzedéknek is. Merthogy fontos, Ulysses.

Fontosabb az embereknél?

Evelyn hosszú füstpászmát fújt ki. Együvé tartoznak, mondta. Mert így csináljuk emberemlékezet óta. Nyomot hagytunk a barlang falán vagy a papírlapon. Hogy megmutassuk, kik vagyunk, megosszuk a világlátásunkat, az életet, amire lettünk. Zaklatottságunkról árulkodnak a festett arcok – hol szelíden, hol groteszkül –, a művészet mindenesetre tükörré válik. Az összes szimbolika meg ellentmondás értelmezése már a mi dolgunk. Így szervül mindenestül belénk. És a szenvedésünk ellenpontjául ott van nekünk a szépség. Kapunk a szépségen, nem igaz? Felvidít, ami a szemnek jólesik. A sejtek szintjén művel valamit velünk, felélénkülünk, gazdagodunk általa. A gyönyörű művészet a gyönyörű világra nyitja rá a szemünket, Ulysses. Igazít a látásunkon, az ítélőképességünkön. Megörökíti az illanót. Nyamvadt kis folt a történelem folyosóin, ennyi vagyunk mindössze. Picike kopásnyom. Százötven éve Napóleon ugyanazt a levegőt szívta be, mint mi most. Az idő hadrendje rendületlenül menetel. A művészet szembeállítása az emberrel álprobléma, Ulysses. Nincs egyik a másik nélkül. A művészet ellenszer. Hogy ez elég-e ahhoz, hogy fontos legyen? Hát szerintem elég.

Az olajfák közében feltűnt az albergo.

Megjöttünk, mondta halkan Evelyn, a dzsip lassított, megállt. Kattogott a hűlő motor. Messze bagoly rikoltott. Darnley nehezen zihált.

Nézze csak, mutatta Ulysses a kigyúló halvány fényt az egyik emeleti szobában. Parti az üdvözlésére?

Kétlem, szólt vissza a dzsipből kiszálló Evelyn. Darnley füléhez hajolt, megérintette a vállát. Darnley százados, suttogta.

Darnley kábán ocsúdott.

Ideje elköszönnöm, későre jár, mondta Evelyn. Miss Skinner…

Ne, ne, maradjon csak, mondta Evelyn, és kezet nyújtott. Köszönöm, mondta. Az estét. Fejre vigyázni, maradjon még ezen a világon, legyen szíves.

Darnley elmosolyodott.

Minden jót, Miss Skinner. Tartottam szerencsémnek.

Én is.

És bökdösni fogom a vezetőséget, ígérem.

Köszönöm, azzal Evelyn Ulysseshez fordult. Magától talán nem is bírok búcsúzni, fiatalember.

Hát ne búcsúzzunk, Evelyn.

Ulysses kiszállt a dzsipből, és a kezét nyújtotta. Evelyn rákulcsolta a tenyerét.

Ajándék, igaz? – így Ulysses.

Ajándék bizony, így Evelyn. Dante Alighieri. Majd találkozik vele Firenzében a Santa Croce előtt. Elég morcos alak. De azért adja át neki üdvözletem.

Meglesz.

És maradjon sebezhetetlen, tette hozzá Evelyn.

Ulysses szalutált. Nézett Evelyn után, aki a kiégett füvön lépdelt a terasz felé.

A sötétben nem láthatta, hogy Evelyn visszanéz. Figyelte, amint Ulysses a dzsipbe száll, követte őt a tekintetével, míg el nem tűnt a kanyarban. És suttogott maga elé, nem, nem éppen fohászt, csupán egy kis kérést, hogy baj ne érje Ulyssest.

*

Kelet-Londonban Peggy Temper lüktető fejfájással ébredt. Egy óra késésben volt, ennek nagyját a mosdó fölé hajolva töltötte, próbálta felidézni az előző estét. Fuvarosok traccsoltak kinn az ablak alatt, félrehúzta a függönyt, és elvakította a verőfény. Bámult ki a söröshordókat pakoló Colra, aki fölpillantott az ablakára; ő gyorsan hátralépett, Col mégis meglátta, ebben biztos volt.

A tükörhöz ment, nyögött egy nagyot. Bevizezte az ujjait, próbált igazgatni egy-egy tincsen, mielőtt hajlakkpárával vonta be. Macskamosdás, pár csepp parfüm, öltözködés, majd egy fél staub, hogy kitisztuljon a feje.

Letámolygott a lépcsőn, áradt belőle a feszültség. Az ivóban odavetette Colnak, Egy kurva szót se, mire Col némán elébe tolt egy pohár gint. Kösz, mondta, és egy hajtásra kiitta. Jézusom, mondta, mire Col a lábával odatolta elé a felmosóvödröt.

Bajnak van csak, viszont igen szemrevaló. A képe meg a szövege behozza a katonákat, és még okádni se akárhogyan okád. Minden löketnél kitolja a seggét, mámorító pillantást engedve a harisnyakötőre. Colnak felállt, a sliccét birizgálta. Lement a pincébe egy üveg rumért. Arra jött vissza, hogy Peggy pohárral a kezében áll a mércés palackoknál.

Kutyaharapást szőrivel?

Mit szőrivel, bundástul, gondolta, hogy meg bírjon mozdulni ma reggel. Mi a bús francot képzel?

Vond le a jattomból, mondta Peggy, majd leült, és cigarettára gyújtott.

A férfi mellé telepedett. Jól telt az este? – kérdezte. Peggy a szemébe kacagott.

Ilyen is csak egy van, mint te, Peggy, mondta a férfi, és a nő megint rávillantotta a mosolyát, és dalra fakadt a kékmadár.

Col? (Jézus, mit akar megint, amilyen arcot vág.)

Mi az, Peg?

Most szombat.

Kizárt, Peg.

Tudom, tudom, de ez fontos.

Mind fontosak, Col kiitta a poharát, felállt. Rugalmasnak rugalmas vagy, meg kell adni, mondta.

Az jó, nem?

Peggy is fölállt, és táncra perdült előtte. Az jó, ugye, Col?

Elég már, Peg, nyitva vagyunk. Vigyázz, hova lépsz, hordod a mocskot.

Peggy ledermedt, hátranézett. Milyen mocskot?

A májadat. És nyisd ki végre azt a francos ajtót.

Beszökött a langyos reggeli levegő, téglapor meg kátrányos makadámút bűzével. Ginny Formiloe, Col lánya jött éppen a péktől, úgy hozta a cipót a mellére szorítva, mint egy csecsemőt. Ginny odaintett. Peg visszaintegetett. Ginny imádta Peget, és minden reggel elmondta ezt neki furcsa orrhangján. Ginny testben nő volt, szellemileg gyerek. Ő szedte össze a poharakat, csapolt is egyszer-másszor, de többnyire a poharak maradtak rá meg az apró összeszámolása a nap végén. Édes, édes kicsike. A fura agyával, az anyja lábával, a csinos virágmintás ruhájával. Nagyon hasonlít Col nejére, ettől az első időkben majd’ megszakadt Col szíve. Ginny fejében nem születésétől fogva járt visszafelé az óramutató, de valami történt aztán, talán a láz, ami majdnem elvitte. Colt a neje az ivás miatt hagyta ott, azazhogy igazából más volt az oka, és jóval a háború kitörése előtt odébbállt már. A Külső-Hebridákig felment Skóciában az ott gazdálkodó nővéréhez. Senki nem mondta ki őszintén, amit gondolt: milyen borzalmas lehetett az asszony élete, ha meg sem állt egy észak-atlanti gránitszirtig?

Col nem hagyott fel az ivással azután sem, hogy a neje lelépett, de az adagját csökkentette. Meg a lánya közelségétől a dühe tocsogóssá enyhült. Érzelgős részeg lett, csupa hazafias nóta meg könnyes szem. Zárórakor felolvasta a hősi halottak jegyzékét, mert részéről ez így természetes.

Ginny megállt a járdaszélen. Nézett balra, nézett jobbra, nézett balra, nézett jobbra, csak azután ment át. Peggy! – sikította. Peggy kitárta a karját, Ginny rohant, hogy a nyakába ugorjon. Imádlak, Peggy, mondta. Erősen szaglott a havibajtól. Gyere, Ginny, mondta neki Peg, átöltözünk.