Csendélet

Minden dolognak mértéke az ember-4

Késő délutánra Peg élőhalott volt. A kocsmában lélek se járt, kiment hát szusszanni egyet. Föl-le hordta tekintetét végig az utcában, csupa sikált bejárati lépcső meg annyi pletyka, hogy kiönt tőle a szennycsatorna. Egy székre huppant, és a napba tartotta az arcát. Az arra bicikliző nyolcéves surmók is ráfüttyentenek, „Jó vagy, Peg!” Intett nekik. Jó is ám, surmókáim! – mórikált magának. Alig hunyta be a szemét, felbukkant a vén Cress. Peg rögtön tudta, hogy ő állja el a napot, így követel figyelmet. Cress volt Peg kősziklája. Öröktől fogva, mindörökre. Akinek ő a valaha élt legszebb nő, és a kedvéért bármire kapható. Ha tehetné, lehozná neki a holdat. („És mit kezdenék én a holddal, Cress?” „A napra cseréled. Törj nagyra, kislány.”)

Hazajutottál simán? – kérdezte.

Hülye vagy? Te vittél. Nem sok maradt meg, de ez igen.

Bejössz és csapolsz nekem egyet? – kérdezte Cress.

Végeztem, bökött Peg a ZÁRVA táblára. Col van a söntésben, én napozok, közölte.

Mikor Cress elment, Peg felhúzta a szoknyát a térde fölé. Melengette ágyékát a nap, nedves, könnyű érzés, pont mint mikor meglátta az amerikai kölyköt.

Jól táncolt. Pegnek ez tűnt fel először. Jobban, mint a cimborája, pedig szemre olyanok voltak, mint két testvér. Cimbora lekopott a bárba, Eddie elkapta Peg tekintetét. „Ilyen a csillagkarambol” – mondta aztán Eddie. Istenien táncoltak, míg facsarni lehetett a gönceiket, a gyomruk meg majd’ kilyukadt, utána az Old Compton Streeten egy kávéházban ettek valami azonosíthatatlan, rémes húsételt krumplival.

Eddie-nek csodás haja volt (dús, fényes, sötét), Peg beleszántott a kezével, azt mondta, olyan, mint a selyem, mire Eddie fülig pirult, mert kisfiú volt még a kora ellenére. Elmondta, egyetemre megy a háború után, hogy átvehesse apjától az üzletet, és Peg megkérdezte, milyen üzlet. Mire a fiú azt felelte, narancs. Peg elmondta, két éve nem evett narancsot, mire Eddie kijelentette, ezt ő nem hagyhatja annyiban. Eddie megkérdezte, találkozhatnak-e szombaton, Peg rávágta, próbálja csak visszatartani, mire Eddie nevetett. A foga is jó volt. Amerikai fehér. Kicsit mélyharapásos, mikor megcsókolta őt, de ez nem lesz gond, ha belejönnek. Eddie állta a cechet, és megkérdezte, felmehet-e hozzá, mire ő azt felelte, Ma éjjel nem, kiscsillag, mire Eddie azt mondta, Imádom az akcentusod, mire ő, Ma éjjel akkor sem. Akkor dobta be Eddie a szállodai szobát szombat estére, és Peg térde ott helyben szétkívánkozott. Hercegnőnek fogod érezni magad velem, mondta Eddie.

Bentről szólt a gramofon. Egy napon eljön még a hercegem.

Col, ne játszd az eszed! – kiabálta, fölkelt, indult vissza a bárba, megint megszállta a fekete hangulat.

Egész héten korán kelt, törölte az asztalokat, ellenőrizte a mércéket. Józan volt és bűbájos, mégis áradt belőle a feszültség. „Mi van Peggel?” „Rosseb tudja” – felelte Col, és úgy kerülgette őt, mint a kitörni kész tűzhányót. De ő nem tört ki. Csak füstölgött. Könyvelt, rendelt, elment Ginnyvel a csatornához megkeresni a Cress elmondása szerint azon a héten született kiscicákat. Amikor csütörtök este Peg újabb réteg polírozószerrel fényezte a pultot, Col azt mondta, úgy fénylik, mint egy kristálygömb.

Látom benne a szombat estét, mondta Col. Látlak benne téged csodafiúval a városban.

Peg először nem kapcsolt. Hogy mi van? – kérdezte.

Jól hallottad, mondta Col, mire Peg a karjába vetette magát, a derekára kulcsolta azt a jó izmos lábszárát, és ettől Colnak újra merevedése lett. Jól van már, jól van már, mondta, és lement a pincébe megkönnyebbülni.

A szombat este langyos aranysárgán köszöntött be, a csatornán millió őrült csillag szikrázott, ugatták őket a kutyák.

Kop kop kop: Peg sarka a lépcsőn lefelé. Col előbb érezte az illatát, mint meglátta, franciás virágillat, színtiszta csábítás. Belépett az ivóba: kék szem, piros száj, szőke haj, szűk szoknya.

Remélem, ér ennyit a tag, így Col. Mire Peggy, Amerikai, Col. Hogyne érne.

Col egy gin-tonikot nyújtott oda Pegnek.

Vigyázz, Peg. El ne bukj.

Bukjak el, és legyen, aki elkap, emelte a poharát Peg.

Tessék, mondta Col. Kathleen adta be neked.

Borítékot tolt át a pulton. Peg kibontotta, és zsebre tette a pénzt.

Üzent valamit? – kérdezte Col.

Nem levelezünk, Col, te is tudod. A pénz üzeni, hogy életben van, ennél többre nem vagyok kíváncsi. Ráérünk rendbe tenni a dolgokat, amikor visszajön.

Derék fiú.

Tudom, hogy az.

Ne virrassz miattam, kiscsillag – tette még hozzá.

Peg?

Hátrafordult. Mi van?

Elbújhat melletted az összes.

Finom hely volt. Hegedűk szóltak, pincér hajtotta szét és terítette ölébe a szalvétát. Még hölgyemnek is szólította, ami végképp fenemód osztályon felüli. Eddie szikrázó fogsorral és mentás lehelettel ragyogott rá. Nedves lett tőle a bugyija.

Két dobozt tolt át neki az asztalon.

Bontsd ki őket, unszolta. Csak hogy tudd, komolyak a szándékaim.

Peg érezte, hogy figyelik őket más asztaloktól. Kinyitotta a nagyobbik dobozt, és egy narancsot emelt ki belőle. Tökéletes narancsot. Behunyta a szemét, úgy szagolta. Bele tudott volna harapni ott helyben; nevetés ütötte meg a fülét, ami majdnem elrontotta a pillanatot.

A másikat is, mondta Eddie, ő pedig felkészült rá, hogy örömöt mímel a kis doboz fölött, de a fedél csoda szép brosst takart, nem kellett színlelnie. Eddie kivette a kezéből, és a fény felé tartotta.

A kámea kagylóból van. Tudtad?

Hogyne, mondta Peg. (Pedig nem.)

Hallani a tengert? – kérdezte.

Eddie a fejét rázta. Nem. Csak egy icipici hangocskát, ráncolta a képét.

Mit mond?

Menjünk fel hozzád, nevetett Eddie.

Peg nem nevetett.

Na de ha lehetetlen, Eddie. Megmondtam. Tudtommal szállodába megyünk.

Vagy bross, vagy szálloda, mondta Eddie. Én meg azt gondoltam, a brosst választanád.

Peg messze túlitta magát a romantika határain, és végül egy falnál kötött ki egy vasúti híd íve alatt. Monokróm éjszaka volt, Peg fehér húsa holdfény-cserepekben villant itt-ott elő. Amerikai katonája hevesen csókolta, szobát ígért, de brosst vett neki, és most itt a fal meg lábánál egy csokor olcsó virág.

A férfi matatott rajta a nyugati frontot keresve, ő meg szólt, hogy délebbre találja.

Erre, mondta, a férfi felnyögött.

Pegnek tetszett, ahogyan a férfi azt mondja neki, bébi. Tetszett, ahogyan azt mondja, Még sosem volt dolgom olyan lánnyal, mint te, Peg. Tetszett, ahogyan beléhatolt. De egyfolytában az járt a fejében, hogy Eddie szobát ígért neki, próbálta elűzni a gondolatot, de minél hevesebben döngölte a falnak a férfi, annál konokabbul lebegett előtte az a szoba.

Szobát ígértél, mondta.

Jó, jó, válaszolta a férfi, mint akinek van más dolga is. Majd legközelebb, mondta.

Rám ne számíts, mondta egyszer csak, és leejtette a lábát. Elég. Végeztem, és megcibálta a dús fiúhajat.

Hé, Peg! Mit művelsz?

Azt mondtam: Elég!

Vonat robogott el fölöttük, rengtek a kövek. Peg lerángatta a szoknyáját, és átrohant az úton.

Peggy! – visszhangzott a neve a téglákon. Meg a férfi léptei a nyomában.

Miért nem mehetünk hozzád? – kérdezte. Férjed van, vagy ilyesmi?

Semmi „férj vagy ilyesmi”. Egy kocsma fölött lakom. Ott dolgozom. Százszor elmondtam, te szobát ígértél, aztán lespóroltad.

A bross sokba…

Hívj, ha bejelentkeztél lepedőre, Eddie. Nem lesz még egyszer ez a majdnem kurvatempó. Nekem ez nem kell.

Peg lement a csatornához, vészjósló merev arccal, még a patkányok is kitértek az útjából. Üres volt a pad, leült, rágyújtott. Egy részeg botorkált arra a vontatóösvényen, már leszólította volna őt, de elébe vágott, „Nehogy!”, olyan volt a hangja, mint a kés, hát a férfi meggondolta magát. Nem kell őt félteni, sose kellett, nem ijeszti a város, főleg éjszaka nem. A csatorna a szelídeket, magányosokat, álmodozókat vonzza, és ezen az éjszakán ő mindhárom.

Kiutat akar innen, és az amerikai fiú a kiút. Kalifornia. Újvilág. Új élet. Két kezében egyensúlyozta ezt a csészényi álmot, nehogy egyetlen cseppje is kicsurranjon.

A lábfejét dörgölte. Kezdődő bütyök, amilyen anyjának is volt. Két irdatlan vadgesztenye nőtt oldalt az anyja lábán, Isten irgalmazzon, ha a hasonlóság kiüt. Meggyújtott egy gyufát, és az órájára nézett. Öt perc múlva negyed kettő. A sötétből ismerős arc.

Gyakran jársz ide? – kérdezte Cress.

Ez már szokássá válik köztünk, mondta Peg.

Haza? Hát gyere, húzta fel a férfi, és Peg magasról nézett le rá. Cressy egyszer elmondta Pegnek, hogy zsokéságról álmodozott az alkatára tekintettel, de a dokkokhoz került. És csak egyszer, mondta, csak egyetlenegyszer, de felszállt volna egy hajóra.

Nem kell ahhoz világutazónak lenni, hogy világfi legyen valaki, mondta erre akkor Peg.

Szerinted világfi vagyok?

Amilyen csak kell. Az számít, ami idebenn van, mutatott Peg a férfi hasára. Zsigerből szeretünk, mondta akkor.

Baktattak a lépcsőkön föl az utcára.

Szereted ezt a jenkit? – kérdezte Cress, de Peg nem felelt.

Ki vele, te lány, nem vagy már gyerek.

Peg megállt, belebújt a cipőjébe. De még hogy. Nélküle el is pusztulok.

A fenébe, akkor rád jár a rúd.

Hát ne faggass.

Mondtál neki ezt-azt? kérdezte Cress.

Nem én.

Mondj. Szóból ért az ember, Peg. Nem biztos, hogy örökre itt marad.

Miért, neked mondanak talán?

Nem nagyon. De az is aranyfüst az olyan nyomorék vén állatnak, mint én.

Dehogy vagy te nyomorék, mondta Peg, és kinyitotta a táskáját. Nesze egy narancs.

Nahát, még ilyet, mondta Cress, és a sötét ég felé tartotta. Tudod-e, hogyan lett ez, Peg?

Összehozták egy görbe hétvégén?

Cress nevetett.

Ő itten a pomeló meg a mandarin szerelemgyereke.

Mi a franc az a pomeló?

Citrus maxima.

Láttál már életedben?

Nem. Csak olvastam róla. Olyan, mint egy nagy grépfrút, vastag hám, sok mag.

Akkor kicsit olyan, mint Col, mondta Peg, épp mikor már odalátszott a kocsma sötét kontúrja.

Mikor van nála jelenésed?

Holnapután.

Na, mondj neki is ezt-azt, Peg. Adj neki reményt.

*

Egy héttel a firenzei Oltrano negyed felszabadítása után Ulysses és Darnley a Boboli-kertben volt a Pitti-palota mögött, egy utánpótlás-szállító konvoj adott nekik munkát egész délelőtt. Darnley egy falon állva nézett le a városra. Lövések zaja görgött ide-oda az Arnón, füst szállongott a lenti utcákban. Ulysses egy bokor alá húzódva a Belvedere-erődöt vette célba, ahonnan egy fasiszta orvlövész kevert bajt reggel óta.

Jó lesz ez így, uram?

Jó, jó. mondta Darnley. Itt meghalnom boldogság. Rágyújthatok?

Csak tessék, mindegy. Maga csak csali.

Csali vagyok, igen, mondta Darnley. Öncsali, nevetett, és gyufát gyújtott. Micsoda látvány. A jó hely, jó idő csodája. „Luce intellettual, piena d’amore.”

Ez mit jelent, uram?

Lelki fény, tiszta öröm.1

Szép.

Ugye?

Saját, uram?

Dehogy! Dante. Meggyőződés, hogy az értelem és a szépség együtt jobbá teszik a világot. Látja már az orvlövészét?

Még nem, uram, törölte ki az izzadságot a szeméből Ulysses. Biztosan ebédel.

Biztosan, hagyta rá Darnley, és hosszan kifújta a füstöt. És íme legközépen, folytatta, a város dicsőségének megtestesülése…

Mi az ott, uram?

A katedrális. Brunelleschi dómja. Az érett reneszánsz beharangozása. Fenséges építmény, hogy az odabenn ülőkhöz eljusson Isten. És mégis – mindenekelőtt és legfőképpen tanúságtétel a világegyetem rendjéről és szépségéről. A belátó és előítéletmentes világegyetemről, Temps, amelyben az emberiségnek megvan a maga helye: az ember mint minden dolgok mércéje. És ez a meggyőződés lendületbe hozta a költőket és a művészeket. A perspektivikus kompozíció az emberalak köré rendeződött. A négyzet és a kör lett a 15. századi építészet alapvetése, és a Vitruvius-tanulmány szellemében foglalta mindkettő középpontjába az embert Leonardo. A tudomány és a teológia megfért egymás mellett, Temps. Az intellektus és a művészi teljesítmény mint isteni adomány, mint hit. Micsoda pillanat a független szellemeknek ez a találkozása! Tény, nem tartott sokáig, na és akkor mi van? Annak az időszaknak az energiarobbanása mítoszokat és babonákat rombolt le, és megmutatta a mennyeket igaz mivoltukban. Romlékony és szeszélyes mivoltukban. Amilyenek mi vagyunk.

Darnley lepöccintette a csikket. Az jár a fejemben, mondta, hogy a háború után mi esetleg…

Az azutánról nem témázunk tudtommal, uram.

Jaj, az istenit, dehogy, persze hogy nem. Bocsánat. Ez a látvány az oka. Álmodozásra bujt.

Dühösebben, uram, ha kérhetem.

Dühösebben?

Legyen szíves, mondta Ulysses. És lendületesebben. Körözzön a karjával.

Így?

Tökéletes, mondta Ulysses. Aha, megvagyunk, már látom.

Kezében az életem, Temps.

Mint mindig, uram, mondta erre Ulysses, és visszatartotta a levegőt. Célkeresztbe vette az illetőt, a ravasz könnyen járt. Lövés zaja csattant, a messzeségben egy test zuhant le a toronyból. Kisvártatva egy panino is követte. Darnley hurrázott, és leszökkent a fal tetejéről. Ulysses kikecmergett a bokor alól, és letisztogatta magát.

Érzi a szagot, Temps? – kérdezte Darnley.

Hogyne, uram. Halál és testszag, úgy taksálom.

Precíz elemzés, így Darnley, miközben mentek a Neptun-kúthoz.

Ja és persze a szokásos.

A kútnál csapatnyi asszony sikálta a gyerekeit meg a ruhákat ugyanabban a bűzös vízben.

Darnley a fejét ingatta. Jézusom! – fakadt ki. Niccolò di Raffaello di Niccolò dei Pericoli foroghat a sírjában.

Kétlem, hogy mozdulni bírna, mondta Ulysses, miután idevésték a nevét.

Testi kín ez nekem, Ulysses, mondta Darnley.